Ha csak a méztermelést nézzük, az elmúlt ötven esztendő leggyengébb szezonját zárták tavaly a Hargita megyei vándor- és állóméhészetek. A méhészek problémáit ráadásul méhegészségügyi gondok, a kaptárok elnéptelenedéséért felelős atkák, valamint importlehetőségeik miatt a mézfelvásárlási árakat nyomottan tartó nagykereskedők is csak tetézik. Lázár Tibort, a Hargita Megyei Méhészegyesület vezetőjét a múlt esztendő főbb eseményei mellett az ágazat hogyan továbbja felől is kérdeztük. [caption id="attachment_42590" align="aligncenter" width="3456"] Fotó: Domján Levente[/caption] – Rengeteget panaszkodtak a méhészek a tavalyi méhészeti szezonra? Valóban ennyire rossz volt a 2016-os esztendő? – Az elmúlt ötven esztendőben – mely időtávlatra én méhészként tisztán visszaemlékszem – a tavalyihoz hasonló gyenge szezont még nem tapasztaltunk. Az ötvenes évek elején édesapámtól hallottam, hogy június közepén egyik méhészkollégájának a méhcsaládja éhen pusztult. Hangsúlyozom: júniusban. Na, tavaly én is találkoztam ilyen esettel. Akkor vettem észre, amikor a méhek már vitték ki a fiasítást. A család fele akkorra már az élelemhiány miatt el volt hullva, miközben tavasszal a családoknál még annyi méztartalékot hagytam, hogy a télnek még egyszer neki lehetett volna menni vele. Ilyen gyenge esztendő, mint amilyen a tavalyi volt, ismétlem, ötvenévente csak egyszer szokott lenne. Az 1946-os nagy szárazság idején volt talán még hasonlóra példa: akkor a méhek 50 százalékát azért kellett elpusztítaniuk a méhészeknek, hogy maradjon annyi méz, amivel az állomány maradék hányadát be tudták teleltetni. A cukor akkor még elérhetetlen álom volt. Érdekes, hogy a 1946-ról 47-re következő tél nagyon enyhe volt, amit viszont olyan csapadékos nyár követett, hogy a visszaemlékezések alapján a szénánakvalót alig lehetett megszárítani. Viszont akkor, tehát 1947-ben annyi méz lett, hogy folyt ki a kaptárból. Apám és kortársai is azzal a vággyal haltak meg, hogy bár éltükben a ’47-es méhészeti évet még egyszer megélhették volna. Nem tudom, nem állítom, hogy így lesz, de azért reménykedek, hogy a tavalyi szűk esztendőt idén a mi esetünkben is bő esztendő követi. Nem mondom, hogy tavaly éppen semmi sem lett: Csíkban például a virágzó almafákról és a gyermekláncfűről is tudtak gyűjteni a méhek, ami a helyi méhcsaládok fejlődésében, felerősödésében sokat segített, és még egy kicsi méz is lett belőle. Udvarhelyen ugyanakkor az alma virágzását a méhek már nem tudták kihasználni, és ez annyira visszafogta a családok fejlődését, hogy egész nyáron, ami kevés nektárt is találtak, azon már nem tudtak felerősödni. Mézet márpedig a nagy létszámú, nagy tömegű családok termelnek. Ha nincs tömeg, ott méz se tud lenni. Nekem is volt olyan családom, amely 10 kiló mézet termelt, az átlag viszont nem eredményezett csak egy kilót. – Ha az álló és a vándorméhészeket külön-külön vizsgáljuk, hogy értékeli, milyen esztendőt zártak? – Mindkét csoport nagyon gyenge esztendőt zárt. A vándorméhészek újabban a repcével kezdik az évet. Ha a repce jól indul, akkor a családok felfejlődése okán a többi kultúrán is tud lenni valami. Viszont a repce gyengén adott, majd a sorban következő akác a sok eső miatt ugyancsak gyenge volt. Ekkor a vándorok pénzügyi eredménymutatója mínuszban volt, a zérót még nem ütötte. A vándorok ezt követően visszahúzódtak a havasi kaszálók közelébe, ami méztermelés terén szintén gyenge volt. A vándorok