Hirdetés

„Borzasztó sok kompromisszumot kell kötni”

HN-információ
Hatházi Rebeka fiatal, lendületes, és nagyon szereti a munkáját. 1996-ban született Kolozsváron, és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervezés és eseményművészet szakán tanult. Díszlettervezőként több erdélyi színházzal együttműködött, köztük a Csíki Játékszínnel. Filmes, illusztrátori és grafikai munkái is vannak, valamint egyéni és társas kiállításai is nyíltak már. – Honnan ered a vizuális művészetek iránti érdeklődésed? – Honnan is kezdjem… mindig is szerettem rajzolni. Az a fajta gyerek voltam, akit ha leültettél egy doboz színes ceruzával és egy rajztömbbel, ott találtál három óra múlva is. Sajnos az iskolában nem tanultunk sokat a vizuális művészetekről. Ötödikben megnyertem egy rajzversenyt, az első hely egy kétszáz lejes pénzutalvány volt a Carrefourba, a különdíj pedig egy utazás a párizsi Disneylandbe – akkor lemondtam a versenyekről. Aztán érettségi után kimentem Németországba, egy évig dolgoztam ott, mindvégig sokat rajzoltam. A vasárnapok voltak a szabadnapok, olyankor sétáltam, metróztam, buszoztam és nagyon sok kiállításra jártam. Aztán az egyetemen elméleti téren is elkezdett érdekelni ez a téma, ott kezdtem el igazán beleásni magam a művészettörténetbe, esztétikába. – Az egyetem után milyen munkákat vállaltál el? Most milyen munkáid vannak? – Másodéves látványtervező hallgató voltam, amikor határozottan eldöntöttem, hogy nem leszek látványtervező. Nem akarok színházban dolgozni. Ott is akartam hagyni az egyetemet, de aztán fél évre kimentem Lengyelországba tanulni, ami nagyon vagány volt, amikor pedig hazajöttem, azt mondtam, hogy most már azt a fél évet kibírom. Befejeztem az egyetemet, és elkezdtem más szakok után nézelődni, animáció, pszichológia, film… Aztán nyáron apukám, Hatházi András megkérdezte, hogy dolgoznék-e vele Kézdivásárhelyen, illetve Csíkszeredában. Júliusban végeztem, szeptemberben pedig már Kézdin dolgoztam. Még nem mutattuk be az ottani előadást, amikor Székelyudvarhelyen, egy fesztiválon találkoztam Sebestyén Abával, és kérdezte, hogy nem lenne kedvem a készülő szilveszteri előadást tervezni Marosvásárhelyen. Beleegyeztem. December 31-én bemutattuk, és januárban már kezdtem Csíkban. Februárban, a Gyerekünk című előadás bemutatója után eszméltem rá, mennyire imádom ezt a szakmát. Sajnos azóta csak tolódnak a színházi munkáim, egyetlenegyet sikerült megvalósítani, Dobay Andrással A kék csodatortát, szintén Csíkban. Nagyon bánt, és nagyon várom már, hogy újra nyissanak a színházak! Jelenleg csak tervek vannak, felkérések és ígéretek, hogy majd ha vége lesz ennek… – Hogyan kezdődött a Csíki Játékszínnel való együttműködés? – 2019 december elején volt egy első Gyerekünk-olvasópróba, amely után Kányádi Szilárd hivatalosan is felkért a munkára – akkor kezdődött minden. Édesapám vitt magával, Halász Péter: Gyerekünk című darabját rendezte meg, ennek készítettem a teljes látványát. Nem sokkal a bemutató után keresett fel Visky András, hogy dolgoznék-e vele áprilisban a következő csíki előadáson. Sajnos az a járvány miatt egyre csak tolódott, és amikor már teljesen reménytelen volt a helyzet, pont egy évre első ottlétem után felhívtak, hogy 2020 decemberében kezdünk A kék csodatortával. Számomra egyik munkafolyamat jobb volt, mint a másik, szeretek Csíkban dolgozni, nagyon megszerettem az ottani társulatot. A Csodatorta során pedig elindult a grafikai együttműködés is, amelynek szintén nagyon örülök, és hálás vagyok a színháznak, hogy ebben a nehéz időben kis megbízásokkal lát el. [caption id="attachment_126222" align="aligncenter" width="1920"] Jelmezben a Gyerekünk című előadáson a színészek. Csapatmunka
