Vargyas Ildikó grafikusművész Gyergyóalfalu szülöttje, azon a településen látta meg a napvilágot, amely számos képzőművészt indított útjára. Egy ideje azonban a művészeti tevékenysége háttérbe szorult a Petőfi-programban végzett nevelői munkája mellett. – Vargyas Ildikó grafikus, festőművész, tanár és népművelő. Remélem, nem hagytam ki semmit… – Nem, nem hagytál ki semmit, nagyon alapos volt a bemutatód. – Veled akkor találkoztam legelőször, amikor a szülőfaludban, Gyer­gyó­alfaluban, kiraktad a betyárkártyádról szóló kiállításodat. Annak jó pár éve már. – Ez tényleg jó pár éve volt, s azóta sok minden történt az életemben. Sok helyen bemutattam azóta a betyárkártyát, és itt, Válaszúton is fogunk vele majd egy jót játszani. – Induljunk tehát innen, a betyárkártyától, mert ide is térünk majd vissza. Mi az a sok minden, ami történt veled azóta? – A betyárkártya tulajdonképpen csak első darabja a történetnek, de azóta már sikerült kiadnom egy erről szóló könyvet is, a férjemmel együtt írtuk, szerkesztettük és álmodtuk meg. A gyergyói F&F nyomdában készült el, mivel elég lokálpatrióta vagyok, s bármim, ami készül, szeretném, ha valami módon a szülőföldemhez kötődjön, és hogy otthoni emberekkel dolgozzam. Aztán elindult egy betyárkártyás színezőm is, még nincs teljesen kész, de remélem, hogy pár hónapon belül a könyvesboltba kerül ez is. Tervben van továbbá egy CD, amely a kártyákon szereplő betyárok életét, kalandjait s a róluk szól balladákat mutatja be. Felvettük a kapcsolatot jó néhány énekessel, zenekarral, mesemondóval, s hiszem, hogy egy Kárpát-medencére szóló, jó kis kultúrtörténeti albummá kerekedik. – Megalkottad a betyárkártyádat, megírtátok róla a könyvet, most a CD-mellékleten dolgoztok. Szóval, így lettél Petőfi-programos vendégpedagógus a Kárpátalján. – Nem így lettem, s remélem, hogy nem ezért. Az utóbbi időben Pécsett éltem, egyetem után ott dolgoztam tíz évet pedagógusként, képzőművészként, művészet-terapeutaként, szóval, sok mindennel foglalkoztam, de végig benne maradtam a szülőföldem vérkeringésében: akár egy műalkotásról volt szó, akár egy tábor megszervezéséről, akár egy logóról, könyvborítóról. Próbáltam elérhető maradni… Nagyon-nagyon jó volt Pécsett, de gyakran elfogott a nosztalgia, a honvágy. Imádtam ugyan az ottani életemet, de mindig valamiféle űr volt bennem, a szülőföld, Erdély utáni vágy, s meg is fogalmazódott bennem, hogy milyen szép is lenne otthon dolgozni pár évet. Sokat gondolkodtam, hogy miként legyen. Valahogy úgy akartam, hogy ne csak nekem legyen jó a hazamenetel, hanem a közösségemen, a népemen is segíthessek egyúttal, bármilyen keveset is. Néhány barátom, így például Harangozó Imre néprajzkutató, vagy Berecz András énekes beszélt nekem először a Petőfi-programról, addig én nem hallottam róla. Mikor érdeklődtem felőle, kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van vagy volt már benne, s egy fantasztikus dolognak tűnt, s éppen arról szól, amit magam is csinálni szeretnék. Beadtam tehát a pályázatomat az Államtitkárságra, és bizonyos voltam benne, hogy hazakerülök Erdélybe, mert igazából ezt szerettem volna, de a pályázatomba is beleírtam. Ehhez képest a válaszban Kárpátalját nevezték meg működési területemként, s akkor egy picit elgondolkodtam. Én ugyan nem épp ezt akartam, de mivel hívő ember vagyok és nem önmegvalósításban gondolkodtam, hanem a közösségért való munkában, egyfajta lehetőségként kezdtem látni ezt az egészet, mert végső fokon, sehogy másként nem élhetnék egy egész évet Kárpátalján. Felkészültem, ahogy csak tudtam. És