Az erdélyi magyar fiatalok nevelése, illetve identitásának megőrzése érdekében végzett odaadó munkája elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült Simó Gáspár, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium és a Romániai Magyar Cserkészszövetség lelkivezetője. A kitüntetést egy héttel ezelőtt Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán vette át a sokak által csak Spiri atyaként ismert lelkivezető. Vele beszélgettünk. – Hogyan fogadta a kitüntetést? – Ez a kitüntetés elismerése annak, amit teszek, élek, élünk, többes számban fogalmazok, mert amit én teszek, az része annak, amit a cserkészet, a szövetség, a körzet tesz, és nekem ebben van részem, Istennek legyen hála. Nemcsak az én elismerésem, hanem a cserkészetnek, a nevelő közösségnek az elismerése, mert a cserkészet és az iskola felvállalja az Isten ügyét, a nemzet ügyét és az ifjúság nevelését. – Keresztény családban nevelkedett, öt testvére van, ezek közül egy szintén a papi hivatást választotta. Hogyan indult az életútja? – Valóban öt testvérem van, hatan születtünk, de a legnagyobb testvérem hétéves korában meghalt, én vagyok a családban a legkisebb. Hogyan indult az életutam? Nem volt meg mindenem, amit mint gyermek szerettem volna (például bicikli, korcsolya, szabadidő a strandolásra), de megvolt mindenem, amire szükségem volt: elsősorban jó szüleim, testvéreim, jó faluközösség, a faluközösségben tevékenykedő jó pap, kántorok, tanítók és a barátaim. Ami még fontos: természetközelben nőttem fel – a falu adja ezt a környezetet –, és megszerettem a természetet. A cserkészetben a természetközeliségre, a természet védelmére nagy hangsúlyt fektetünk, és ez már bennem volt... – Így alakult ki a természet iránti szeretete? – Igen. Ez is alap lehetett. Fiatalkoromban nagyon sokat jártam az erdőkben, többek között gombászni, indiánozni, „tarzánozni”. Soha nem tudom elfelejteni, hogy volt egy kőrisfa, amelyikre kötelek voltak felkötözve – abban az időben ment Tarzán a tévében –, és sokszor az áiáiáááá üvöltése volt a gyülekező. A kőrisfán csüngtünk, mint a majmok, aztán a nagy fűben bújócskát játszottunk. S ez a „mese” aztán felnőttként is folytatódott, ezért is volt nagy húzásom a cserkészség felé, mert a cserkészetben lényeg a természetközeliség, a játék, a játékos tanítás, tanulás, a barátság, az egymás csiszolása a játék során. – Középiskolai végzettsége szerint fémipari munkás. Ha jól tudom, az érettségi után a szakmájában is dolgozott, mégis a papi hivatást választotta. Hogyan alakult így? – A kommunista korszakban végeztem, ’87-ben érettségiztem és 1992-ben iratkoztam be a Teológiára. No, de térjünk vissza az elejére. Az érettségi után szeptemberben kezdtem esztergályosként dolgozni, majd decemberben jött a behívó, és januárban elmentem katonának Botoșani-ba, ott voltam négy hónapig kiképzésen, majd egy évet Cernavodán voltam. Amikor hazajöttem, újra elmentem dolgozni. Székelyudvarhelyen elvégeztem egy könyvelőségi kurzust, aztán a megyei fogyasztási szövetkezetnél dolgoztam. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy elmegyek a teológiára, mert korábban is bennem volt a vágy, hogy pap szeretnék lenni. Valószínű, hogy a testvérem – Simó Sándor – is szerepet játszott benne, hiszen láttam az ő életét, ő nagyon szerette a hivatását, és mindenhol olyan lendületes, fiatalos, jókedvű ember volt és köztiszteletnek örvendett. Ez vonzó volt számomra. Ő sokat dolgozott, ahol szolgált, mindenhol építtetett valamit, de ő is beöltözött, és a kőművesekkel együtt dolgozott. Gondoltam, én is szeretnék ilyen lenni, de persze nem ennyiből állt az egész, mert éreztem azt, hogy ha valamit tudnék csinálni igazán, akkor az a papi hivatás. Érdekes, mert tizenkettedikes koromban is megvolt bennem a hivatás. A húszéves érettségi találkozón az oszi – Bólyai József – elővett egy borítékot, amiben benne volt az utolsó osztályfőnöki órán írt húszéves tervünk. Abban már benne volt, hogy mesteriskolát akarok végezni, és utána lehet, hogy megpróbálom a teológiát. Sokáig nem mertem elhatározni magamat, mert nehézséget is jelent a papság, emberekkel foglalkozni, meg a cölibátus kérdése, a döntésnek érnie kellett bennem. – Volt-e valamilyen különleges dolog, ami megerősítette a döntésben? – Természetfölötti eseményre nem emlékszem, de tényleg éreztem, hogy ez az én hivatásom. Szívesen foglalkoztam a lelki dolgokkal, imádkoztam, tehát a lelki élet hozzátartozott a mindennapi életemhez, és úgy belsőleg éreztem, hogy nekem ezt kell csinálni. Utólag voltak ráigazolások, hogy jól döntöttem. Például, amikor én szabadéves kispap voltam, édesapám nagyon beteg lett. 1997 januárjától júniusig Gyergyószentmiklóson voltam, és egyszer hazaküldtek, mert édesapám beteg, de nem mondták, hogy milyen beteg. Hazamentem, és akkor kiderült, hogy már önkívületben volt. Én akkor azt mondtam, Istenem, add meg nekem azt, hogy érje meg, hogy engem is pappá szenteljenek. Akkor még volt előttem két tanulmányi év, nagyon alkudoztam a Jóistennel, hogy engedje meg, hogy én is úgy megkaphassam az elbocsátó atyai áldást, mint ahogyan a bátyám. Akkor mindenki lemondott róla, de én nem, végül felépült, még élt hat évet, 2003-ban halt meg. – 1999-ben szentelték fel. Az első állomáshelye Brassó-Bolonya volt. Milyenek az ottani tapasztalatai? – Ott indult a gyakorlati papi és cserkészéletem is a Jézus Szíve-templom „árnyékában”. Ott kezdődött el az, aminek a szolgálatába szegődtem: a cserkészek, a fiatalok lelki nevelése. Csodálatos hely és környezet volt ott a szórványmagyarság körében, a Csigahegy és Cenk tövében. Sok-sok szép emléket, barátságot őrzök. Sokat tanultam abban a környezetben. Sok-sok lelkes ember, fiatal vett körül, köztük román ajkúak is. Ott „formatált” a Jóisten a lelkiségben, jellemben. A legjobban annak örvendek, hogy cserkészkedni kezdtem. Ebben persze segített az előző képzés, amit Kerekes László segédpüspök atyának köszönhetek. Egyszer, még hatodéves koromban elmentem velük portyázni, és ott tapasztaltam, hogy ők lényegében azt csinálják, amit úgy éreztem, hogy a teológián nem kaptam meg: gyakorlati foglalkozás az emberekkel. Ezért kezdtem cserkészkedni Gyulafehérváron. Amikor aztán kihelyeztek, Brassó-Bolonyán meg is alapítottam az első cserkészcsapatot – 104 Szemlér Ferenc cscs. –, ami azóta is jól működik. – 2003-ban kinevezték a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium lelkivezetőjének. Hogyan fogadta ezt a szolgálatot? – Ha jól emlékszem, 2003. július 11-én, Európa fő védőszentje, Szent Benedek emléknapján temettük Édesapát. A temetés után mondták