ezt követően a hársra utaztak, ami szintén nem sok, de legalább értékelhető, 30 százalékos hozamot produkált. A vándorméhészszezont záró napraforgó pedig 60-70 százalék között eredményezett. A vándorméhészek ez alapján nagyjából nullszaldóban zárják az évet, vagyis amit az év során elköltöttek, azt a mézből be is hozták. Az állóméhészeknek Csík­szent­do­mokostól Tusnádig – mint már említettem – az alma és a gyermekláncfű virágzása, később pedig egyes térségekben – főként Csíkszetgyörgy, Szépvíz környékén – a baltacim virágzása eredményezett némi mézet. Érdekes módon a Gyimesekben, ahol a baltacim nagyon jól szokott mézelni, tavaly nagyon gyenge lett. Ha ezzel a megtermelt mézzel kellett volna betelelni a méheket, nem is tudom, hogy egyáltalán elég lett volna-e. Most azokra a méhészekre gondolok, akik pergettek. De hozzáteszem, nagyon sokan voltak olyanok is, akik egyáltalán nem pergettek. – Ilyen körülmények között mit tehettek a méhészek? Mindent mesterségesen kellett pótolniuk? – Azok a méhészek, akik tavasszal idejében serkentettek, úgy ahogy, megvoltak. De azok, akik nem etették a családokat, hanem a természetre bízták, mert jó mézet akartak pergetni, azoknak semmi sem lett. A méz és a hordás hiánya miatt nagyon nehezen lehetett tavaly a méhanyákat is előállítani, nagyon rosszul lehetett pároztatni, az új anyákat nagyon nehezen lehetett elfogadtatni a családokkal. Leegyszerűsítve: ha van mit hordani, akkor a méhek azzal foglalkoznak, könnyebb kicselezni őket. Az anyacserét ilyenkor szinte észre sem veszik. Ha nincs mit hordani, ha a méhek „dologtalanok”, akkor nagyon nehéz velük dolgozni. Ami viszont a legaggasztóbb – nem csupán nálunk, Hargita megyében, hanem Románia más vidékein és Magyarországon is –, az a tömeges méhpusztulás jelensége. Már a nyár végén, ősszel is rengeteg elnéptelenedett kaptárról beszéltek. Hogy mi lesz tavasszal, nem tudom. Olyan magyarországi kollegával is találkoztam, akinek a 250 méhcsaládjából december elejéig már 80 elpusztult. És az illető nem gyenge méhész. – És mi ennek az oka? – Az atka. A gyenge tél méhészeti szempontból ugyanis azt jelenti, hogy az előző fiasítási szezon vége és az új fiasítási szezon kezdete igen közel kerül egymáshoz. A késő őszi és téli fiasítás-mentes időszakot a nőivarú atkák vészelik át, ám ha a két fiasítás közötti időszak kellően hosszú, ezek a nőstény atkák – mivel leginkább a fiasítás véréből táplálkoznak – fiasítás nélkül megtizedelődnek, elpusztulnak. Mivel azonban az egymást követő telek enyhék voltak, a méhcsaládokon élősködő atkaállomány is nagyon felszaporodott. Sajnos ezzel a helyzettel a szakemberek sem tudnak mit kezdeni. Minél nagyobb ugyanis az egy négyzetkilométerre jutó méhcsaládok száma, minél kisebb két méhésztelep közötti távolság, annál nagyobb az atka-visszafertőződés esélye. Magyarországon 1,3 millió méhcsaláddal rendelkeznek a méhészek, vagyis átlagosan 13 méhcsalád jut egy négyzetkilométerre, ami talán Görögország után Európában a második legmagasabb érték. Ám bőven vannak országrészek, ahol a méhsűrűség ennél is sokkal nagyobb. Romániában is a magyarországihoz hasonló az állományszám, de a méhsűrűség csak fele, harmada. Sajnos én is találkoztam olyan helyi méhésszel, aki augusztus elejétől erősen ajánlott atkagyérítő kezeléssorozatot – ilyen-olyan okokra hivatkozva – csak hetek múltával kezdte el. Októberre sajnos mikor méhészvendégeinkkel látogatóba nála jártunk, a