Hirdetés

Beszélgetés Kozma Mária íróval - Az energia múlhatatlan szeretet a könyv iránt

HN-információ
A Fehér-patak útja címet viseli Kozma Mária legújabb regénye. A ma esti csíkszeredai bemutató előtt a szerző az írás folyamatáról, a választott műfajról és témáról, a férfiak által irányított irodalmi életről és a női szerepről, a gyermekirodalomról és a tárca műfajáról, könyves könyvéről, valamint az irodalomnak hétköznapjainkra gyakorolt jótékony hatásáról vall. – Szerkesztőként nagyon nehéz helyzetbe hozott legújabb regénye kéziratának szerkesztése közben: annyira lebilincselt a cselekmény, a szöveg szövése, hogy minduntalan átvedlettem olvasóvá, szerkesztő figyelmemet a kíváncsiság váltotta fel, így minduntalan vissza kellett térnem az olvasottakra… Írni is olyan jó volt, mint nekem olvasni? – Köszönöm a kérdést, dicséret rejtőzik benne. Szerkesztőként tudom, hogy milyen ritka az, amikor a szerkesztői munkát elfedi az olvasás varázslatos öröme. Írni persze jó, hiszen alkotás, kisétáltatja az embert a hétköznapokból, de ez valójában csak vázlat, miután leírtam a befejező mondatot, következik a szövegjavítás, ami egyféle távolságtartó, figyelmet követelő igyekezet, nem­egyszer fáradságos feladat. – 1970-ben jelent meg első kötete: a rangos Forrás sorozatban jelentkezett Festett káposztalepke című könyvével, a kötetbe válogatott írások elbeszélések voltak. Tíz év telt el következő könyve megjelenéséig, a Köznapi irgalom ugyancsak elbeszéléseket tartalmazott, a rendszerváltásig pedig újabb elbeszéléskötetekkel jelentkezett – Idővallató (1983), Rövidfilm esőben, 1988 –, emellett megjelent két kisregénye – Kő, ha ütik. A játék (1984) –, a Kájoni-regénye – Az ember bolond természete (1987) –, illetve a Lidérczöld csapda (1989) című regénye. Hogyan váltotta a regény az elbeszélést? S miért dominálnak a történelmi témák? – Nem mindig az író választja a műfajt, hanem a téma, a mondanivaló, a szereplők keresik a nekik megfelelő öltözetet. Gondoljon csak Kájonira, olyan összetett személyiség, hogy „nem fér el” egy karcolatban. Mellesleg nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy naplót írjak az ő nevében – Joannes páter titkos iratait –, talán mert ő kimondhatta helyettem a fikcióban, a távoli múltban a regény kulcsmondatát: túlélni és megmaradni. A diktatúra éveiben a történelmi tárgyú regények, elbeszélések sokszor példabeszédek voltak, ezt a célt szolgálták: magunk helyett beszéltetni múltbéli alakokat, akik mintegy magukra vállalták a mondottak felelősségét. Ez senkit nem tévesztett meg, a cenzort sem, de legtöbbször működött. – Férfiak által irányított, paternalista világunkban, amelyben az irodalom művelői, a kulturális lapok, könyvkiadók szerkesztői is túlnyomórészt férfiak, hogyan fogadták a női írót? Bár azt mindenki előszeretettel hangsúlyozza, hogy nincs női vagy férfi irodalom, csak irodalom… – Valóban, az én nemzedékem nőíróinak férfitársadalom dzsungelében kellett utat törni (ma sincs másként?!), bár ezt az „üdvöskék” tagadják. Amikor feltűntem a szerkesztőségekben, sokan inkább kezdő múzsának, mint kezdő írónak szerettek volna látni. Volt olyan befutott férfiíró, aki kedves jóindulattal figyelmeztetett, hogy az írás, különösen a próza „férfimunka”. Még napjainknak is előítéletekkel terhes területe az ún. nőkérdés. A méla