a papok „El vagy helyezve…” Mondtam, hogy ez nem lehet igaz… és mégis. Amikor visszamentem, levél érkezett az érsekségről, amiben közölték, hogy augusztustól a Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Gimnázium lelkivezetője leszek. Nekem ez nagyon rosszulesett, érzelmileg padlóra is vágott. Akkor azt mondtam, soha életemben többet senkit meg nem szeretek, mert akkor nem lesz nehéz elválni, otthagyni embereket. Olyan jól befészkeltem magam abba a közösségbe: álmaim, terveim voltak. Hatvanhat cserkészem volt, nagyon jól működtünk, tánccsoportunk volt, kirándultunk, előadásokat tartottunk. Tehát nagyon megszerettem ott, és amikor elhelyeztek, nagyon rosszulesett, de aztán itt is megszerettem. Mondhatni, vederből cseberbe kerültem. – Papi munkáját folyamatosan fiatalok között töltötte. Milyenek „ezek a mai fiatalok”? – Jók. Abban a szerencsés helyzetben van részem, hogy cserkészek körében mozgok, a cserkészek alapvetően jók, aztán az is nagy dolog, hogy a Segítő Mária Gimnáziumban tanítok, mert ide is csupa jó gyerekek járnak. Jóérzésűek, néha a tanulást illetően nógatni kell őket, meg mérgelődünk miattunk, de szerintem mi is ilyenek voltunk, mi sem tanultunk annyit, amennyit tanulhattunk volna, de alapvetően nagyon jó gyerekek. Például mostanában sokat jártam Csíkszentmiklósra bérmálási felkészítőre, nagyon nyitottak, befogadók azok a fiatalok is, tehát nemcsak a mi diákjaink ilyen jók, hanem szerintem a többiek is. Persze hallom a kollégáktól, vannak olyan helyek, ahol ellenszéllel kell számolni, a keresztény lelkiség, a tanulás elutasításával kell számolni, de én erről nem tudok tapasztalatból nyilatkozni. – Hogyan látja, mik a fiatalok problémái? – Jelentős a jövőbeli kilátástalanság, főként a megélhetés szempontjából. Egy másik probléma, hogy tanulnak valamit, de nem azon a szakterületen tevékenykednek, hanem sokszor kénytelenek azt választani, amit a munkaerőpiac felkínál. Ez nagy probléma, de ugyanilyen nagy gond az elvándorlás. Sok diák azt mondja, elvégzem az iskolát, de úgyis elmegyek. Jó esetben azt mondja, 3-5 évig külföldön leszek, és visszajövök, itt fogok tovább élni. Ez nemcsak a fiatalok problémája, ez népünk nagy gondja. Folyamatosan úgy élem meg magamat, magunkat, mint egy olvadó jéghegyet az óceánban, amely leszakadt a tömbről, és nem érzi az olvadást, de lassan csak fogy. – Szokták mondani, aki fiatalok között él, dolgozik, örök fiatal. Ön is így gondolja? – Lélekben. A fiatalok között valóban nem érzem az idő múlását. Azzal, hogy szinte mindenhol csak fiatalokkal találkozom, úgy tűnik, én is olyan fiatal vagyok, mint ők. Ez tényleg egyetemes megfogalmazás, hogy fiatalok között az ember fiatal marad, de az is kell lenni. Ha nem vagy fiatalos, nem tudsz szót érteni velük, nem tudod utolérni őket. Ha fiatalos vagy, akkor megnyílnak, befogadnak, kommunikálnak, együttműködnek, ha pedig szigorkodsz, hozod a kiosztó szerepet, állandóan letorkolod őket, akkor eltávolodnak, és egyedül maradsz az igazaddal. A fiataloknak azt üzenném, hogy az élet harc, és harcoljanak itthon. Bárhová mennek, mindig harcolni kell. A megélhetésért folytatott küzdelemben mindenhol más harcszíntér van, másak a kihívások, „támadások”, de inkább harcoljanak itthon. Itthon találják ki, hogy hogyan tovább…

Biró István