Az elmegyógyászat nehéz és összetett szakma, hiszen nemcsak a testiekben, hanem a lelkiekben is hangsúlyosan jártasnak kell lennie az orvosoknak. Csíkszeredában jelen pillanatban öt pszichiáter dolgozik. Munkájukat nagyban segíti, hogy a páciensek közül ma már egyre többen önszántukból, a betegségek súlyosbodása előtt, még időben jelentkeznek az orvosnál. Még mindig gond térségünkben az alkoholizmus és az öngyilkosságok magas száma, de az irány jó. Dr. Veress Réka osztályvezető pszichiáter többek között ezekről számolt be nekünk rovatunk legújabb interjújában. – Mi a megyei kórház pszichiátriai osztályának története? – 1970-től működik a csíkszeredai pszichiátria, az első hét évben dr. Hoványi Gyula vezette az osztályt, majd 10 éven keresztül, 1987-ig dr. Szilágyi István – ők mindketten elhagyták az országot –, majd 1987-től 2012-ig dr. Veress Albert. Utána vettem át én az osztály vezetését. A kezdetektől ezekben az épületekben működött, a szemészetnek és a bőrgyógyászatnak otthont adó régi kórház szomszédságában. Régi épületek tehát ezek, és ennek megfelelően a strukturális adottságok nem a legjobbak. A vízellátás és a csatornarendszer régiek. – Ilyen körülmények között mennyire biztonságos és mennyire páciensbarát a kórház? – Az épületről 1987-ben szerelték le a rácsokat. Gondolom, a hetvenes években sokkal rosszabb érzés lehetett bemenni a pszichiátriára. Akkoriban minden elmegyógyászat sárgára volt festve. A mi épületeinket 1988-ban átfestették fehérre, és a benti falakat pasztellszínűekre. Most csak egyetlen kórteremben található biztonsági üveg, hogy az oda bekerülő betegek nehogy kiugorjanak az ablakon, de az az ablak sem rácsos, azért, hogy ne érezzék magukat börtönben. – Mit érdemes tudnunk az osztály jelenéről? – A csíkszeredai pszichiátria nyílt osztály: nincs itt zárt osztály, ahová tilos lenne belépni. Itt a betegek kimennek a kertbe, sétálnak, beszélgetnek. Az elemosztályon jelenleg két pszichiáter dolgozik teljes munkaidővel, két nyugdíjas szakember is besegít, illetve az egyik kolléga gyermeknevelési szabadságon van. Tizenkét asszisztensünk, egy takarítónk, öt ápolónk, két beteghordozónk, egy pszichológusunk és egy szociális asszisztensünk van. A hely adott, kissé szűkös, azon nem nagyon tudunk változtatni, de ami a csapatot illeti, azt hiszem, sikerült elérnünk, hogy a betegek jól érezzék itt magukat. Nehéz lehet bejönni ide, főleg első alkalommal, ezért igyekszünk azt pozitív élménnyé tenni számukra. Változatos tevékenységeket végzünk: a szociális asszisztensünk minden reggel tornát tart, hogy könnyebben induljon a nap. Van lehetőség zeneterápiára, amelynek főleg a depressziós csoport veszi hasznát. Vannak színes ceruzáink, kártya, sakk, kifesthető mandaláink. Akinek kedve van, festheti őket, hogy kikapcsolódjon. Ez nagyon jó terápiás módszer: a betegeknek eleinte nincs türelmük hozzá, el sem tudják képzelni, hogy azokat a kis mezőket festegessék. De eltelik néhány nap, és látszik a javulás, mindenki igyekszik szépen kiszínezni. Sok csapatépítő jellegű tevékenységünk van az osztály dolgozói számára is, velük közös kirándulásokra is szoktunk menni. Minden évben szervezünk szilveszter előtti és nőnapi bulit. Ez ugyanis nehéz munkahely, ezek az alkalmak pedig lehetőséget teremtenek arra, hogy levezessék a