Néhány hete terjedt el a híre – meglehetősen sok változatban – annak a szilveszteri eseménynek, amelynek során többnyire székelyföldi kiskorúak szexuális kapcsolatot létesítettek egy (vagy több) lánnyal, az aktust lefilmezték és a világhálón zárt csoporton belül terjesztették, de az szélesebb nyilvánosságra került. Egyes híresztelések szerint egyik érintett öngyilkosságot is megkísérelt. Az ügyben nyomozás folyik, az ügyész nem árulhatott el részleteket. Forró-Erős Gyöngyi mentálhigiénés szakembert arról faggattunk, mi a teendő ilyen esetben, miben is állhat az internetes zaklatás. [caption id="attachment_65130" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Hallott-e az esetről? – Én a történetről azt tudom, amit a kamasz lányom mesélt róla. A videót nem láttam, viszont tudom, hogy az iskolákban, a kávézókban napokig ez volt a fő téma. Voltak tanárok, akik szintén felvetették, de nem tudom, volt-e példa arra, hogy a pedagógus a diákokkal átbeszélte volna, hogy mi van emögött. Tartok tőle, hogy a középiskolás gyerekek többségével ezt felnőtt nem beszélte meg (esetleg jó esetben a szülők), többnyire megálltak azon a szinten, hogy kacarásztak a történeten. – Hogyan jutottunk ide, hogy ilyen cselekedet elkövessenek, illetve hogy ezt közzé is tegyék? – Úgy, mint ahogy bárhol máshol. Minket, a mi gyerekeinket sem védik meg a hegyeink ezektől a cselekményektől. Ugyanúgy működnek a mi kamaszaink, ugyanúgy követik el egymáson a bántalmazás különböző formáit, e téren semmivel sem különbek a serdülők itt Székelyföldön, mint máshol. Pontos magyar megnevezés nincs is a jelenségre, a nemzetközileg elfogadott kifejezés erre: cyberbullying. A fiataljaink jól ismerik a jelenséget, sokkal jobban, mint gondolnánk. Ami számunkra furcsa, mert mi, felnőttek, szülők, egyféle párhuzamos világban kezdtünk élni a kamasz gyermekeinkkel. Mintha nem is ugyanazt a valóságot élnénk. Amikor középiskolákban prevenciós foglalkozásokat tartottam, szóba került az interneten zajló bántalmazás is, és feltettem a kérdést, hogy ilyet hallottatok-e? Hallani kellene, ahogy kitört belőlük: Mi az, hogy! Naná! Pláne ott! Tehát ők ezt nagyon intenzíven élik meg a hétköznapokban. – Egy vizsgálati eredmény szerint Romániában minden ötödik fiatal maga is követ el internetes zaklatást. Milyen formái vannak az interneten való bántalmazásnak? – Nem tévedés. Ennyire része a mindennapjaiknak, az is, hogy elkövetik, az is, hogy elszenvedik. Hogy mi az internetes zaklatás? Nagyon széles a paletta. Kezdve onnan, hogy csak egyszerűen „beszólnak” valakinek, mondjuk, a ruhájára tesznek egy bántó megjegyzést, egészen odáig, hogy megosztanak egy ilyen videofelvételt. Minden belefér. A kiközösítés, vagy csak az, hogy tüntetőleg nem veszik be, vagy kiutasítják egy olyan csoportból, aminek szeretne tagja lenni, de lehet zsarolás is… A bántalmazás általában a közösségi oldalakon zajlik, de történhet blogokon, honlapokon, bárhol a világhálón. Karaktergyilkosságok zajlanak a közösségi médiában. – Mégis, hogyan lehet felkészíteni őket a zaklatásokra? – Fel kell őket világosítani arról, hogy egyik vagy másik lépés zaklatásnak minősül, mert a másiknak nem esik jól. El kell juttatni hozzájuk azt az információt, hogy ha áldozataivá válnak bármilyen formában az internetes zaklatásnak, akkor kérjenek segítséget, mert a statisztikák szerint jelenleg csak az áldozatok töredéke teszi ezt meg. Egyrészt mert fél, másrészt mert azt érzi, hogy a felnőttek úgyis tehetetlenek, ami sajnos sokszor nem is alaptalan feltételezés. Mert tegyük magunkévá a helyzetet: felkerül egy meztelen fotó a gyerekünkről az internetre, és ott kering. Mi magunk, szülőként is szégyenérzetet fogunk megélni, és annyira meg nem történtté tennénk a dolgokat, hogy eszünkbe sem jut, hogy ez az a pillanat, amikor teljes mellbedobással a gyermekünk érdekét kell védenünk, mellette kellene kiállnunk. S ilyenkor a gyerek magára marad. Ilyen okokból nem igazán kérnek segítséget. Igazuk van abban, hogy a felnőttvilág is bizonytalan abban, hogyan reagáljon, a pedagógusok sem mindig tudják. Ha ilyen eset történik, mint most, igazából csak az a személy bűnhődik, aki látszik a felvételen, és aki tulajdonképpen áldozata az internetes