Magyarázattal kezdem: mintegy ötven lazább-tartósabb kapcsolatban állok a Hargita, illetve a Hargita Népe napilappal, néhány kollégám került Hargita és Kovászna megyébe, újságírónak, tanárnak. Én Bihart választottam, a váradi lapokat olvastam, s most, nyugdíjasként az internet segítségével olvasgatom a HN-t is. Több érdekes, az oktatással kapcsolatos cikket találok benne, időnként jómagam is közlök irodalmi évfordulókkal kapcsolatos cikkeket… Megkapott Albert Ildikó Bőröndnapló című sorozata, hangulatos, meghitt, alapos, kirándulásra serkentő írások, amelyek számomra azért is érdekesek, mert legalább így én is „eljuthattam” két, áhított országba… Kolozsvári olvasóként útitársként jelentkeztem Ildikónál, aki szívesen csatolta nekem a cikkeket. Felhívnám az olvasók figyelmét erre a kiváló sorozatra, az utazást kedvelőknek a témára, hiszen hargitai és erdélyi olvasók közül talán néhánynak sikerült/sikerülne a szerzőhöz hasonló úti élményekhez jutni… Bőröndnapló 1.: Már a Dronománia cikket is érdekesnek találtam, hiszen megtudtam, mit jelent a szó, megismertem a keletkezése történetét, s elfogadtam Ildikó célját, a jó értelemben vett szenvedélyt, a közös kalandozás, a szubjektív és ötletszerű látnivalók füzérét megírni, s olvasóként, útitársként meg- és átélni. Találékonynak, ötletesnek tartom a Bőröndnapló metaforát, amelybe belefér a „több évezred felgyülemlett szellemi kincsek”, „hiú állat az ember” (ez is metafora), „a kitárulkozó lélek”, „összevásárolt kacat”, „kanonizált látnivalók” kifejezések jelentésvilága… Amikor újraolvastam a sorozat írásait, ahogyan Petőfi S. János professzor úrtól tanultam, a Hargita Népében megjelent, a valóságról szóló, a valóságos világképet bemutató útleírásokat a magam egyéni, háttérismereteim alapján kiegészítettem, papíron, majd számítógépre átültetve „agyunk láthatatlan bőröndjébe” gyűjtöttem feljegyzéseimet, észrevételeimet, „visszajelzéseket” rögzítettem. Bőröndnapló 2.: „Olaszország az örök szerelmem” metafora nekem is az, bár nekem csak olvasmányélmények, fotó-, film-, videóélményeim vannak elraktározva. Számomra is az „olasz csizma” metafora az érvényes, hiszen magam is így csodálkoztam rá a földrajzórákon, amikor Európa térképén „utazgattunk”, kerestük a tanár kijelölte, megnevezett várost, folyót, hegyet stb. Mert mi ezzel játszottunk, így tanultunk, nem mobillal, laptoppal, mint az unokáim… De! Milyen közös öröm volt, amikor versenyezve igyekeztünk a társainknál gyorsabban megtalálni, „eljutni” a megnevezett városba, „Itt vagyok! Megérkeztem!” Majd a történelemórán a Római Birodalom térképén folytattuk a játékot, s ha akkor nem is, de a cikk olvasásakor a „történelmi folytonosság” érzése, „a múlt és jelen tökéletes összefonódása” engem is elkapott, szinte látom „partjait tenger nyaldossa, hatalmas hegyvonulat szeli át…” (megszemélyesítés). A lakóit is elképzelem, a tanyáikat, amelyek „olyan magasan fekszenek, ahol még a madár sem jár… – segít a megszemélyesítés és a hasonlat: „Létük a valóra vált mese” – fogadom el a metaforát, s a történelmi időkbe repítő, „őshazája a maffiának” szókép mellé a mai időket idéző, újabb metafora: „ez a fölséges csizma” az emigráció célpontja, pedig nem is olyan régen „ez az elegáns csizma még kibocsátó ország volt.” Bőröndnapló 3.: Toszkána mindnyájunk számára ismert, hogy „onnan indult a reneszánsz” (megszemélyesítés), mert