Kína volt talán az egyetlen olyan ország, ahonnan hazajöttem anélkül, hogy valami különösebb jót, szépet, érdekeset, szájtátó felfedezést hoztam volna magammal. Itt hangsúlyoznom kell, hogy Tibet, amely most része, nem volt az úti célok között. Az utazás ideje alatt volt valami nehezen értelmezhető riadalom, zavarodottság (azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó) bennem, amely lassacskán, különösen most, hogy írok róla, kezd valamennyire tisztulni. Nem arról a sokat emlegetett ellentmondásosságról van szó, ami annyira egyértelmű és könnyen tetten érhető volt például Indiában. Nem is döbbenet volt, amilyet Görögországban éreztem, amikor semmi közöset, a legkisebb folytonosságot nem találtam Hellász és kultúrája, meg a ma ott élő és virágzó emberek, szokások, életmód között, hanem valami más. Zavarodottságom alapja valószínűleg egyrészt az ország saját ellentmondásaiban rejlik, amelyet én nem tudok a fejemben olyan könnyen összebékíteni, mint az ott élők. Bár ha hinni lehet az olvasmányélményeimnek, akkor ott sem megy mindenki túl könnyen. Másrészt az a sajátos történelmi és társadalmi tagozódás, azok az eszmei és filozófiai gondolkodásbeli jellegzetességek, amelyeket egy nyugati, európai szemléletű és beállítottságú gondolkozó embernek, ezúttal konkrétan nekem, eléggé nehéz megemészteni. És talán ezért is, minden, a váratlan vagy az újdonság vagy a viszonylag különleges élmény is rendszerint inkább valamiféle ellenérzést vagy ellenállást váltott ki belőlem, mintsem hogy a közelebbi megismerésre, a megismétlésre, a több megtapasztalásra serkentett volna. Sokat gondolkoztam, hogy az idegenség, érthetetlenség okozta zavaron kívül mi lehet ennek a magyarázata? És talán sikerült is megtalálnom őket, persze külön-külön, mást-mást, aszerint, hogy melyik oldaláról, milyen híres látnivalóról volt szó. Illetve többször a szervezés, a szándékaik voltak nagyon, félelmetesen ellentétesek az enyémmel. Vegyük sorba őket. Lássuk csak az Agyaghadsereget! Ez volt az egyik olyan értékük, amelyre kíváncsi voltam. Vágytam ott állni közöttük, vagy legalábbis szemben velük, érezni azt az erőt, amelyet valószínűleg sugároznak, pontosabban, amit sugározniuk kell, hisz azért temették őket az uralkodó mellé: őrködniük kellett, megvédeni az első kínai császárt, Csin Shi Huang-dit. Bár az is igaz, hogy az ősi feljegyzések szerint az építtető sírja a cserépkatonáktól másfél kilométerre található és hatalmas kiterjedésű, benne pedig Kína kicsinyített mása található. Boltozatát éjszakai eget mintázó gyöngyök díszítik, higanyt szivattyúztak bele, hogy az a ringatózó folyó illúzióját keltse – nem igazán tudom, mi okból? Nyomát még nem találták, de hát a cserépkatonákat is egy kútfúrás során fedezték fel. Aztán mikor végre odakerültünk – hosszú kacskaringós út vezetett hozzájuk, amiről majd még szó lesz –, akkor is előbb egy hatalmas térre kerültünk, azon egy múzeum állta utunkat, amelyben ősi fogatokat mutogattak, meg külön bevezető szemléltetést arról, hogy ez hogyan és miért a világörökség része, míg végül egy újabb óriási bejáraton beengedtek a feltárt sírhoz: és ott egy körbefutó galériáról, fentről nézhettem le a sír feltárt részére, arrább pedig az épp folyamatban levő munkálatokra. Azután a még feltáratlan részeit is megmutatták, meg egy külön múzeumot, ahol egyenként üveg mögött közelről