álmodozás, érzelgősség és a romantika világát szokás úgy meghatározni, hogy az „női világ”. Szépen hangzik, csak azt nem tudom, hogy mit is fed ez valójában. Mitől „női” egy világkép? Tény, hogy romantikus ábrázolásában a nő megszűnik hús-vér ember lenni, és szimbólummá válik irodalomban, zenében, festészetben egyaránt. Ezt vetítjük ki a valóságra? Végeredményben adódik újra és újra a kérdés, bármely irányból is közeledünk: miért rögzült ilyen mélyen az emberekben a hagyományos férfi és női szereptartalom? A nők miért tartanak követendőnek olyan viselkedésmintákat, amelyekkel érzelmileg nem azonosulnak, de még akkor is elfogadják, amikor észérveik, sőt a külső társadalmi normák, gazdasági-társadalmi viszonyok, amelyek szerint élnek, egyebet is megengednek számukra?! Hát… elővigyázatosságból, mert ha a nő „férfimunkára” adja a fejét, felkészülhet a rosszindulatú pletykától a csodálatig minden véleményváltozatra. Nem tudom, ebben a macska-egér harcban aztán a nő vagy a férfi lesz frusztráltabb. Bármennyit is kerülgetem a forró kását, újra és újra az az egyetlen lényeges „női kérdés” marad: hajlandó-e vállalni a nő érzelmileg és tudatosan is sajátságos női szerepét az életben? És hajlandó-e vállalni fejére a férfikalapot, ha elhivatottsága ezt kéri? A többi mind az erre adott válaszból – az igenből vagy a nemből – következik. Karinthy Frigyest egyszer egy nőismerőse azzal támadta ki, hogy „Uram, Ön nem ismeri a női nemet!” „Igaz – válaszolt az író –, én csak a női igent ismerem.” Maradjunk ennyiben. – A rendszerváltás után sorra jelentek meg regényei: Sárkányfogvetés (1993), A jóság síró vágya I–II. (1994), Márványkáosz (1996), Partomlás (2000), Asszonyfa (2003), Sárkányfogvetés (2003), Márványkáosz (2004), Vérkápolna (2004), Szarvassá vált... (2006). A kötetek száma és terjedelme arra enged következtetni, hogy rendkívül termékeny időszaka volt az első bő másfél évtized, mindeközben könyvtárat vezetett, könyvkiadót épített, számos kötetet szerkesztett, bemutatók sorát szervezte és vezette. Honnan minderre az energia? Mind új szövegek voltak, vagy egy részük már korábban megszületett és az asztalfiókban lapult? – Számomra az értékes, 1990-ig zárt állományú régikönyvek könyvtárosának és később megyei könyvtárigazgatónak lenni semmilyen szakmai nehézséget nem jelentett. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó létesítése, vezetése, író-olvasó találkozók szervezése Tőzsér József érdeme. Én munkatárs voltam, illetve vagyok most is a kiadónál, a könyvkiadás pedig igazából csapatmunka. Igaz, több száz könyv kolofonjában ott van a nevem irodalmi szerkesztőként, és erre büszke vagyok. Íróként az „átkosból” nem menekítettem egyetlen rejtegetett kéziratot sem. Az energia inkább egy érzés: múlhatatlan szeretet a könyv iránt. – Nem maradt hűtlen a rövidpróza műfajhoz sem, A másik táj című rövidprózakötete 2002-ben látott napvilágot, s megjelent két tárcagyűjteménye is: Kleopátra bora és más receptek (1998), valamint Nők (is) az időben (2008). Első szerelem a rövidpróza, vagy a periodikák legfontosabb motiváló ereje – a terjedelem és a határidő – által kért fegyelem ösztönzi az írásra? – A másik táj az a hely, ahová ki- és áttelepül „szegény székely árva népem”, aztán hazajön látogatóba… A tárcák szinte mind művelődéstörténeti érdekességek, ahol csak