Új év, új sorozat. Már azért is, mert perui élményeimet a múlt év utolsó számában befejeztem. Be kell vallanom, töprengtem azon, hogyan tovább? Három éve megállás nélkül írom úti élményeimet az újságban, Indiától Párizson keresztül Peruig, nemcsak hatalmas térbeli távolságokat hozva össze a papíron, hanem több évezred felgyülemlett szellemi kincseit is, közben pedig annyira megszoktam a heti penzumot, az élmények felidézését és a dokumentálódás néha áldatlan, sokszor alig észrevehető, mégis hasznos és értékes munkáját, hogy nem igazán tudok búcsút venni az ilyenszerű írásoktól. Persze a visszajelzések is megtették a magukét. Mert voltak. Nem is kevés. És nem is akármilyenek. Nagyon jólestek. Nemcsak azért, mert hiú állat az ember, amit ezennel vállalok is, hanem mert igazándiból ebből táplálkozik a közönség elé lépő, az olvasó előtt kitárulkozó lélek. Ezért érdemes írni. És bár igyekszem kerülni a nagy szavakat – melyekre néha mégis szükség van –, létezni is részben ezért érdemes. A siker nagy úr. Táplál, felemel, néha megrészegít, de legtöbbször munkára sarkall, tovább lendít, célt ad, miközben ismétlésre vágyik. Mindannyian így vagyunk vele. Fontosságát azok tagadják, akiknek nem igazán adatott meg, hiába vágynak rá. Titokban azt hiszik, mindenképp abban reménykednek, hogy ha leráncigáljuk piedesztáljáról azt aki, ami oda fölkerült, az tényleg veszít értékéből, vagy kiderül, sosem volt az, és a sikerest ócsárló ideig-óráig saját magát érzékelheti fontosnak. Hiú remény. És jelen esetben egy pillanatig sem teszi kétségessé, hogy a megismerésre szükségünk van. Hogy vágyunk, sokan vágynak felfedezni a messzi, valamilyen okból nehezen vagy nekik sosem elérhető tájakat, embereket, helyeket. Jómagam ráadásul miután láttam, felfedeztem valamelyiket, szívesen mesélek róluk. De nem szándékozom újra leragadni valamelyik országnál. Igyekezni sem szeretnék többé viszonylag teljes – vagy legalább sokoldalú – képet festeni bármelyikükről. Inkább tallózni szeretnék, cikázni az emlékeim, élményeim, benyomásaim és az előhívott gondolatok között. Esetleg megragadni az épp aktuális, élő és éltető megéléseket. Mára már sok mindent láttam. Ráadásul igen sokat másképp láttam, mint mások, mint ahogyan azt illik, vagy a köztudatban, esetleg a szakirodalomban megjelenik. Ilyen összefüggésben írtam is néhány országról – talán még emlékeznek, akik olvasták, az Egy görög, egy török vagy A bölcsesség kezdete rögzítette megdöbbenéseimre –, ami csak a kezdet volt, és a meglepetéseknek, a meghökkenéseknek a valóságban azóta is se szeri, se száma. Talán ez a leginspirálóbb az utazásban: sosem lehet tudni, hogy az a hely, alkotás, hangulat vagy akármi mennyire fog olyan lenni, amilyennek mások leírták, a fotók bemutatták és amilyennek ezek alapján jómagam elképzeltem. A megtapasztalás mindig felfedezés, beigazolódás vagy meglepetés, és kivétel nélkül öröm. Melyet újra és újra szeretnénk megtapasztalni. Lehet, hogy ez már valamiféle függőség, ami egyáltalán nem káros. Mint ahogyan a függőség önmagában nem jó vagy rossz, a körülmények teszik azzá, még akkor is, hogy a pszichiátria hajlamos másképp látni. Valamikor még létezett a dromománia nevű betegség, ami ma már nem diagnózis és nem tünet. Ilyen ez a