Málku az utca túlsó felén három házzal fentebb lakott. Már elsős volt a német iskolában, és állapotának minden fensőbbségével nézett Bellára, aki egy évvel kisebb volt nála. Elfogadta, hogy az mindennap eljárjon hozzájuk, de csak nézhette a díványról, hogyan tanul Málku a kis íróasztalánál. Mert neki az is volt külön. Meg aranyozott golyóstolla bársonnyal bélelt tokban, mellette ugyanolyan töltött ceruza. Bella minden alkalommal titokban megsimogatta a kemény, de kívül sima tapintású, aranybetűkkel feliratozott dobozt. Neki is megvolt mindene, csak kissé kevésbé szép, kevésbé patinás, hétköznapibb volt az írószer, az evőeszköz, a pohár vagy az ebédlőkészlet. Aztán már ő is tanulta a betűket, a számokat. Ráadásul zongorázni is tanult. Kezdte ellesni Málkutól a németet, de az akkor meg angol­órára kezdett járni. És tanulni gyakran egyik osztálytársa is megjelent nála, olyankor rá se hederítettek Bellára, aki mégis átment mindennap. Szeretett ott lenni. Szombaton is, amikor ő is ünnepélyesen viselkedett. Tetszett az a békés, valami megfoghatatlan elmélyültséget sugárzó hangulat. Még a rendetlenség és az ismeretlen szag, a néha felhangzó különös kántálás is vonzó volt. Meg az udvar végében működő műhely is, ahova nem mentek soha. Az asszony sóhajtásai, melyekről sosem lehetett tudni, miért, kinek szólnak. Külön varázsa volt őszkor az udvarra épített sátornak, amelybe nem mehetett be. Később sok mindenről beszélgettek. A világról, nyelvekről, nemzetekről, a jövőről, ami nem mindig tűnt olyan távolinak. Málkuéknak egyszer majd el kell menniük messzire: Amerikába. És ő nagyon komolyan készült erre. Mintha különös hivatást teljesítene ezzel. Ezért tanult nagyon szorgalmasan: ott majd helyt kell állnia. Bellának ilyet senki sem mondott, de úgy érezte, nem maradhat el a szomszéd kislánytól, akit nagyon szeretett. És jó is volt tanulni. Versengeni néha. Felmutatni. Megmutatni. Sokszor kiegészíteni egymás tudását. Mindig örömmel. Elismerve a másikat. De ezt inkább csak Bella érezte így. Málku rendszeresen bejárt az utca egyetlen cigány családjához. Néha Bella is vele ment, bár az övéi nem szerették, ha odajár. Móna, a ház asszonya nagyon cifrán öltözködött, és másoknak is varrt. A szoba mindig tele volt színes, gyakran csillogó rongyokkal, melyet nagylelkűen a leánykáknak adományozott. Málku természetesen járt oda, Bellának minden alkalom titokzatos kirándulással ért fel. A férfiak mind muzsikáltak. Szépen, szívhez szólón. Újévkor kötelező módon társaikkal alkotott zenekarral felköszöntve az arra érdemeseket. Az asszony állítólag vizelettel mosta az arcát, hogy bőre fehér legyen. Az is volt. A haja meg szénfekete, hosszú, felkontyolt. A legelegánsabb volt az egész utcában. És kényeskedő, finomkodón lépkedő, miközben meg-megrezzentek rajta a hurkák. Aztán egy júliusi napon Málkuéknál furcsa csend fogadta. Mintha mindhárman csak önmaguk árnyéka lennének. Miközben egyfolytában kerengtek a házban, tettek-vettek, de mintha nem lett volna a munkának foganatja. Elmegyünk – ezt is inkább csak a falnak suttogta Málkele (az anyja szólította így). Bellát aztán nem engedték többet oda. Csomagolni, készülni kellett a családnak a nagy utazásra. Még egyszer ment át, úgy, hogy az anyja is elkísérte. Málkuval csak nézték egymást, azt mondta, írni fog. Az anyák felületesen kezet fogtak. Másnap a kapuból nézte, ahogy a fiákerbe szállnak, amelyre hátul csak két bőröndöt raktak fel. Bella zokogott. Úgy érezte, karmok ragadták meg valahol belül, a gyomra és melle tájékán, és lassan tépik kifelé a húsát, a szíve pedig szorul, a torka dobog és a lelke, nem tudta, merre, de szakad. Oda akart szaladni a lépésben haladó kocsihoz, hogy még egyszer megölelje Málkut, aki mozdulatlanul ült ugyanolyan szoborszerű anyja és apja között, de anyja nem engedte. A kocsiban ülők senkire sem néztek. Pedig a szomszédok a kapuban álltak némán, vagy a csukott ablak mögül néztek. Egy év múlva jött először levél Málkutól. Tulajdonképpen hatalmas színes levelezőlap volt csoda szép bélyegekkel. A pecsétek tanúsága szerint két hónapot hánykolódott a tengeren és a postán. Magyarul írt, amit Bellától tanult meg nem kis igyekezettel. Jól vannak, angol iskolába jár, ott minden csodálatos. Szép lakást kaptak egy negyedben, ahova többedmagukkal érkeztek és ahova a legtöbben, vagy az őseik, szintén Európából érkeztek. Bella lélekszakadva válaszolt és ugyanúgy várta barátnője sorait. Levél érkezett, sok részlettel az életükről. Egyszer vörös bársony hajpántot küldött Málku. Máskor hímzett batisztzsebkendőt. Egyszer meg nagy, vízfolyást idéző, szivárványszínű mintás selyemsálat, akkorát, hogy mikor kibontotta, nem akart hinni a szemének, hogyan fért el a borítékban, mely nagyobb volt ugye, mint amilyeneket náluk lehetett kapni, de akkor is… Mindegyre összefogta, becsúsztatta, aztán újra elővette és szétbontotta a gyönyörű sálat. Büszkén viselte. Bella apja egyszer mondta, hogy jó lenne befejezni ezt a levelezést. De miért? Mert talán rossz néven veszik bizonyos helyeken, felfigyelnek rájuk, rosszul értelmezik. Bella felháborodott és kétségbeesett. Kamaszodó lelke minden hevével, ártatlanságának biztos tudatával – csak magukról írnak egymásnak – szállt szembe az apja megjelenítette vélt vagy valós akadékoskodókkal. És Málkunak is megírta, tele méltatlankodással, mit szeretne az apja. Meg az anyja is, mert ő is szólt. Aztán nem érkezett több levél az óceán másik partjáról. Bella megrettenve várta. Írt még egyszer, többször, de választ nem kapott. Haragudott magára, hogy talán ő riasztotta el Málkut az őszinteségével. De igazából nem hitte, hogy ez megakadályozná barátnőjét. Talán az egyre több elfoglaltság. Mert neki is egyre érdekesebbnek tűnt a világ, a könyvek, a fiúk. Egyre ritkábban jutott eszébe barátnője. Talán nem is volt igazi barátság? Ha képes volt így elhallgatni… Soha többet nem találkoztak. Bella hatvanéves volt, amikor az apja meghalt. A családi fényképeket és fontos iratokat addig is az anyja tartotta számon. Most Bellára maradt az íróasztal fiókjának a kitakarítása, az apja saját irataikat, jegyzeteit tartotta benne. Legalul egy régi, kopott borítékban levelek voltak. Hármat ő írt, hármat Málku Amerikából. – Többször is hívatták apádat – mondta az anyja, mikor megmutatta neki. – Nehezen vette rá magát apád, de nem tehetett mást.

Albert Ildikó