Két produkcióval érkezett a Nézőművészeti Kft. a csíkszeredai Lurkó Fesztiválra: az Ady/Petőfi, illetve a kábítószer-függőségről szóló, A gyáva című előadásokat Scherer Péter rendezte, utóbbiban pedig a főszereplő apjaként játszik is. A színházi alkotóval a Márton Áron Gimnáziumban egy üres osztályteremben beszélgettünk, Scherer Péter barátságos és nyílt természetének köszönhetően több órán keresztül tarthatott volna az interjú, de közbeszólt A gyáva című előadás kezdési időpontja. A beszélgetésbe még így is belefért, hogy magánéleti és szakmai kérdéseket egyaránt érintsünk. – Nem első alkalommal láthatják a színházkedvelők a Né­ző­művészeti Kft. produkcióit Szé­kely­földön. Az elmúlt években Szé­kely­udvarhelyen, Kézdivá­sár­he­lyen, ta­valy novemberben pedig Gyer­gyó­szentmiklóson is vendég­szerepeltek az Ön, Mucsi Zoltán, Katona László és Gyulai Eszter által létrehozott nonprofit szervezet produkciói. Csíkszeredához és környékéhez pedig személyes és színházi emlékek kötik önt… –Valóban, egyébként pont most tudtam meg, hogy Csíkszeredában a helyi társulat is játszotta a Nézőművészeti főiskola című előadást, amit én, Mucsi Zoltán, Katona László és Tasnádi István közösen találtunk ki. A Krétakör társulattal 2003/2004 körül játszottunk itt Csíkszeredában, akkor éppen pénzügyi nehézségeink voltak, és Schilling Árpád úgy egyezett meg az önkormányzattal, hogy ingyen elhozzuk az előadást a megyeközpontba, ha cserébe kapunk itt egy házat, ahol tíz napig próbálhatunk. Egy hónappal később tehát, mivel sikerült megállapodnunk a városvezetéssel, újra megérkeztünk Székelyföldre, és Piricskén a helyi polgármesteri hivataltól kapott hétvégi házban próbáltuk a Sirály című előadásunkat, amivel aztán bejártuk az egész világot. Én egyébként annyira megszerettem Piricskét, hogy hét éven keresztül itt nyaraltunk a családommal. – A Nézőművészeti káeftét azután hozták létre, hogy felbomlott a Krétakör. Bár rövid ideig mindannyian próbálkoztak önállóan, szabadúszó színészként dolgozni, jól érzem, hogy hiányzott Önnek a társulat, a valahová tartozás érzése? – A színház társas műfaj. Közösségben, társulatban lehet igazán színházat csinálni – én ezt gondolom. A Krétakör egy csodálatos műhely volt, a független színházi létezésnek minden előnyével és csak nagyon kevés hátrányával együtt. Egy fantasztikus társulat volt. Tagja volt Katona László székelyudvarhelyi születésű színészkollégám, akit a marosvásárhelyi színházban látott meg Schilling Árpád, Viola Gáborral együtt, és úgy kerültek be a Krétakör színházba. Ugyanabban az évben szerződtünk le mi is: én, Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter, Gyabronka József. A Krétakör nagyon erős csapat volt, amikor ez megszűnt, akkor elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi képesek vagyunk egy ötlettől a megvalósításig – természetesen a megfelelő szakembereket bevonva – létrehozni egy színházi produkciót, miért ne alapítsunk nonprofit szervezetet, ezért aztán megalapítottuk a Nézőművészeti Kft. csapatát és elkezdtünk dolgozni. – A Nézőművészeti Kft.-vel tizenkét produkciót készítettek: Nézőművészeti főiskola, Fajok eredete, Gondnok, Bivaly-Szuflé, A hal nem hal bele, EztRád és hat ifjúsági osztálytermi színházi produkciót. Az utóbb időszakban kezdtek el a fiatalokhoz szóló osztálytermi előadásokkal foglalkozni, mint A gyáva című produkció, amelyet a Lurkó Fesztiválon is láthatott a közönség. Ön fiatalokat is oktat színészmesterségre, ez a fajta munka hozta elő Önben az igényt, hogy a színház nyelvén a tizenéves korosztályhoz is szóljon? – Részben, részben pedig közrejátszott a véletlen, a sors vagy a szerencse. Kinek, ahogy tetszik. A Krétakör széthullása után a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója, Novák János a kezembe adott egy német monodrámát, aminek az a címe, hogy Klamm háborúja, ez is egy osztálytermi előadás. Ezt követően pedig Gyulai Eszter kollégám kezdeményezte, hogy műfajbeli tapasztalatomat, illetve a fiatalokkal való kapcsolatomból származó élményeimet fejlesszük tovább közösen és készítsünk egy olyan produkciót, amely a drogfogyasztás problémakörét dolgozza fel. Így lett például A gyáva című előadás. –A gyáva című előadást önök írták, ha jól tudom, drogfüggők elbeszélései alapján… – Az előadásban részben saját fejlesztésű szövegek, részben pedig kábítószerfüggők feljegyzett mondatai hangzanak el. A módszer, ahogyan összeállítottuk a szöveget, a színészmesterség-órákhoz köthető: egy alapítványi iskolában tanítok fiatalokat, hogy könnyebb legyen az ismerkedés, megkértem a tinédzsereket, hogy