odaérkeztem tavaly szeptemberben. Gyakorlatilag kétszer voltam idehaza a leszerződött 9 hónap folyamán, mert megszakítás nélkül kellett a kiszabott időt letölteni. De végül is szolgálatnak fogtam fel ezt a feladatot. Hát, nem volt egyszerű: tudatosítanom kellett, hogy a megszokott világomat hátrahagytam, s mindent elölről kell kezdenem. Úgy kezdődött, hogy mindent össze kellett gyűjtenem a környezetemben, képtelen, hihetetlen dolgokat is: az üres konzervdobozokat, joghurtos-poharakat, még hulladékpapírt is, mert egyszerűen, semmit sem lehet kapni a boltban, amiből dolgozni tudtunk volna a gyerekekkel. Minden nagyon messze volt, járhatatlan utak… hogyha szerencsém volt, s valaki jött arrafelé, hozzánk, Magyarországról vagy Erdélyből és tudott hozni anyagokat, akkor nagyon jó sorom volt és a gyerekeknek is. De, hogyha ez nem volt, hát dolgoztunk abból, amink volt, amit összegyűjtöttünk. Mindezek mellett, vagy mindezek ellenére, nagyon szép kilenc hónapot tudhatok magam mögött. Sok mindent megvalósítottunk együtt. Embereket hoztam oda. Hogy megmutassam, hogyan élnek, pontosabban „túlélnek” kárpátaljai magyar testvéreink. Azért dolgoztam itt, lehetetlen körülmények között, hogy a rám bízott kárpátaljaiak, főként gyerekek, ne szakadjanak le a nemzet testéről. És nekünk is fontos, hogy összekapaszkodjunk, mert együtt sokkal erősebbek vagyunk. – De mondd csak: van már utódod Kárpátalján, mert hiszen most már Válaszúton töltöd a következő 9, Petőfi-programos hónapodat? – Igen, van helyettem egy budapesti születésű lány, aki igazán még nem kezdte el a munkáját, mostanában érkezett, „magyar mint idegen nyelv”-szakos tanár, és gondolom, sokat fog tudni tenni azért, hogy sok gyerek, de felnőtt is, újra megtanuljon magyarul, mert ott már ez is kezd gond lenni. – Te pedig hazajöttél. Ugyan nem Gyergyóba, de mégis Erdély kellős közepébe… – Tényleg, s ha lehet ilyent mondani, úgy érzem, Isten a tenyerén hordoz! Kiskoromban hallottam első ízben Válaszútról, a legendás tánctáborról és Kallós Zoltánról, akire később mint félistenre tekintettem egész életemben… A mai napig jól emlékszem első találkozásunkra… Toronymagasan emelkedett ki a többi néprajzkutató közül… minden, ami itt van a Kallós Alapítvány székházában, az kizárólag neki köszönhető! Amit ő az élete során összegyűjtött ide, annak feldolgozása manapság négy muzeológus munkája, legalább húsz esztendőre! És itt van ez a csodálatos szórványkollégium is, amely az egész Mezőségről fogad gyerekeket, ingyenes szállást, ellátást, iskoláztatást biztosít nekik, és sokuknak jobb is itt, mint otthon… Azt hiszem, mindent elmondtam ezzel. Itt nagyon családias, magyar és keresztény értékekre épülő nevelést kapnak, s aztán itt vannak a táborok, amelyekről már szóltunk az imént. – De mennyire maradtál, esetleg leszel ezután képzőművész? – Amióta itt vagyok, ez kissé szünetel. Annyira nincs, csak 24 óra a napban, hogy itt nem tudtam még megtalálni a helyét az életemben, viszont nagyon szeretném helyreállítani az életem szokott rendjét, mert e nélkül nem vagyok teljes, és ahhoz, hogy jól működjek, és teljes odaadással tudjam végezni az itteni munkám, egyensúlyban kell lennem. Rengeteg tervvel érkeztem ide. Igazából most picit szeretném beleásni magam a Kallós-gyűjteménybe, szeretném arra felhasználni ezt az időt, hogy valamilyen „csomagra” tegyek szert, amit akár el is vihetek magammal egy következő helyre. Szeretnék egy olyan valamit létrehozni, ami, egyrészt az enyém, de azért másnak is szól. Oda tudom adni másoknak. Egyszóval, valami hasonló kaliberű