bántalmazásnak (itt ugyebár nem beszélünk nemi erőszakról), és ő fizeti meg a számlát, mert soha le nem mossa a bélyeget magáról. A zaklató meg, aki a kompromittáló felvételeket megosztotta, általában sokkal kevesebbel megússza. Nem belőle válik egy életre az „iskola szajhája” vagy „lúzere” szóval, nem ő kap bélyeget. Ha a való világban zaklatnak vagy bántalmaznak egy fiatalt, tanúi ennek az osztálytársak, vagy nagyon rossz esetben megtudja az egész iskola, de annak a gyereknek még mindig van lehetősége, hogy például a város más iskoláiba járó, vele egykorú kamaszokkal jó kapcsolatot alakítson ki. Az internetes zaklatás viszont ezért veszedelmes: ha egyszer valami oda felkerül, megtudja ország-világ. És az internet nem felejt. Látszólag le lehet törölni bármit, de vissza is lehet keresni. Azt hiszem, a kamasz sokszor nem méri fel, mekkora súlya van annak, hogy mit tesz fel a fészbukra, mit oszt meg a nagyvilággal. Nem kell föltétlen aktfotókra gondolni. Képzeljünk el egy kedves, ügyes kamasz leánykát, aki kitesz magáról egy nőies, kissé szexis, kacér képet, és rögtön jönnek a kommentek. Tulajdonképpen ezért is teszik: a kommentekért, a lájkokért, nekik a kortársak visszaigazolása a fontos, csakhogy nem biztos, hogy az a visszaigazolás pozitív lesz. Képzeljük el, hogy például a kislány kissé kancsal, vagy éppen nem nádszálvékony, és elkezdi kapni a negatív kommenteket. Az önbizalmát, az önértékelését azon nyomban porrá verik. Kezd elszigetelődni a kortársaitól, hogy ne adjon bántási felületet, de ha a cikizés tovább folytatódik, akár depresszióhoz vagy öngyilkossághoz vezethet. Ezért is veszélyes az internet. Nem azzal talál, amikor az osztályban cikiznek. Azok „csak” az osztálytársak, de az interneten tudja az egész világ, mármint az ő teljes világa. És neki ez számít. És, ha a szégyenérzettel nem tud megbirkózni, elfajulhat extrém helyzetig. – Ki készítheti fel a gyerekeket erre a veszélyre? – Mondhatnám, hogy ezért vannak az iskolapszichológusok, vagy ezért vannak a pedagógusok vagy éppen a szülők, de nem ilyen egyszerű. Mint mondtam, nagyon párhuzamos ez a világ a mi felnőtt világunkkal, a legtöbb szülőnek, pedagógusnak ismeretlen univerzum ez. Az iskolapszichológusok leterheltek, prevencióra ritkán van idejük. Beszélhetne a szülő, a pedagógus, mindnyájunknak megvan a maga felelőssége, de ahhoz, hogy érdemben tudjunk beszélgetni, ismernünk kell ezt a világot. Mi néhányan vállalunk prevenciós foglalkozásokat, és épp az említett történet kapcsán is hívtak és megyek középiskolákba, de az iskoláknak nincs erre külön pénzalapjuk, és önkéntes munkával bevállalhatunk valamennyit, de ez nem megoldás. Átfogó, rendszeres prevenciós tevékenység tudomásom szerint nincs, ahhoz átgondoltabb, hosszú távú stratégia kellene. – Például tanfolyam pedagógusoknak? Bolyai Nyári Akadémia? – Akár. Nagyon fontos lenne, ha a pedagógus fel tudná ismerni a zaklatás, ezen belül az internetes zaklatás tüneteit egy-egy diákon, mert akkor tud közbelépni, beavatkozni, megtanulja, hogyan is segítsen jól. Ez is kérdés. Mert lehet, hogy segítő szándékkal még árt is az ember… A szülőkről már ne is beszéljünk. De még elítélni sem tudom őket ezért, mert egyszerűen túlhaladja a felnőtt társadalom jó részét ez az internetes világ, ami viszont a gyermekeink számára már a hétköznapi valóság. Az másik érdekes kérdés, hogy maguk a kamaszok hogyan viszonyulnak az internetes zaklatáshoz. Ezt a videót is látta talán minden középiskolás Csíkszeredában, és amikor a leányom iskolából hazafele menet ezt előadta nekem, az első kérdésem az volt, hogy szerinted ez vicces? Elgondolkodott, s azt mondta, hogy tényleg nem vicces, igazából ő még sajnálja is azt a lányt, de hát mindenki röhög… Gyakran ez történik, hisz kamaszkorban igen erős a kortárshatás, annyira viszi őket a nyájszellem, az, hogy ki ne lógjanak a csoportból, hogy föl sem mérik, hogy inkább szánalmas vagy sajnálatos, amit látnak. A szociálpszichológia nagyon jól tudja, hogy egy erőszakos cselekedetnek minél több a szemtanúja, annál kisebb a valószínűsége, hogy valaki segítségére legyen az áldozatnak, mert megoszlik a felelősség. Miért én tegyem? Miért ne a másik? Így működünk, és ezért van, hogy a