Bohóc vagyok
Délutáni családi turkálás keserédes következtetéseként jutottunk elég komoly következtetésre. A családi eseménnyé avanzsált turkálás külső megfigyelői is elgondolkodhattak volna, és mély konzekvenciákat vonhattak volna le abból, miket választunk magunknak a ruhák tömkelegéből.
A legkisebb családtag halloween előtt (biztos vagyok, hogy erre nem is gondolt) egy ládából boszorkánykalapot rángatott elő. Először viccnek szánta, és a fejébe húzta. Már csak egy anyai megjegyzés kellett hozzá, hogy komolyra forduljon a történet. Meg kéne venni a kalapot! Mielőtt kórusban mondtuk volna, hogy miért nem kell a fölösleges kacat, jött az indoklás: jó lesz farsangra. Átéltünk pár jelmezbál előtti készülődést, így tudjuk, jobb időben rákészülni erre az egészre. Igen, farsangra jó lesz. Már csak ki kell fizetni.
Nézek ki a fejemből, és akár egy főállású turkáló, végzem a dolgom második műszakban, s közben arra gondolok, milyen jó is lenne szüret után egyből a farsangra készülni. Tudom, nem én vagyok az egyedüli, aki Csíkban még a karácsonyt is kihagyná, hogy jöjjön a farsang, és vele együtt a tavasz. Na de a tavasz nem jön, csak a köd, a hó és a szürkeség. Mindezek ellensúlyozására jól jön egy vastagabb nadrág, ami lehetőleg sem nem fekete, sem nem szürke. Sőt, még az sem számít, ha kissé virít…
A próbafülke tükre nem kiabált, sőt el sem sötétült a látványtól, így az ember saját ízlése és korlátai közé szorulva túr, összevissza választ. A legkisebb, boszorkánykalapjával hiába kommentál. Úgy gondolom, a választása után nincs erkölcsi alapja a megjegyzésekhez. – Apa, ez egy bohócnadrág! – mondja, amikor benéz a fülkébe. Elég hangosan, hogy mindenki felfigyeljen.
A sorból anya sem maradt ki a választásával. (De maradjon az ő titka, hogy mit választott.)
Hazafelé az épülő cirkusz látványa újabb megjegyzést hoz elő a legkisebből. – Van bohócnadrágod, nekem boszorkánykalapom, kéne jelentkezzünk a cirkuszba! Kár, hogy nincs piros orrod.
Reggel egy rövid séta után piros lett az orrom. Beöltöztem. Bohóc vagyok!
Daczó Dénes