dologban gondolkodom, mint a „betyárkártya”, de ezek a dolgok még csak tervszinten kavarognak az agyamban, nem is akarok többet elárulni erről. – Maradnak tehát a „törpék” körülötted, akik, úgy vettem észre, rendesen imádnak is. – Igen! Mint mondottam, itt Válaszúton most kollégiumi nevelőtanár vagyok, s napi munkám mellett úgy érzem, adnunk kell nekik valamivel többet a kötelező tanügyi programon túl. Például egy olyan foglalkozássort, ami a képzőművészettől a néprajzig, a magyar népi kismesterségekig visz. Én naponta 18-20 gyerekkel dolgozom, nyilván csoportváltásban, mert tényleg sok lenne, főként, ha történetesen agyagoznánk, sok a kezdő. Gyakorlatilag fogom a kezüket, mert nem ismerhetik ezt a technikát, először a félelmeiket kell legyőznöm, de megéri: az agyag csodálatos dolog, az egyik legősibb nyersanyag, amiből az emberiség dolgozik, használati tárgyakat, de ékszereket is készített belőle. Ebben a történetben csoda, hogy a gyerekek szeptemberben még hozzá sem mertek érni az agyaghoz, s ma már értékelhető tárgyakat készítenek belőle, s emellett, kedvüket lelik benne. A hon- és népismeret is másik csodás dolog: mivel ezek a szórványból érkező gyerekek nem tanultak magyar történelmet, népismeretet, sok a teendőm. Több magyarországi tankönyvet ismerek és használtam is az idők folyamán, s ezek alapján, írtam egy teljes erdélyi hon- és népismereti tantervet a kilenc hónapi munkám időtartamára, s ebbe beleszőttem a mezőgazdasági szakiskola tantárgyainak megfelelő módon, vagyis a földműveléshez kapcsolódó szokásokról, hagyományokról, itt hangsúlyozottan kezelem a Mezőséget. Megkeressük azokat az eszközöket, amelyeket innen gyűjtöttek fel, utánanézünk, hogy régen mit, hogyan csináltak az emberek, mindezt azért, hogy a gyerekek megértsék, miről van itt szó. Nyilván, adok nekik olyan feladatokat is, hogy hétvégeken menjenek el a nagyszüleikhez, s kérdezzék meg: hogy is volt ezelőtt? De hát, milyen a gyermek, nem mindig emlékszik. Azt látom, a gyerekeknek nagyon tetszik mindez. Minden órát követően feladatlapot töltenek ki, s hihetetlen lelkesedéssel írják, rajzolják, akár csinálják is a tanultakat. Ez maga az élet! S ettől nem kellene megfosztani egyetlen gyereket sem! – És mondd csak, elmész innen? – Én csak egy időre jöttem ide, akár mint Kárpátaljára. Ide is csak 9 hónapot tervezek. Az alapítvány vezetői marasztalnak, még nem döntöttem, de hát a fontos döntéseket mindig a férjemmel együtt hozzuk meg. Ő most Szerbiában van, szintén Petőfi-programmal, ez valamennyire jó is, mert megértjük egymás dolgait és tudunk együtt gondolkodni. Van tennivaló: sok esetben az elcsatolt területek magyarjai az anyaországgal tartják ugyan a kapcsolatot, de nem tudnak egymásról szinte semmit, és nem feledkezhetünk meg egymásról. – Véletlenül nem haza, Gyergyóba vezet ez a hosszú út? – Már nagyon régóta vágyódom haza. Annyira, hogy szinte ki sem tudom mondani. Annyira, hogy itt-ott már gátolni is kezdett a mindennapi dolgaimban. Eljutottam oda, hogy ezt a dilemmát rá kell bíznom a Gondviselésre, a saját vágyaimat és a saját akaratomat el kell engednem… Hagyom, hogy a Teremtő vezessen arra, amerre kell, de ebben a folyamatban számos személyes döntés is van, akár nap mint nap. Végül is ezért van az embernek a szabad akarata… De én nem egy ha törik, a szakad döntést akarok hozni, szeretnék szabadon maradni: ha itt kell maradnom, akkor itt maradok, ha meg mehetek hazafelé, akkor megyek hazafelé, s ha történetesen keletebbre kell mennem, mondjuk Csángóföldre, akkor boldogan megyek akár oda is.

Boér Károly