is megszemlélhetők a legfőbb típusok, illetve kiállították az eszközöket, amikkel készülhettek. Érdekes volt. Csak én másra számítottam és másra vágytam. Közöttük szerettem volna sétálni, a derengő félhomályban, bóklászni a sír ősi talaján, ahol több mint 2200 évvel ezelőtt több százezer ember dolgozott (állítólag hétszázezer 36 éven keresztül), hogy megalkossa ezeket a figurákat, mindegyiket más arckifejezéssel, tökéletes öltözetben, lovakkal és rangjelzésekkel. Így nekem inkább csak panoptikum hatását keltették, amit látok, de nem érzek! Az érthetetlen és rossz szájízű szervezések között már említettem a Nagy Falnál történteket, amelynek következtében csak szürkületben próbáltuk kivenni a híres építmény körvonalait. Még érthetetlenebb volt, amit Sanghajban szerveztek. Kétórás szabadprogram a bazárban. Ahol nem tudom, hány négyzetkilométeren keresztül lehetett mindazt kapni, ami nálunk is „kínai áru” néven ismert. Ipari mennyiségű táska, ruha, bizsu, divatos kütyü, ékszer, de arra már az elején fölhívták a figyelmet, hogy aranyat, ezüstöt csak a biztos helyeken szabad vásárolni (ez nem volt az!). Aztán késő délután szerencsére eljutottunk a Nanjing (Nanking) Roadra. A magyar idegenvezetőnk akarta megmutatni nekünk a város magyar vonatkozását, a 22 emeletes Park Hotelt, amelyet Hugyecz László (1893–1958) építész tervezett 1931-ben (majd ’34-ben fejezték be), és sokáig, 1984-ig nemcsak Sanghaj, de az egész Távol-Kelet legmagasabb épülete, egyben a város szimbóluma volt, mint Párizsnak az Eiffel-torony, bár mára ez valamennyire megkopott. Helyét a Bund vette át. A Besztercebányáról induló Hugyecz, aki tulajdonképpeni karrierjét Kínában építette fel az épületeivel együtt, a város egyik legnevesebb építésze lett, 1947-ig, kegyvesztéséig: a hatalomra kerülő kommunisták valamiért nem szerették. Őrizetbe vették, és igen kalandosan, az őreit lefizetve tudott megszökni és néhány bőrönddel családostól elmenekülnie egy hajó fedélzetén. Szerencsénkre tehát ezt a híres szállodát megmutatta nekünk a vezetőnk, és így eljutottunk Sanghaj patinás bevásárlóutcájára, melynek története 1851-től kezdődik és tart mai napig, úgy hat kilométer hosszan. Mára sétálóutcává alakították, ahol járólapokon hömpölyög a vásárló, szórakozó, bámuló tömeg. Néhol parkok, kis ligetek, szökőkutak, szobrok, domborművek díszítik. Kisméretű buszok járnak benne, hármasával összekötve, de a rendszerint piros-fehér csíkos tetővel büszkélkedő piros turistakocsik és az élénkvörös autóriksák is vígan közlekednek arra. Elegáns vendéglők, márkás üzletek, hangulatos kávézók, nagyáruházak, neves szállodák tömkelege sorakozik a széles utca két oldalán. Este felragyognak az épületek tetejére fölszaladó fényreklámok, kigyúlnak a díszes feliratok és sokszínű fények ölelik körbe a fontos sziluetteket. Épp csak annyira volt időnk, hogy végigtrappoljunk az utca egy részén, fájó szívvel bámulva az alkudható (!) márkás árukat, hiszen itt gyártják őket, és mi itthon a többszöröséért vásároljuk meg. Szívesen beültünk volna valahova, vagy csak ácsorogtunk volna, ezt a valóban kellemes, vonzó, talán Kína varázsát érzékeltető hangulatban. A bazár helyett itt kellett volna eltöltenünk azt a 2 órát – ebben mindannyian egyetértettünk. És ezúttal nem igazán értettük az ottani iroda logikáját és nem is magyarázták azt meg nekünk. Albert Ildikó