világ: még a betegségek is csak úgy jönnek-mennek benne. Hát akkor az ember! Bár létezik a kényszeres járkálás vagy az elcsatangolás jelensége, mint bizonyos elmebetegségek (például a szkizofrénia vagy a kezdődő demencia) egyik tünete, de azt ma már nem igazán nevezik dromomániának. Ez az elmegyógyászat és elmegyó- gyászok, meg egyéb tudományok nagy lehetősége: a betegségeket is tetszőlegesen osztályozhatják, átnevezhetik, megszüntethetik vagy besorolhatják egyszerű konszenzus alapján, melyet a divat, a világszellem és nem utolsósorban a pénz befolyásol. No de ez egy másik nagy téma, mellyel ezúttal nem foglalkozom. Most elég az, hogy a dromománia elnevezést első alkalommal 1886-ban írták le egy olyan franciával – Jean-Albert Dadas, a névrokonság véletlen! – kapcsolatban, aki igen hosszú (több éves), furcsa és céltalan utazásról került elő és alig emlékezett valamire mindabból, ami közben vele történt. A bordeaux-i elmegyógyászatra került, ahol sokat foglalkoztak az esettel, mint néhány hasonlóval is, úgy 1909-ig. Hogy miért pont addig, nem derült ki a talált anyagból. A lényeg mindenképp a szenvedély, melyben társaimat közös kalandozásra hívom. Szubjektív és ötletszerű látnivalók füzérét szeretném megírni. Előbb a rendszertelen szót akartam használni, de közben kijavítottam saját magamat, hisz én, azt hiszem, alkatilag képtelen vagyok az értelmi rendetlenségre. Tehát valamiféle rendszer mindenképp lesz. És ezt a két alapszempont szolgáltatja majd elsősorban. Kedvenc helyekről és a hozzájuk kötődő különlegességekről lesz szó. Néha egy országról, vagy csak egy-egy városról, esetleg egyetlen látnivalóról, netán szokásról vagy épp eseményről írom le, ami eszembe jut. Kedvenc látnivalóim – ezt mindig hangsúlyozom – elsősorban Európához kötődnek. Néha nagyon ismert, ha úgy tetszik elcsépelt helyekhez, melyeket azonban csak azért fogunk majd meglátogatni, hogy kuriózumokat mondhassak el róluk, vagy kevéssé ismert szempontból foglalkozzam velük. Egyszóval, rendhagyó kis utakra invitálom az olvasót, amelyen a kanonizált látnivalókat kissé ismeretlen vagy szokatlan összefüggések alapján mutatom meg és be, lehetőséget teremtve új értelmezésekre. Mert nem ugyanaz kétségbe vonni a kánonokat azok alapos ismeretében, vagy egyszerűen olyasmit állítani ártatlanul, ami azoknak ellentmond, de csak azért, mert az illető nem is tudja, hogy igazándiból mit jelentenek a már megfogalmazottak. Én az előbbit teszem majd. Természetesen az egzotikus helyek is megjelennek. Sőt! Eleget téve sokak elvárásának, belőlük lesz a több. Annak ellenére, hogy én eléggé kevéssé értem az irántuk érzett vonzalmat. Illetve értem, csak nem értem meg. Mert nálam az esztétikum mindig fölülírja a titokzatosságot. Ezeknél a válogatási szempont főként a köztudatban róluk élő képtől való eltérés. Van ilyen bőven. Utazóként rendszerint cipeljük magunkkal gyakran jókora bőröndünket, mindenféle szükséges vagy menet közben összevásárolt kacattal, néha izomlázzal küzdve vagy a repülőtér mérlegét lesve, miközben már csak ritkán papíron, sokkal inkább laptopon, de még inkább agyunk láthatatlan kis bőröndjében gyűjtjük a végtelenül színes, izgalmas és elveszíthetetlen jegyzeteinket (naplónkat, feljegyzéseinket). Albert Ildikó