Füleki Zoltán, Csíkszereda megbízott alpolgármestere 1989 decemberében 22 éves fiatalként vett részt a megyeközpont forradalmi megmozdulásaiban, sőt 1990 első félévében a megújuló polgármesteri hivatalnál dolgozott. Ezúttal őt faggattuk arról, hogyan élte meg az ország sorsát meghatározó napokat, 1989 decemberének végét. – Hol dolgozott 1989 decemberében? – Akkoriban a megyei talajfeljavítási vállalatnál voltam informatikus-programozó. Zavaros idők voltak, a temesvári eseményeket mindenki követte titokban vagy nyíltabban. December 22-én reggel Vécsey Lászlóhoz, az igazgatóhoz – nyugodjon békében – mentünk fel, mert nála az irodában volt egy kis sporttévé. Elég sokan voltunk ott, az irodai személyzet teljes számban, néztük a gyűlést, és amikor a helikopter elrepült, akkor itt is kitört a hangulat, gyakorlatilag tömegesen jöttünk be a városközpontba. Mindenki vette a kabátját, és jöttünk. Nem dolgozott senki, mindenki tudta, hogy itt most valami történni fog, ott lógott a levegőben, mint egy hatalmas felhő: tudod, hogy mindjárt megcseppen az eső. Tizenöt perc alatt a téren voltunk, úgy, ahogy mások is, más gyáraktól. Akkor érkezett Biró Jóska a Trabanttal, a kivágott zászlóval. Felmentünk a rendőrséghez. Ott javában állt a bál, már dobálták ki a dolgokat az ablakokon, az autók fel voltak borogatva, a népharag, mire odaértünk, kiseperte a rendőrséget. – Mit dobáltak ki? – Írógéppapírt, fényképeket, kazettákat, mindent, amit találtak. Mi próbáltuk menteni az iratokat, tudva azt, hogy ezek dokumentumok. Ott volt Bodor Karesz, Miklós Örs – már ő sincs közöttünk –, még ki tudja, hányan, nem emlékszem mindenkire... Összecsomagoltunk. Volt amit: halomban álltak a lehallgatási kazetták, mindenféle szekuritátés dossziék, ezeket lehordtuk a megyeházához, a polgárvédelem negyedik emeleti irodájába, ott biztonságba helyeztük. Lehet, hogy most valaki, aki a CNSAS-tól kikéri a dossziéját, ezért veheti kézbe. – Ön szerint veszhettek el dossziék? – Biztos vagyok benne. Sok mindent kidobáltak és elégettek az emberek. Írógépek is repültek ki az ablakon, népharag tombolt, amely nem gondolkodik. Az emberekben az elnyomó hatalommal szemben évtizedek során felgyűlt düh csapódott ki. De arra is emlékszem, hogy az öreg Ţepuc, aki forgalmi rendőr volt, annak ellenére, hogy a megyeházánál állt a bál, a mostani Kossuth utcában irányította egyenruhában a forgalmat, sőt autósokat is igazoltatott. A másik oldalon dobálták a papírokat, ment a harc, de ő végezte a dolgát. Később a román sajtó úgy állította be, hogy Csíkszeredában üldözték a románokat, de ez nem volt igaz. Magyarok és románok együtt tüntettek. Egészen márciusig nagy volt a barátság. Idealisták voltunk. – Nagyon fiatal volt akkor, 22 éves. Mit értett? Mennyire tudta, hogy mi történik? – A mostani 22 évessel szemben az akkori 22 éves már leszerelt. A hadsereg egy jó iskola, mert ott egy kicsit felnőttesebben gondolkoztunk, mint manapság az átlag. De teljesen naivak voltunk, azt hittük, hogy minden szép lesz, jó lesz, piacgazdaság lesz, világot látunk majd. Megjött a Coca-Cola, megjött a hot dog, szabad a sajtó, mehetünk Magyarországra, hozhatunk könyveket… Első dolgunk volt, ahogy útlevélre szert tudtunk tenni, hogy – Bodor Karesz, Anghel Tibi, Biró Jóska és jómagam – elmentünk Magyarországra, onnan Nyugat-Berlinbe, s ott bontottuk a falat. Lipcsei barátunktól kértünk vésőt és kalapácsot, és bontottuk a falat, hogy az elzárt kommunista világot szimbolikusan is megnyissuk. Néhány követ letörtünk, és a múzeumnál adtak bizonylatot, hogy az onnan van. – Van még ilyen faldarabja? – Hogyne, most is őrzöm. – Hogyan