feszültséget. A kórház hosszú távú stratégiai tervében szerepel, hogy egyszer elköltözik az osztály jobb és nagyobb helyre. Nagyon szeretném továbbá, ha a betegek számára csoportterápiás kezelésre is lehetőség nyílna egy pszichológus segítségével. Ennek köszönhetően nagyobb szerepet kaphatna a pszichoterápia a kezelési tervben. – Mennyire befolyásolta pályaválasztását édesapja, dr. Veress Albert szakmája? – Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem volt hatással rám. Ha nem is tudatosan, de biztos, nagyon sokat számított az, hogy a hazai orvosképzés nem ideális. Úgy gondoltam, hogyha van valaki a családból, aki ugyanazon a szakterületen dolgozik, akkor nagyobb eséllyel kapok majd választ a kérdéseimre. Ilyen szempontból számított, hogy az ő tapasztalatait biztosan szívesen átadja nekem, míg másvalaki nem biztos. Ugyanakkor én teljesen más vagyok, mint ő. Szerintem szakemberként is más vagyok, és esetleg más emberekkel értek jobban szót. Az tény, hogyha bárhol elakadok és tanácsra van szükségem, akkor ki máshoz fordulhatnék leginkább? Hát persze, hogy hozzá. Egyébként nem volt sok más szakma, ami ennyire tetszett volna. – Milyen értelemben végzi Ön másként a munkáját, mint az édesapja? – Egy nőnek nehéz az elmegyógyászat, ezért pályaválasztáskor sok volt a kérdőjel számomra. Bár most már egyre több a nő a szakmában, de állítom, hogy az orvosi szakágak közül vannak nőiesebb szakmák. A pszichiátriában bizonyos esetekben a férfiaknak van előnyük. Például, ha egy idősebb férfi beteg kerül be hozzánk, akkor valószínű, hogyha Veress doktor ad neki tanácsot vagy mond véleményt, annak nagyobb súlya van, mintha én tenném ezt, aki hozzá viszonyítva fiatalabb is vagyok, ráadásul nő. Ugyanakkor elképzelhető, hogy bizonyos csoportok szívesebben nyílnak meg egy fiatal nőnek. Az elmegyógyászatban nagyon szubjektív minden. Vannak esetek, amikor úgy érzem, hogy abban a konkrét helyzetben, azzal a beteggel kapcsolatban egy idősebb férfiorvos jobban tudna terápiás szövetséget kialakítani. Volt olyan eset, hogy megkérdeztem egy beteget, nem próbálnánk-e ki, hogy más orvos kezelje. – Mit jelent az, hogy terápiás szövetség? – Sok mindent takar a kifejezés. Ha valaki elhatározza, hogy eljön az elmegyógyászhoz, az feltehetően nehezen meghozott döntés. Ő itt kitárulkozik, számít a titoktartásra, arra, hogy nem fognak visszaélni a bizalmával, hogy jól együttműködünk, elmondunk neki minden fontos információt a betegségéről, ő pedig nyugodtan kérdezhet. Az is fontos, hogy mennyire tart ki a beteg a kezelése mellett. Alapvető dolog a szakmánkban, hogy milyen az együttműködés. Ha kicsit is nem bízik az orvosban vagy a kezelésben, az sokat ront a dolgok pozitív kimenetelén. Az elmegyógyá­szatban fontos, hogy kialakuljon a kölcsönös szimpátia az orvos és a beteg között, hiszen már a beszélgetésnek is terápiás hatása van. Csíkszeredában szerencsére sokan vagyunk pszichiáterek, és különbözők, úgyhogy nagy eséllyel mindenki megtalálja a számára legjobbat. De azt hiszem, hogy csak ritka kivételként beszélhetünk olyan esetekről, hogy valakinek pszichiátert kellene váltania, mert annyira nem tudnak együttműködni. Az esetek többségében bármelyikünk kezeli azt az embert, az működik. – Melyek azok az elmegyógyá­szati betegségek, amelyekkel a legtöbben megfordulnak