Bár nehezen kezdtem el Mexikóról írni, végül mégis hónapokon keresztül idézgettem az ottani élményeimet. Valójában most sem értem a végükre, hisz nem foglalkoztam híres tengerpartjával, meg a régészeti területekkel, az őslakosok részben feltárt ősi településeivel, de már az elején bevallottam, hogy nem is szándékozom bemutatni őket. Hatalmas kőváros-maradványokat láttunk, impozáns szentélyekkel és házakkal, óriási terekkel, embert próbáló magasságú lépcsőkkel, amelyeken nehéz elképzelni, hogyan közlekedtek a kis teremtű indiánok, de biztosan volt erre (is) megoldásuk. Az is lehetséges, hogy ők sokkal edzettebbek voltak és könnyedén vették az ilyenszerű akadályokat, amelyek csak nekünk tűnnek azoknak. Valószínűleg gyönyörűségesen díszítettek voltak ezek az építmények, hisz kaptunk is belőle szerény ízelítőt – kis falfestményrészleteket, kőtömbökön látható falfaragásokat, állati, isteni kőfejeket, gigantikus szobrokat – már az elején, Teotihuacánban és a régészeti múzeumban, de a többi nagy városukban is. Ám a valóság – és nekem már az ókori görög maradványoknál is ez volt a kifogásom – csak valami roppant szürkén vázlatos képet mutat mindarról, ami egykoron volt. A felidézéséhez a képzelőerő kemény munkája szükségeltetik, ahhoz pedig nem kell elmenni a helyszínre. Pontosabban: a helyszín is csak annyiban élmény, amennyiben kellőképp kiegészítjük a láthatót a fantázia termékével. Bevallom, én ebben nem vagyok jó és nem is vagyok partner hozzá. Talán ezért is voltak annyira lenyűgözők a piramisok és a Szfinx, de más emlékek is Egyiptomban, mert bár kopottan, viharverten, de eredeti, valódi formájukban állnak ott, dacolva az idővel és a mindenféle rombolással. Meg az efeszoszi maradványok, amelyeket annyira jól állítottak helyre, hogy idézi a korát. Talán mára az athéni akropolisz is sokat változott, mert amikor ott jártam, akkor úgy jártam vele, mint a legtöbb más maradvánnyal. De erről könyvben is írtam. Mexikóról tehát azt írtam le, ami a mában ragadott meg. Épp ezért, de másért is, a kép, amelyet nyújtottam, annak a világnak mindössze egy szeletkéjét mutatja meg, azt is nagyon szubjektíven. Ám tény, hogy ott is, meg általában Latin-Amerikában, egy pillanatig sem szabadultam az érzéstől, hogy tudom, sajnos pontosan tudom, miért szoktak minket hozzájuk hasonlítani. Erről persze azonnal eszembe jut az a jellemzően mexikói történet, amely a sofőrvizsgáról szól. Ott ugyanis nem kell végigszenvedni a sofőriskolát. A forgalmukba belekóstolva, gyanítható volt szinte első pillanattól, hogy valami hasonló történik arrafelé, hisz a forgalom szinte annyira kaotikus, mint Indiában. Csak a szent tehenek hiányoznak az utcákról. De ezen túlmenően, egyszerűen csak mennek a viharvert autók, régi pöfögők és a legújabb limuzinok, a legnagyobb forgalomban is: nem indexelnek, nem adnak jobb oldali elsőbbséget, a rendőr integetése felülírja a stoplámpát, már ha van rendőr és véletlenül van stoplámpa is. Ami nem gyakori helyzet. A gyalogos vigyázzon magára, mert a gyalogátjáró, bár kijelölték, nem jelent semmit: vígan áthajtanak rajta, akárhány gyalogos is van ott. Egyszóval látszik, hogy nem vizsgáznak a jogsiért, sem elméleti, sem gyakorlati próbákkal, kivéve a hivatásos sofőröket. Ehhez képest nem nagyobb a közúti balesetek száma, mint máshol a világban! Az