számomra az „élettelen tudáshalmaz” – metafora – csak most egészült ki, gazdagodott Albert Ildikó hangulatos, derűs leírása nyomán… S ez a többlet, a leírások, a jellemzés felsorolása alapján alakult, kerekedett ki bennem: „végtelen hullámzó sivatag, hegyek”, „erdő-mező-hegyek-völgyek szépsége és hangulata”, „sárgálló búzamezők”, „sárgálló, szénabálákkal pöttyözött tarló, pirosló tetejű kőházak”, s közöttük egy személyes hangú hasonlat: „mintha az én meghosszabbításom volna”, és egy metafora: „épületegyüttes, egész kis városka… elbújva alant a fák között…”, kiegészítve egy hasonlattal és egy metaforával: „szőlőtőkék és olajfasorok keresztezik…, precíz glédában álló vetemények…, ciprusok váltják egymást egyenesen sakktábla formájában.” S összegzésként: „a táj – tájnak nevezem ezúttal a világ egy szeletkéjét –, amely az athéni gondolatból nemcsak ihletődött, hanem sikerült is annak szellemét és áttételesen küllemét is úgy megközelíteni, hogy talán valamit még mára is megőrzött számunkra belőle.” Bőröndnapló 4.: Kína és a Nagy Fal, a Csang Cseng számomra is két-, sőt többértelmű… Olvasmányélményeim alapján a beolvasztás, falurombolás, a kulturális forradalom, építkezés, de az orvoslás, teák, meditáció, ízletes konyha (nono!) – felsorolás ismert volt, amely mostanában gazdagodott a páratlanul gyors fejlődés hírével, tényével… Most Albert Ildikó társaságában pásztázzuk végig Kínát a levegőből, amely találó hasonlattal „olyan volt, mint egy megelevenedett hegy- és vízrajzi térkép.” Én is hallottam a fámát, hogy „a Föld egyetlen olyan építménye, melyet akkor is láthatunk, ha az űrből, pontosabban a Holdról nézzük kedves sárgolyóbisunkat”. A metaforát jutalmazom, és elfogadom Ildikó szövegét, s elhiszem, hogy „mindenféle egyéni látogatás, kószálás, felfedezés…, tilos, hatékonyan akadályoztatott…” Bőröndnapló 5.: Részben kárpótlásként elkísérhetjük Ildikót, társulva a 15 millió kínai turista mellé, akiknek a Nagy Fal volt a célpont, amely „hatásosan a hegyek gerincén húzódott végig” – segít nekünk a metafora és a megszemélyesítés, ám a falat reflektorok szegélyezték, de az esti panoráma elmaradt, mert a turisták kedvéért a túravezetők nevetve kérdezték a szerzőt, hogy nem emlékszik a szocializmusra? Ahá, amikor órákig ültünk a sötétben, gyertya, kályhatűz, elemlámpa segítségével próbáltuk átvészelni az elektromos áram spórolási időszakát! Kárpótlás a szerző részéről, hogy a kedves, fehér, fekete foltos medvefajta, az őshonos óriáspanda bemutatását kapjuk. Hogy ne szakadjunk el a hazai valóságtól, adatokat kapunk arról, hogy a világon Kínában évente 10-12 ezer kivégzés történik, 68 tételből áll az a lista, amelynek alapján halálos ítéletet lehet hozni… S a szerzővel együtt emlékezhetünk az egykori koncepciós perekre… Bőröndnapló 6.: Ildikó ebben a részben metaforákkal magyarázza, hogy „Kína maga az egész világ, a világ közepe, s a történelemből ismert egyetlen világhatalom típusú hozzáállás kissé ma is tetten érhető…” Meglepődéssel olvastam a felsorolást, hogy a kínaiak „hisznek a szerencsében, a szerencsétlenségben, meg mindenféle babonákban, jövendőmondásban, a konfucianizmusban, dívik a maoizmus, s a sajátos kínai szocializmus is”. A nomád törzsek létének említése, Tibet Kínához tartozása, a média hatalma csak erősíti azt a megállapítást, hogy „sajnálni lehet azt a kormányzatot, mely mindezt a