zajlott az újraszerveződés? – Egymást érték a gyűlések a Fehér Házban, hol a gyűlésteremben, hol a pincében. Nem lehetett igazán tudni, hogy ki hívta össze. Ott döntötték el, hogy kell egy vezetés a megye élére – a várossal ekkor külön talán nem foglalkozott senki. Általában azokat az embereket javasolták, akiket ismertek, és volt karizmájuk. Ha javasoltak valakit, akkor el is kellett mondani, hogy miért. Történt egy érdekes eset is. Felállt valaki, hogy: „Javasolom XY-t, mert az rendes, becsületes ember, nem volt párttag, nem volt besúgó”. Kérdezték, hogy itt van-e, ki az? Azt válaszolta: „Hogyne. Én vagyok”. – Volt egy tűz is a megyeházán... – A megyeháza hátsó ajtaja le volt zárva, mindenféle propagandaanyaggal volt megtömve, de valakik betörték az ablakot és bedobtak egy Molotov-koktélt. A tűz borzasztó gyorsan terjedt, a faburkolat kigyulladt. Voltunk ott körülbelül harmincan, és mire a tűzoltóság kiért, eloltottuk a tüzet. Még most is van rajtam néhány sebhely, mert ahogy égett a tűz, a plafonról a neon világítótestek olvadtak, csepegtek és égettek. Aztán kaptunk gázálarcot, és mentünk fel az emeletre, nyitottuk az ablakokat, mert a füst betöltötte az egész épületet. Akkor éjszaka jöttek különböző telefonhívások Bukarestből, hogy vigyázni kell, mert Sepsiszentgyörgyről a szekusezred páncélosokkal megindult Csíkszereda felé. A harangot félrehúztuk, hogy keljenek fel az emberek. Most visszagondolva csodálkozom, hogy voltunk olyan naivak, mert ha ez tényleg így lett volna, akkor halomra lőttek volna mindenkit, és mi meg attól éreztük biztonságban magunkat, hogy a kezünkben volt egy zászlórúd vagy egy fél. – Hányan voltak ebben a szervezkedő csapatban? – A szám 30-40 között változhatott. Másnap lejött a hadseregből egy szakasz katona egy hadnaggyal, berendezkedtek a kicsi gyűlésteremben. Halomban állt a lőszer, megszoktuk, közötte mászkáltunk. A forradalmi láz napokig tartott, egybefolytak az események. Mi egy szerepet vállaltunk fel, mint nemzetőrség, piros-sárga-két karszalagot viseltünk. Nem tudom, ki készítette ezeket a kötött anyagú karszalagokat, de hoztak egy zsákkal. Gondolom, a munkásőrségnek már azelőtt meg volt csinálva, és onnan előszedték... – Szükség volt erre az őrségre? – Sokan voltak, akik ki akarták használni a zűrzavart. Például az első titkár házában, amikor bementünk és lefogtuk őket, éppen a nyakkendőit tépték szét, rabolni akartak. Aztán jött a karácsony, és üzletekből is gyakran kértek segítséget. Előkerültek a raktárakból az élelmiszerek, a borok. Az önkiszolgálókban az emberek nem voltak éppen barátságosak a sorban egymással. Soha nem felejtem el, hogy akár 15–17 éves gyermekekkel mentünk ki ilyen helyekre, mert telefonáltak az üzletvezetők, eladók, és mi mentünk rendet csinálni. Amint megérkezett pár ilyen karszalagos ember, rendet lehetett teremteni, nem kellett rendőrség. Az emberek hallgattak ránk, megértették, hogy csak két liter bort lehet venni, nem többet. – Az 1989. december 27-i Hargita Népében szerepel a Nemzeti Megmentési Front Hargita Megyei Tanácsának ideiglenes névsora, amelyen az ön neve is olvasható. A december 31-én megjelent névsoron viszont már nincs rajta... – Valóban, egyszer bekerültem a megyéhez a megmentési frontba, és ha leellenőrizzük az akkori újságcikkeket, láthatjuk, hogy dr. Biró Gézát, a kórház azelőtti igazgatóját is beválasztotta a nép a megyei bizottságba, annak ellenére, hogy besúgó volt. Így mi le is mondtunk, tiltakozásul, hogy mi Biró Gézával nem akarunk együtt szerepelni. Januártól a városi Nemzeti Megmentési Fronthoz kerültem, és ez augusztustól átalakult polgármesteri