apró koccanásokra nem sokat adnak, számtalan horpadt, foltos autót láttunk száguldozni. A jogsit bárki megkaphatja, ha befizet egy szimbolikus összeget és eleget tesz néhány formaságnak. Persze tudnunk kell, hogy valamikor arrafelé is divat volt a vizsga, ám egyre terjedt körülötte a korrupció, ami addig-addig dagadt, hogy végül tűrhetetlenné vált, sok reklamáció, egyéb felháborodás és panasz következtében. Mire egy idő után a hatalom bölcs döntést hozott: eltörölte a vizsgát! Bevallom, ez a bölcsesség még nem legyintett meg minket. Mert ha, uram bocsá’, netán talán mifelénk történik, történne valami hasonló, akkor errefelé inkább egy újabb hivatalt iktatnak be a korrupció kiküszöbölésére. Aztán egy másikat… Mexikónak, mint különben minden államnak, más bajai is vannak. Nem vagyok hivatott ezeket saját kútfőből bemutatni, de hivatkozhatok az ország első indián, zapoték származású elnökére, akiről már volt szó, Benito Juarezre, aki szerint Mexikónak két baja van: hogy túl közel van az USÁ-hoz és túl távol van Istentől. Hogy egészen pontosan mire gondolt az elnök, azt inkább csak találgatni vagy értelmezni lehet. Az USA közelsége valószínűleg azért jelent(ett) bajt, mert egyrészt modellként szolgált, olyan jólétet mutat, amely vonzza a szomszédot, aki képtelen azt el- és felérni, ezért emberei megpróbálnak úgy segíteni magukon, hogy igyekeznek átszökni a szomszédba a jobb élet reményében. És ezt annyira intenzíven űzik, hogy a határ mentén falat is emeltetett az Egyesült Államok. A közelség ugyanakkor azzal is jár, hogy az északi szomszéd előszeretettel szól bele a dolgaikba. Ami az Istentől való távolságot illeti, az ma már inkább érdem szinte mindenfelé, talán lassacskán Mexikóban is, mintsem hátrány. Ám ha ettől elvonatkoztatunk, akkor az Istenhez való közelség két előnnyel járhatna. Egyrészt: az istenhívő, az istenhez közelálló ember talán jó vagy jobb ember, mint aki nem az. Legalábbis bizonyos összefüggésben: talán erkölcsösebb, segítőkészebb, szeretőbb és esetleg szerethetőbb is, gondolhatta az elnök. Másrészt: az Isten, ha jóban vagyunk vele, segít, vagy remélhetjük, hogy segít. Egyik sem elhanyagolható szempont. Végezetül hadd utaljak egy frissen megismert mexikói íróra, Alfonso Reyesre, akinek Amerikai capriccio című könyvét most olvasom. Az író, esszéista, költő és diplomata Reyes igen nagy műveltségű és egyéni látásmódú szerző, ezért már eleve szimpatikus számomra. Bizonyos gondolatai pedig egészen kivételesen azzá teszik. Mert mindaz, amit saját értelmiségi létükről leír, veszélyes analógiákra ad lehetőséget. Túl későn érkeztünk e régtől létező világba, mondja, irodalmunk pedig tele van érzelmi anakronizmusokkal. Ismerős, ugye? Olyan földön születünk és élünk, ami jelenleg nem középpontja az emberi civilizációnak (a mi esetünkben a nemzeti kultúrának sem), csak fiókja a világnak. Gyönyörűen borzalmas kép, mert igaz. Akkor, 1956-ban, amikor nálunk még egyéb dolgok is történtek, még nem tudta, hogy jön valami egészen más. Az online világ. És a globalizáció. Nem tudom, mennyire vigasztalta volna, ha egyáltalán vigaszra szorult, hogy bárhol bárki bármi lehet. Hogy elvileg eltörölték az említett különbségeket, lemaradásokat. Mert vajon el lehet törölni, csak úgy, a különbségeket és lemaradásokat? És vajon érdemes?

Albert Ildikó