Önöknél? – Az alkoholfogyasztás még mindig probléma. Vannak térségek, mint Balánbánya és a Gyimesek, ahol gyakoribb is, mint máshol. A tanulmányok szerint az öngyilkossági arány magasabb itt, a magyarság körében, mint az ország többi részében. Az alkoholizmus inkább a férfiakat, a szorongás és a depresszió inkább a nőket érinti. A betegségek megjelenése periódusonként is változik. Vannak időszakok, amikor inkább depressziós és szorongásos patológiával fordulnak hozzánk, van, amikor a pszichózisok dominálnak. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy az elmegyógyá­zati patológia egy részére az a jellemző, hogy a páciensnek nincs betegségtudata. Ha valaki mély depresszióban szenved, nem valószínű, hogy rászánja magát, hogy eljöjjön hozzánk. Jó dolog azonban, hogy most már egyre gyakrabban jönnek hozzánk a betegségek kezdeti stádiumában. Sokszor olyankor is eljönnek, amikor elegendő lenne a pszichoterápiás kezelés. Egyértelműen szívesebben jönnek és kérnek segítséget manapság, mint régen. És ez azért jó, mert a kezdeti fázisban sokkal könnyebb segíteni. – Mekkora a mozgástere a pszichiáternek? Mennyire nagy a gyógyszerválaszték? – Az elmegyógyászra azokban az esetekben van szükség, amikor már a pszichológussal folytatott pszichoterápiás beszélgetés nem elég. Ma már több gyógyszer van a piacon, és meg vagyok elégedve a palettával. Sok a modern gyógyszer, amelyeknek kevesebb a mellékhatásuk, van, amiből választhatunk személyre szabottan. És nagyon sok gyógyszer elérhető ingyenesen vagy árkedvezménnyel. Tehát nem megterhelő anyagilag az antidepresszánsok vagyis a hangulatjavítók, de az antipszichotikumok esetében sem. A régi Haloperidol mellett most már nagyon sok új gyógyszer van. Ennek köszönhetően jobb a terápiás szövetség is, mert ha a beteg olyan gyógyszert kap – amelynek sok mellékhatása van –, ráadásul az illetőnek nincs betegségtudata, akkor nehéz kitartani egy orvosság mellett. Ha a modern gyógyszereket az előírásoknak megfelelően szedi a beteg, akkor szinte teljes értékű életet élhet a családban és a munkahelyen egyaránt. És ez nagy dolog. Mert a könyvekből azt olvastuk régen, hogyha kiderült, hogy valakit diagnosztizáltak egy súlyosabb elmebetegséggel, az többnyire rossz életkilátásokat jelentett. – Mennyire befolyásolja az ember mindennapi életét az, amit itt lát. Mennyire megterhelő lelkileg ez a munka az Ön számára? – Azt hiszem, hogy egyelőre elég jól sikerül ez nekem. Ritka az az eset, ami nem hagy otthon is nyugodni. El kell telnie kis időnek, hogy átálljak. De hazaérek, ott van a család, a magánélet. Én szeretem élesen különválasztani a munkát a magánélettől. Nem is viszem haza azt a telefont, amin a betegek hívnak, mert akkor vagy a gyermekekre nem tudok figyelni, vagy a betegre. Este, amikor lefekszem, és semmi másra nem kell figyelnem, akkor eszembe jut egy-egy eset, amelynek utánanézek, kinyitom a szakkönyvet. Ez tudatos döntés. Persze nem igaz, hogy néha, amikor valami olyant hallok vagy történik, nem viszem haza egy napra azt a hangulatot, ilyen azért előfordul. De ez ritka és kivételes eset. Reggel, amíg beérek, az úton ráhangolódok arra, hogy mi vár rám aznap. De ugyanúgy itt sem veszi el a figyelmemet az, hogy ki veszi ki a gyermeket az óvodából. Szerencsére ez elég jól működik. Márk Boglárka