családokon az atka jelenléte nagyon meglátszott: az állományának harmada már akkorra elpusztult. Kíváncsi vagyok, hány családja marad tavaszra. – Tavaly a mezőgazdasági minisztérium – a méhészek panaszáradatára reagálva – méhcsaládonként 15 lejes méhészeti „de minimis” támogatás folyósítását is belengette, amiből viszont végül nem lett semmi. Mennyire vették zokon ezt a méhészek? – A Hargita megyei méhészek örvendenek, ha valamilyen támogatásban részesülnek, de ha nem, akkor is tovább folytatják tevékenységüket. Az érdekes az volt, hogy a miniszter érvei szerint a méhészek tavaly méhcsaládonként átlagosan 20 kiló mézet termeltek, miközben jó esztendőkben ez a szám 30-40 kiló szokott lenni. Ebből kiindulva szerinte a tavalyi év a méhészeknek mégsem volt annyira bajos, hogy külön segítségre szoruljanak. Ez csúsztatás volt. Említettem, hogy a hársról és a napraforgóról tudtak valamicskét pergetni a méhészek: ez a két kultúra a családonkénti 20-30 kiló mézet valóban megadta. De ebből még nem lehet átlagot vonni. Nekünk ugyanis, székelyföldi vándorméhészeknek – a nagy vándortávolságok miatt – a 20-30 kiló méz nem elég még az utazás költségeink fedezésére sem. Mi legalább 60-70 kiló mézet kell megtermeljünk, ahhoz, hogy 30 kiló méz tiszta jövedelem legyen. De a miniszter a 20-30 kilós termelés emlegetésekor csak azokra a déli méhészekre gondolt, akik közel laknak a méhlegelőkhöz, akiknek valóban nincsenek vándoroltatási költségeik. A miniszter ezt nem akarta megérteni, és sajnos nem volt kivel tárgyalni. – Hogyan alakulnak a mézfelvásárlási árak? – Nagyon alacsonyak az árak. A nagy nyugat-európai mézfelvásárlók azt üzenik: „Köszönjük, megvagyunk. Ha ti, romániai, magyarországi méhészek többet akartok kapni a mézért, abból nem lesz semmi! Ha abban az árban adjátok, ahogy kérjük, akkor beszélhetünk.” Tehát ez a helyzet, holott Magyarország és Románia együttesen az Európai Unióban megtermelt méz 80 százalékát állítja elő. A mézfelvásárlók magabiztossága abból ered, hogy az Unión kívülről annyi mézet hoznak be, amennyit akarnak. Megvan a lobbierejük Brüsszelben is ahhoz, hogy az uniós döntéshozók a mézimportot ne akarják észrevenni. És zavartalanul csinálják. Amit mi, termelők, itthon is és Magyarországon is tenni tudunk, az a kicsomagolt méz értékesítése, a méhésztől közvetlenül a fogyasztónak. A magyarországi kollégák úgy számítják, hogy ha az egy főre jutó évi 1 kilós mézfogyasztást meg tudnák duplázni, akkor nekik nem is nagyon lenne szükségük az exportpiacokra. A probléma viszont az, hogy abban az 1 kilóban nemcsak hazai, hanem sok olyan kétes előállítású méz is van, amit külföldről – Kínából, Argentínából, Ukrajnából, Mexikóból – hoznak be a kereskedők. Magyarországon az országos méhészegyesület azon dolgozik, hogy a vásárlókat felvilágosítsák és tudatosítsák bennük: ha számít, hogy mit és milyen minőségű mézet fogyasztanak, akkor azoknak a keverékeknek, műkészítményeknek a polcokon hagyjanak békét. Vásároljanak inkább a piacokon, vásárokon a helyi termelőktől, mert akkor biztos, hogy méhek által készített mézet kapnak. Itthon is ugyanez a helyzet. Szóval, Székelyföldön is, akik igazi, termelői mézre vágynak, ha környezetükben szétnéznek, könnyedén találnak. Azért szervezzük évről évre a vásárokat, mézfesztiválokat is, hogy a fogyasztók lássák, tapasztalják, a bolti kevert mézekkel szemben a helyi vásárlóknak igenis van választási alternatívája. Domján Levente