különbözőséget egy kalap alá, vagy legalábbis egy egységes hatalom vezetése alá akarja összevonni.” Én sajnálom az ujgurokat, akik bár autonómiát élveznek, szintén Kínában élnek… Bőröndnapló 7.: Albert Ildikó valamilyen ellenérzé­sét vagy ellenállását is megosztotta velünk. A Nagy Falnál történtek mellé az Agyaghadsereg meglátogatását állította. „Érdekes volt, vágytam ott állni közöttük – érezni azt az erőt, amelyet sugároznak…, szerettem volna közöttük sétálni, bóklászni a sír ősi talaján, ahol több mint 2200 évvel ezelőtt több százezer ember dolgozott, hogy megalkossa ezeket a figurákat… Panoptikumhatás…” – szögezte le Ildikó metaforája, „…amit látok, de nem érzek”. „Még érthetetlenebb volt a kétórás szabad program a bazárban, hol… ipari mennyiségű táska, ruha, bizsu, divatos kütyü, ékszer…” s bár megmutatták a 22 emeletes Park Hotelt, amelyet Hugyecz László magyar építész tervezett, mégis fájó szívvel bámulva az alkudozható (!) márkás árukat… végigtrappoltak a járólapokon hömpölygő, vásárló, szórakozó, bámuló tömegben… Bőröndnapló 8.: Sanghaj = „tengerfeletti”, „tengerre szállni”, „tengermagas” a kínai írásjelek szerint, amely az élő nyelvek egyik legrégebbike, nagyjából három és fél ezer éves… – tudtam meg az első sorban. Gratulálok! – mondom, mert az én anyanyelvemnek, a finnugor kori alapnyelvnek szóbeli változatát már beszélték eleink, igaz, nyelvjárási szinten, Kr. e. 3000 körül… S örvendek, hogy sem 3500–4000 írásjegyet, sem pedig 900 írásjelet nem kell ismernem, csak a rovásírást, illetve a latin, a cirill betűket… Elnézegetve a cikkhez mellékelt fényképet, a felhőkarolók elijesztenek, el sem tudnám képzelni, hogy valamelyikben kellene laknom, mert a tériszony már a képről is kerülget… S a Jangce partján kibontakozó ópiumháború idejébe sem kívánkozom… A Kelet Párizsa metafora sem kábít el, mert a Mao kulturális forradalmában sem vettem volna részt, elég volt a hazai… Bár a Kelet Gyöngye 468 méter magas tévétornyot megnézném, s talán a 34. emeletre fölmerészkednék… Bőröndnapló 9–10.: A két cikk első címét elfogadom, Kafkai hangulat, tökéletesen illik a helyszínre, a történtekre, SAJNOS!!! Olvasóként – sajnos – überelni tudok… 1967-ben, 27 évesen jártam először Pesten, három napra… Végzős egyetemi hallgatóként Gyantára kértem a kinevezésemet, s az ott látott magyar tévé adásai győztek meg arról, hogy illene, kellene legalább egy-két napos pesti út, látogatás, könyvek, színház, kollegák, könyvtárak, múzeumok stb. Ami abba a 3 x 24 órába belefért, azt sikerült megvalósítanom, gyönyörű álom volt… Nem akartam mást, csak egy kicsit körülnézni, megfordulni a világban, tanulni, s hazatérni, mert Erdélyben várt az állásom, családom, barátok stb., s akkor már az a gyantai lány is, aki ma is a feleségem… De! Rémálom, ami megelőzte és ami követte az utamat…. Útlevél, jegyvásárlás, pénzváltás, átengednek-e a határon, milyen érzés, ha átengednek, milyen érzés, ha leszállítanak az autóbuszról???? Visszafelé könyvekkel megpakolva a vámos első kérdése: Könyvet, szőnyeget hoznak-e? S az én táskám is könnyebb lett néhány könyv hiányával… Például az Utazások Erdélyben című, rég áhított könyvet emelte ki a vámos… Elnézést a múlt említéséért! A Mindenható őrizzen meg e korszak visszatérésétől! A Pest arcai című cikket örömmel olvastam… Befejezésként gratulálok Albert Ildikónak, és várjuk újabb írásait! Málnási Ferenc