kamaszok nagy része, ha tanúja is egy ilyen bántalmazásnak, nem lépik közbe és nem fogja pártját az áldozatnak, csak amikor kizökkented a közösségi térből, akkor tér magához. Kevesen válnak védelmezővé. Részben azért is, mert ők maguk is félnek. Mert amikor egy ilyen videón kacag mindenki a korosztályukból, akkor, ha valaki felvállalja és védelmébe veszi az áldozatot, könnyen lehet ő a következő áldozat, mert lesznek, akik „ráállnak” és őt kezdik cikizni, amiért kiállt a kacagók sorából. Hogy mivel is bántják egymást az interneten a fiatalok? Elsősorban a kinézetük az, amibe belekötnek a kortársaik, vagy a tanulmányi eredményeikkel, de gyakran a családjuk anyagi helyzetével is cikizik egymást. Nagyon könnyen találnak fogást egymáson, ha akarnak. – Mit tehetünk, ha valakit internetes zaklatás ér? – Ha ilyen esettel találkozunk, tudnunk kell, hogy annak a személynek, aki a cyberbullying áldozata, feltétel nélküli támogatásra van szüksége. Ha a mi gyerekünk kompromittáló felvételéről is van szó, és szívünk szerint éppen elásnánk magunkat a szégyentől, a gyerekünk védelme az első. Az más kérdés, hogy az otthon, a család biztonságában milyen beszélgetések kell megtörténjenek egy ilyen esemény után, kinek mit kell megtanulnia, következtetésként levonnia magának a történtekből. De úgy gondolom, a gyerekünk mellett való kiállás fontos, mert a mi felelősségünk is, hagyjuk-e, hogy súlyos következményei legyenek az esetnek. Hasonló okokból öngyilkosságra is volt már példa a megyében. Jó lenne, ha a felnőttek tudnák, milyen jelekre kell figyelniük. Gyúljon ki a figyelmeztető jelzés, ha például feltűnik, hogy a gyerek már néhány napja nem akar fellépni a fészbukra, vagy ha szóba kerül a közösségi média, megváltozik az arca, a viselkedése! A támogatónak – legyen az szülő, pedagógus vagy barát – éreztetnie kell az áldozattal, hogy nincs egyedül, nem fordult ellene az egész világ. – Ki részesíti a gyerekeinket szexuális nevelésben? – Ugyanaz, aki az internetes bántalmazásban felvilágosítja: nagyjából senki. Ebben is mindenkinek volna szerepe – szülőnek, pedagógusnak, iskolapszichológusnak –, de kérdés, mennyire vállalják fel. Szerintem ez nem feltétlenül iskolai feladat. Az más kérdés, hogy a szülők mennyire tudnak és mernek beszélni a kamasz gyerekeikkel a szexualitásról, illetve, ha csak a kamasz gyerekeikkel kezdenek beszélni, már régen késő. – E téren talán ott sem tartunk, mint az internetes nevelés terén... – Így van. Ugyanakkor, mindig is volt olyan, hogy bulikban elszaladtak a lovak a fiatalokkal, és történtek olyan szexuális események, amire negyvenévesen nem lennének büszkék, csakhogy ezek nem kerültek nyilvánosságra. Esetleg tudták a jelenlévők, vagy az osztály, hogy ezek most így jártak, ha ennyi volt az eszük… A nagy baj, hogy ezek a történések most nem maradnak meg zárt körben, a fiatalok ebben a korlátlan internetes világban nem tudják, hogy ezek a történések nem tartoznak a nyilvánosságra, nem filmezzük, és nem osztjuk meg. Az ilyen történések már olyan kérdéseket is felvetnek, hogy hogyan válogatja meg egy kamasz a barátait, kiben bízik meg. – Ez esetben serdülőkről volt szó, és talán ez kissé mentesíti is őket. No, de amikor a felnőttek közvetítenek élőben? Egy nemrégi eset során élőben követhető volt egy asztaltársaság beszélgetése, amelynek nem biztos, hogy minden tagja tudta, hogy bárki hallhatja/láthatja, amit éppen tesznek, amit mondanak. Lehet ez ellen tenni? – A jogi vonzatát nem tudom, de attól, hogy valaki nagykorú, még nem biztos, hogy felnőtt. És ezek az esetek igazolják, mert semmivel sem viselkedik másképpen, mint egy tudatlan kamasz. Nem méri fel a veszélyét, nem tudja védeni a saját személyes intimitását, a külvilág visszajelzéseire éhes, mert kell a lájk, akarja hallani, hogy milyen jól néz ki, vagy milyen jó neki… Erre vágyunk, erre vágynak sokan. Nem elég az, ha én magam tudom, hogy jó nekem, hanem hallani akarom folyamatosan másoktól is. De mi van, ha egyszer nem azt hallom? Hanem például azt, hogy förtelmes a ruhám, meghíztam, mint egy malac, vagy hasonlók? Vagy kezdenek valakit kibeszélni az asztalnál, és én nyilvánosságra hozom… Az online világot mi, felnőttek sem tudjuk kezelni. Daczó Katalin