meséljenek magukról. Szüleikről, gyermekkorukról, iskolai frusztrációikról, elhagyott szerelmeikről vagy a számukra fájó szakításokról. A történetek közben különböző utasításokat adtam a diákoknak. Volt például egy kedvenc gyakorlatom, írattam velük egy listát, hogy ki mit szeret magában és mit nem. Az egyik lány azt írta, hogy ő utálja az orrát, mert nagy és horgas. Amikor ez a lány aztán személyesen mesélt magáról, kiderült, hogy gyermekkorában rajtakapta az édesapját, hogy viszonyt folytat a szomszéd lányával. Nem tudta, mit csináljon, nem merte elmondani az édesanyjának, sem a testvérének, titokban tartotta. Fél év múlva a szomszéd, akinek a lányával viszonyt folytatott az édesapja, belefulladt a Dunába. A lány férje pedig szintén meghalt balesetben. Az elmondottakból és egy kis fikcióból aztán a diáklány története, amit jelenetben is megcsináltunk a színészmesterség-órán, a következő lett: Tulajdonképpen ő egy boszorkány, aki megátkozta az apja szeretőjét. Azért van nagy orra, mert ő a vasorrú bába. Valós történetekre alapozva írjuk tehát a szövegeket A gyáva című előadás esetében a főszereplő Kovács Krisztián saját gyermekkori történeteiből építkeztünk, és ezt egészítettük ki drogfogyasztók szövegeivel. A próbák közben egyébként rátaláltunk egy olyan könyvre, amelyben egy heroinista fiúnak a verseit és a kábítószer hatása alatt írt feljegyzéseit olvastuk, így lett aztán Krisztián figurája egy költői vénával megáldott drogfogyasztó. Közben dokumentálódtunk is, megnéztünk egy többórás videokazettát, amelyben leszokott drogfogyasztók beszéltek a függőségükről. Az előadás utolsó jelenete pedig szintén egy függő valós története. – Az előadások kapcsán mit tapasztal, milyen színházi igénye van a mai fiataloknak? – Szerintem semmilyen. A színház iránti érdeklődést nekünk kell felkeltenünk bennük. Én például azt vallom, hogy lehet úgy élni, hogy az ember azt gondolja, nincs Isten vagy egy felsőbb erő, ami hat a világra, csak szerintem nem érdemes így élni. Ugyanezt gondolom a színházzal kapcsolatosan is. – A színház nevelő hatásában, erejében hisz? – Abszolút hiszek. Sőt azt gondolom, hogy ezek az ifjúsági előadások is azért készültek el, mert mi hittünk az első pillanattól kezdve abban, hogy akármilyen hitelesen beszél egy rendőr, addiktológus (szenvedélybetegségekkel foglalkozó szakember) vagy toxikológus a fiataloknak a droghasználat veszélyeiről, az más, mint amit az osztálytermi előadások nyújtanak. A színháznak az az ereje, hogy a pillanat töredékei alatt a néző előtt születik meg valami – maradandó élmény. Másként hat a fiatalokra, mint egy egyszerű drogprevenciós beszélgetés a témában érintett szakemberekkel. Itt testközelből tapasztalják meg A gyáva című előadás esetében például, hogy miként szenved a drogfüggőségétől Krisztián, a főszereplő, milyen a viszonya az apjával stb… – Ön Ajkán, a Veszprém megyei kisvárosban született, nyíltan vállalja, hogy „abszolút vidéki srác vagyok”. Van tehát tapasztalata abban, hogy milyen egy kisebb településről a nagyvárosba kerülni. Milyen vidéki kissrácként egyszer csak Budapesten ébredni, milyen veszélyeit tapasztalta meg ennek? – Az én esetemben ez a váltás fokozatosan történt, két lépcsőben ettem meg a nagyobb városokat, Ajkáról ugyanis Szombathelyre jártam gimnáziumba az pedig már egy százezres megyeszékhely. Aztán a 80-as években kerültem Budapestre egyetemistaként. Az a veszély, hogy az utcán leütnek, kirabolnak, szerintem bárhol fennáll. Inkább azt mondanám, hogy mindenkinek a saját démonaival, kisebbségi komplexusaival kell megküzdenie. Ha valaki kisvárosból jön, és nagyvárosi életet szeretne élni, akkor ezzel, ha nem értelmiségi családból jön, de ebbe a közegbe szeretne tartozni, akkor azzal. Ha valaki egy értelmiségi családból származik, akkor ennek minden elvárásával, és sorolhatnám. A kérdés számomra tehát az, hogy a félelmeinket és a frusztrációinkat, hogyan alakítjuk át rakéta-hajtóerővé. – Autóval érkeztek Csíkszeredába. Jól tudom, hogy Ön fiatalként nagyon sokat stoppolt a Balatonra? – Igen, és nagyon sajnálom, hogy ma már Magyarországon nem működik ez az utazási forma, viszont láttam, hogy Székelyföldön még stoppolnak a fiatalok, és ha jól emlékszem, 5 lejjel beszállnak a benzinköltségbe, ha felveszik őket… – Maradandó stoppolós emlék? – Van, de ha őszinte akarok lenni, akkor igazából a stoppolással kapcsolatos alapélményem az, hogy engem egyedül nagyon nehezen vettek fel az autósok. Amikor azonban a barátnőmmel, a mostani feleségemmel álltunk ki integetni, akkor pillanatok alatt megállt egy autó. Pál Bíborka