módom van rá, fűszerezem egy kis hazaival. A határidő fontos dolog: a sürgetésével is, de azzal is, hogy tudom, hetente egyszer ez a feladatom. A terjedelem pedig rövidséget követel, nem tűri a felesleges szószátyárságot, logikus, célratörő rendet kell teremtenem az adatok tarkaságában. – Alkotói pályájának volt egy kedves kitérője, a gyermekirodalom. A kitérő ugyanakkor kettős kitérővé változott, ugyanis az először abszurd novellaként keletkezett, majd mesévé átírt Csillala mester történetét a kolozsvári színház vitte színre és játszotta sikerrel. Időközben megjelentek a Marcika-könyvek és a Régiségek… sorozat kötetei. Mi vonzotta ebbe a különleges világba? – A mesék, regék előbb élőszóban születtek meg, mert a négy-öt éves Marciban fogékony, kíváncsi hallgatóra találtam. Akár társszerzőnek is nevezhetném: ő kérdezett és én legjobb tudásom szerint válaszoltam. – Könyves kenyérkereső foglalkozása – ami ugyanakkor hobbija is – késztette arra, hogy megírja könyvtörténeti, kommunikáció-történeti könyvét, az Írd le, hogy megmaradjon (2014) című kötetet. Hogyan illeszkedik ez korábbi kötetei közé? – Ez is része a könyves életemnek: a 80-as évektől kezdve folyamatosan közöltem folyóira­tokban, lapokban könyvtörténeti, olvasáslélektannal kapcsolatos cikkeket. 1983-ban a Könyvtár című szaklapban, mely akkor a romániai magyar könyvtárosok egyetlen szaklapja és fóruma volt és a Művelődés folyóirat „mellékleteként” lehetett ideig-óráig fenntartani, folytatásokban közöltem írás- és könyvtörténeti sorozatomat A könyv élete címen. 1987-ben a Korunkban jelent meg Könyvtárnyi sztereotípiák a könyvtárban című tanulmányom, amely az olvasáslélektan irányából közelít a könyvtári könyvkölcsönzéshez, és következtetéseiben szembehelyezkedik az akkor állandósult szocialista szlogennel: „a felnőttek olvasóvá nevelése” üres közhelyével. 1986-ban diplomáztam régikönyv-tanfolyamon. A dolgozatom címe: A könyvtől az olvasóig. Közvetítő eszközök – kereskedelem, cenzúra és olvasókörök – a magyar nyelvű kiadványok és az olvasó közötti kapcsolatban, és azok fejlődése a 18–20. századi Erdélyben. Akkoriban nem kis vakmerőség volt ilyen témáról írni, nem beszélve a tanulmány végén közölt tekintélyes magyar bibliográfiáról. – Bár folyamatosan írja tárcasorozatát lapunkban, egy ideig mintha ritkult volna megjelent könyveinek száma, aztán új erővel, új lendülettel, új hanggal jelent meg tavaly év végén A Fehér-patak útja című regénye, amely – mint beszélgetésünk elején megjegyeztem – lenyűgözött. A kor divatjához híven műfaji megjelölése Interaktív regény, interaktivitását pedig a bemutatott történetek kettős olvasata adja. A különböző események nemegyszer komikusak, olykor tragikusak, de számomra pozitív kisugárzásúak: igent mondanak az életre, a pozitív gondolkodásra, az emberségre. A jelek szerint ezek Ön számára is meghatározó értékek? – Igen. És ha ez ki is derül a regényből, akkor nem hiába írtam, talán töprengésre készteti az olvasót és csillapítja a sok divatos és korjellemző elégedetlenséget, felesleges irigységet, fejetlen nyüzsgést, fortyogóan dühös tagadást; esetleg segít megtalálni a töprengőnek az „igent”, és ezzel harmonikusabb, nyugodtabb és szeretetteljesebb hétköznapokat élni zaklatott világunkban. Sarány István


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!