hivatallá. – Hogyan szerveződött meg az új közigazgatás? – Az első polgármester László Pali bácsi volt. A törvény úgy rendelkezett, hogy akik a NMF tagjai voltak, maradhatnak a polgármesteri hivatal keretében. Én úgy gondoltam, ennyi volt, helyreállt a béke, és visszamentem a régi munkahelyemre dolgozni. De augusztusig a polgármesteri hivatalban dolgoztam, ifjúsági, városvédelmi, ilyesmi feladatokkal voltam megbízva. Benkő volt az elnök, Forró Miklós, nyugodjék békében, és Szalay Zoltán is ott dolgozott akkoriban, de ő lemondott, amikor megalakult az együttes. – Az ön pályája hogyan alakult a továbbiakban? – Előbb visszamentem a régi munkahelyemre dolgozni, majd magáncéget alapítottunk Kerezsivel, megnyitottuk az Echos Club bárt, ami később Ami bár lett, 1993-ban kiléptem a vállalkozásból és építkezési vállalatot indítottunk. Onnan kerültem a Hargita együtteshez. – Mikor lett önkormányzati képviselő? – Tanácsos 2012-ben lettem először. Egyszer még függetlenként kísérleteztem, de naiv próbálkozás volt. Akkor a Dea Rádiónál is dolgoztam, és úgy gondoltam, az újságíró legyen független. Jó tapasztalat volt. – Hogy gondol most vissza a rendszerváltás utáni első időszakra? – Érdekes világ volt akkor, hittünk valamiben, sőt meg voltunk győződve róla. Mostani szemmel nagyon naivak voltunk. Nem tudom, milyen világot élünk, de ha azt mondom, hogy a mostani polgármesterek úgy kell éljenek, hogy reggel 5 órakor felkelnek, felkötik a nyakkendőt, megisszák a kávét, olvassák a reggeli sajtót, a feleség két napra csomagol, megvárják a fél 8-at, és ha nem jönnek a maszkosok, akkor mehetnek munkába – akkor ez nem egy jó világ. Nem ez volt az 1989-es elgondolás. Ez a világ nem erősíti, hanem gyengíti az önkormányzatiságot. Hatalmas központosítás történik. Rossz irányba haladunk. 1989 előtt, ha a Szeku egy elöljárót elvitt és megpofozott, akkor arra az emberek felnéztek, tisztelték, mert kiállt a magyarságáért. Most egy akármilyen vád, egy ún. „hihető gyanú” miatt embereket le lehet tartóztatni, el lehet lehetetleníteni, fogdába lehet dobni, karrierjüket kettétörni, a sajtó már beélesített kamerákkal várja a bejárat előtt a maszkosokat, akik házkutatásra jönnek. Azt is leírják, hogy mit lopott, mennyit, nem számít, hogy a vádiratban nem az jelenik meg, mert a köznép elé már oda van szórva. Még a saját népe és emberei is leköpik... Ilyen világot élünk most. Valami nagy hiba történt. 1989 előtt volt legalább valami összetartás az emberekben, volt összetartás a templomban, a táncházban, még az augusztus 23-i felvonuláson is. Az a tömeg távolról úgy nézett ki, mint egy meggyőződéses felvonuló tömeg, de belülről... Mindenkinél volt egy kicsi termosz kávéval, és amilyen szövegek elhangzottak, abból kiderült, hogy mindenkiben volt egy kicsi ellentüntetés... Manapság mindenkinek mindent szabad, csak elfelejtettük azt, hogy a demokrácia a nagy szabadság mellett kötelezettségekkel is jár. Sokszor ezt hiányolom. Nem tudtunk egy épkézláb törvénykezést a 26 év alatt összerakni, nem tudtunk egy normális alkotmányt összerakni, minden össze van fércelve, egyik törvény ellentmond a másiknak... A közigazgatás országos szinten meg van félemlítve, olyan bérezés van, hogy gyakorlatilag meg van bénítva. De tenned kell a dolgodat. Én nem örvendtem, hogy július 1-jétől a polgármesteri hivatalba kellett menni, sok álmatlan éjszakám volt, amíg elfogadtam, de ez volt, amit tudtunk lépni, amit meg kellett lépni. Végezzük a dolgunkat, megpróbáljuk a mandátumot tisztességesen lezárni, egy felkészült, működő polgármesteri hivatalt átadni a következő választmánynak. Ide jutottunk. Daczó Katalin