Fotó: Veress Albert[/caption] – Mi a legnehezebb része a munkádnak? Mi a legnagyobb kihívás? – A költségvetés. Erre a kérdésre tulajdonképpen ez a válaszom, de hogy ne hagyjam ennyiben: azt hiszem, az a legnagyobb kihívás, hogy a pénzügyi részét összehangoljam a kreatív részével. Hogy megmaradjak abban a keretben, amit megszabtak nekem, de azért mindenáron minőségi munkát hozzak létre. Sokszor hallottam, hogy a látványtervezőknek nincs olyan, hogy túl nagy – de még elég nagy – pénzügyi keret sem. Ezzel nem értek egyet, nekem például volt már olyan munkám, ahol a kiszabott összeg felét megspóroltam, mert azt, amit akartam, megcsináltam feleannyiból. Viszont ha látok egy zöld cipőt, és már nagyon nincs pénzem, akkor az elég nagy kihívás, hogy úgy tetriszezzem az egészet, hogy a végén a cipőt meg tudjam rendelni. Persze a munka többi része is mind nagy kihívás, főleg így kezdőként, amikor felhívnak az asztalosok, és megkérdik, hogy akkor az a deszka három- vagy négycentis legyen, és a falat furnérból vagy MDF-ből csinálják inkább. De hál’ istennek vannak, akiktől segítséget tudok kérni, és most már megtanultam, hogy nem szégyen azt mondani, hogy nem tudom. – Milyen szempontokat veszel figyelembe a díszlettervezésnél, látványtervezésnél? – Bartha Jocó tanárom az első díszlettervezés-órát az egyetemen azzal indította: „Lányok, a díszlettervezésnél az egyik legfontosabb, hogy mérjétek le a színházban az ajtókat!” Hiába tervezek négy méter magas falat, ha az ajtó csak kettő ötven. Ezenkívül nagyon sok mindent figyelembe kell venni. A látványtervezés a művészetnek egy olyan ága, amelyben minden szempontból borzasztó sok kompromisszumot kell kötni. Először is alkalmazkodni kell a szöveghez. Ez nem azt jelenti, hogy rendületlenül követni kell a szerzői utasításokat, csak vannak olyan ötletek, amiket ledobna magáról a darab. Emellett, ugye, ez az egész egy óriási csapatmunka. Számít a színház kapacitása, hogy milyen a varroda, egyáltalán van-e, hány műszakos van, hol van az első tréger (díszlettartó), mekkora a zsinórpadlás, illetve jelmeztervezésnél nagyon fontos számomra a színész: hogy néz ki, milyen szabás előnyösebb neki. Szereposztás nélkül én nem is állok neki a tervezésnek, és ezeken kívül még ezer más dolog van. – Voltak olyan előadások, amelyek kapcsán valamilyen különösen emlékezetes tapasztalatot szereztél? – Eddig mindegyikből tanultam és nagyon sokat tapasztaltam. Az egyetemen Jocó hiába mondta, hogy ha nem kenem be a habkarton mindkét felét festékkel, akkor elgörbül. Ahhoz el kellett görbülnie a makettemnek, hogy a következőnél már biztosan bekenjem mindkét oldalát. Vagy például először kell terveznem két csillárt, majd el kell mennem a színházba, ahol kiderül, hogy ott, ahol én ezt elképzeltem, nincs is tréger, és amúgy sincs elég ember, aki ezt végre tudná hajtani előadás közben. Ezek után biztos, hogy bármilyen tervezésemet azzal kezdem, hogy megkérdem, hol van az első tréger, és az egyáltalán működik-e.

Péter Ágnes



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!