Idén főtantárgy a Csíkszeredai Régizene Fesztiválhoz tartozó nyári egyetem kamarazenei kurzusa. A hírt a mesterkurzus oktatója, Csörsz Rumen István közölte: megdöbbentő, hogy több mint 60 érdeklődő jelezte, szeretné kipróbálni a közösségi zenei élményt. A budapesti előadóművésszel és az általa már nyolcadikos korában megalapított Musica Historica együttessel idén is találkozhatunk a fesztiválon. – Mit jelent az ön számára – oktatóként, illetve személyesen is – a régizene? – Ez a kérdés kicsit olyan, mintha azt tudakolná valaki: mit jelent az otthon? Vagy mit jelent a képzelet? Mert ez a kettő határozza meg a zenéhez fűződő viszonyát az emberek többségének, így nekem is. Hogy régi-e vagy sem, másodlagos kérdés. A zene mint jelenség önmagában is egyetemes és végtelenül régi, hiszen a szabályai és a jelenségei – felhan­gok, természeti hangok és ritmusok, a madárzene stb. – jócskán megelőzik az emberi történelmet. Az emberiségre csupán annyi hárult, hogy a hangadás, majd a rögzítés eszközeit fejlessze, később a zene tanítását is – ellentétben mondjuk a nyelvvel és az irodalommal, amely „saját találmányunk”. Ezért élünk a zenében évezredek óta otthonosan, de ezért tulajdonítunk neki olyan üzeneteket is, amelyek sosem tudatosultak – hiszen nem is a mi emlékeink, hanem sok-sok előző nemzedéké. De ne legyünk sznobok. A régebbi korok zenéjében éppúgy akadnak remekművek és gyengébb kompozíciók, akárcsak az újabbakban. Ez egy óriási könyvtár, egy terített asztal, amihez mindenki hozzáférhet, s talál kedvérevalót. Mert bizony ez jelentősen megváltozott az utóbbi két évszázadban. A régi elitkultúra emlékeit hajdan igen kevesen ismerték és játszották, de a modern régizenei mozgalom és az internet segítségével ugyanúgy közkinccsé váltak, mint a mai alkotások. Nem vitás: sok minden keresi még helyét a társadalomban, de szerintem sok alkotás már meg is találta azt. Egyre élénkebb a szellemi-művészi párbeszéd a régi zenedarabok és a ma divatos vagy újonnan felfedezett zenei nyelvek között, sőt a régizenei mozgalomnak is saját hagyományrendszere alakult ki. A koncertélet és az oktatás fontos feladatának tekintheti, hogy ebben egyensúlyt teremtsen: megtanulhatóvá tegye, ami olyan természetű, s megtanítson arra is, hogy ki-ki saját ízlésvilágot alakítson ki ebben a hatalmas zenei kínálatban. A többi már megy magától. – „A régizene nem vén zene” – mondta egy interjúban. Idén a csíkszeredai fesztivál az ifjú hallgatóságot is szeretné megcélozni. Milyennek ítéli a Csíkszeredai Régizene Fesztivál vonzerejét, illetve hatását a kortárs hallgatóságra? – Elfogult vagyok: a Csíkszeredai Régizene Fesztivál számomra a fesztiválok etalonja. Minden korosztályt, a legkülönbözőbb érdeklődésű embereket szeretné megszólítani, sikerrel. A szemünk előtt nőttek fel a közönség körében évről évre visszatérő gyerekek. Remélem, pár év múlva ők is eljönnek a kurzusra, hónuk alatt a hangszerrel, hiszen a fesztivál mindenben a nyitottságot sugallja, s ez a hitvallás a legnagyobb biztosítéka a csíki zeneünnep sikerének. Hogy történetesen régi muzsikát lehet hallgatni itt egy bő héten át, különösen izgalmassá teszi. Van idő „megérkezni” az alkotásokhoz, átitatódni a reneszánsz és a barokk zene nyelvével – eközben beszivárog az életünkbe, sőt természetessé válik valami nagyszerű dolog. Mind a befogadók, mind az előadók számára eufória ez, korosztálytól függetlenül. Szerintem megkockáztathatjuk, hogy a mi kis zenei világunkban ez a fesztivál a csíksomlyói búcsú megfelelője, hasonló környezetben és kölcsönös lelki nyitottsággal. – Hatodik alkalommal vezet kamarazenei kurzust a Régizenei Nyári Egyetemen Csíkszeredában. Hogyan alakult ki az önálló kurzus igénye, és hol tartanak most? – Jómagam nem vagyok zenetanár, irodalomtörténészként dolgozom, de 2008-tól folyamatosan követtem zenészbarátaim csíki kurzusait, néha egy-két ráérő növendékkel félre is vonultunk muzsikálni, hogy jobban kihasználjuk az időt. Nagy megtiszteltetésnek vettem, amikor 2011-ben felkértek, hogy indítsuk be a reneszánsz kamarazene mellékkurzust – öt éven át így működött –, s idén főtárgyként is lehetett rá jelentkezni. Az érdeklődés mértéke megdöbbentő: csaknem 60 növendék jelezte, hogy fő- vagy mellékszakként szeretné kipróbálni ezt a közösségi zenei élményt. Nagy kihívás ez, de mindent megteszünk, hogy gördülékenyen és jó hangulatban dolgozzunk. Négy nagyobb kamaracsoportot tervezek, de lesz mód kisebb spontán kísérletekre is, a régi klubszerű hangulatban. A fesztivál tematikájához igazodva idén a német reneszánsz zenével foglalkozunk majd, kicsik-nagyok együtt, sokféle hangszerrel, néha énekesekkel együtt. A táncosok produkcióit is mi fogjuk kísérni, ahogy már évek óta szokás. – Mit vár a diákoktól? Létezik régizenei diák-kiskáté? – Nem az a kérdés, hogy én mit várok tőlük, hanem hogy ők mit várnak tőlem. Nem azt kell megmondjam, mit csináljanak a hangszerükön, hanem hogy az elhangzó darabot hogyan hozzuk közös nevezőre. Szerintem mindig jó hangulatban dolgoztunk, s egyre jobban megtanultunk egymásra figyelni, zenei és emberi tekintetben is. Voltaképp ez minden kamarazene lényege. Idén ezt a nagy létszám miatt egy kicsit kötöttebb órarenddel tudjuk megtámogatni, de aligha okoz ez gondot. Ez egy kísérletező műhely valamennyiünk számára – én csak azt ígérhetem, hogy elmélyülten fogunk dolgozni. A végeredményért egyformán leszünk felelősek. – In memoriam beszélgetés nyitja a fesztivált: Kobzos Kiss Tamásra emlékeznek a Marosvásárhelyi Rádió által is közvetítendő kerekasztal-beszélgetésen. Ön tanítványaként is hozzászól a kerekasztal meghívottjaként… Mit mondana diákjainak Kobzos Kiss Tamásról, illetve mindazoknak, akiknek nem volt szerencséjük személyesen megismerni? Mi az ön öröksége? – Kobzos Kiss Tamás a személyiségében hordozta a művészetét. Kisugárzásával olyasvalakikhez is szólni tudott, akik egyáltalán nem érdeklődnek sem a népzene, sem a régizene iránt. Szeretettel és toleranciával fordult mindenkihez, de drámai erővel szólt minden visszásság és álnokság ellen. Sokszor éreztem, hogy ő tényleg az ősöket engedi szólni saját hangján. Emellett hihetetlenül tudatos és művelt ember volt, a történelem, az irodalom és a néprajz alapos ismerője, de jól tájékozódott az orientalisztikában, a vizuális művészetekben is. A zenét e tudáshálózat részeként, elemi erővel művelte, a tanításának lényege szintén legalább annyira táplálkozott a humán tudományokból, mint a zenei kérdésekből. Az én örökségem – szerencsére sokaké még, akik tanítványai lehettünk 30 éven át –, hogy ezt a nyitottságot és kifinomultságot közvetítsük, s a saját előadói munkánkban is érvényre juttassuk. De nem őt másolva, hanem az elveit továbbörökítve. Sok olyan éneket, amelyet ő gyakran játszott, én épp azért nem tűztem műsorra évekig sem egyedül, sem a zenekarral, hogy mindenhová általa jusson el, ne átdolgozásban. Ma már sajnos ezt az elvet is meg kell szegnünk, hiszen fontosabbá vált, hogy Kobzos Kiss Tamás halála után ez az örökség aktív maradjon, ne tűnjenek el ezek a művek a hazai régizenei színpadról. – Az ön által alapított Musica Historica együttes révén is jelen lesz a fesztivál idei kiadásán. Előadói tapasztalata szerint milyen élmény lesz idén fellépni? Mivel készülnek? – Csíkszeredában fellépni nekünk mindig elementáris élmény. Néha ezt a zenei emelkedettséget a természeti elemek is megszínezik; 2014-ben, Kobzos Kiss Tamással itteni utolsó közös koncertünkön egy rendes barokk vihar kerekedett, a végére meg kisütött a nap. De nem ez a lényeg, hanem a közönség nagyon megtisztelő, mély és értő figyelme, amelyhez hasonlót nemigen tapasztaltunk másutt. Otthonosan érezzük magunkat –a nézőtéren a kurzus diákjai és sok-sok zenészbarátunk is felbukkan –, érezzük a bizalmat, amelynek nyomán huszonegy éve visszajárunk erre a nagyszerű fesztiválra. Az idei műsorunk a német tematikához igazodik, legalábbis onnan indul: az allemande tánctípus kétszáz éves útját követi hangszeres és énekes darabokon keresztül a reneszánsz és a barokk korban. Hogy az allemande mennyire volt valóban német vagy inkább közép-európai „exportcikk”, nehéz eldönteni, de igyekeztünk színes és befogadható koncertté kovácsolni ötleteinket. A műsor túlnyomó részét most, erre az alkalomra állítottuk össze, nyitányként azonban elhangzik például a Czidra László halálakor írt allemande-sorozatunk, amelyet eddig összesen egy alkalommal, a 2001. évi Szent György Napokon játszottunk. – Felsorolásként hosszú, milyen sok hangszeren játszik: lant, koboz, barokk gitár, mandora, gitár, tambura, ud, kanun, tekerőlant, fidula, cimbalom, kontra, furulyák, duda, görbekürtök – és énekel is. Hogyan lehet átfogni ezt a széles regisztert? Mi a titka? – A szenvedélyeiről mit mondjon az ember?… Egy színésznek se használ, ha csak egy hangszínen tud beszélni. A festőnek sem, ha nem vonzzák új és új színek. Egy fafaragó ugyanazt a szobrot teljesen máshogy formálja diófából vagy cseresznyéből, s végképp más lesz az eredmény, ha kővel kísérletezik. A régi korok embere gyakran sokkal többféle hangszeren játszott, mint mi, tehát nem lehetetlen az ilyesmi. A művek megkívánják és néha évekig-évtizedekig türelemmel várják, hogy megfelelő hangszerünk legyen a megszólaltatásukhoz – s akkor szinte maguktól előugranak belőle. Sokszor éreztem ezt, ami persze tovább sarkallja a gyűjtő kedvemet. Nyilván az is fontos, hogy gyerekkoromban gazdagon hangszerelt régizenei felvételeket hallgattam, ahol minden hangszínnek erős karaktere, „nyelve” volt, s ezt érzem természetesnek, holott ez inkább idealisztikus. A magyar példaképeken – Camerata Hungarica, Kecskés együttes – túl számomra az abszolút etalon az észt Hortus Musicus és egy régi spanyol zenekar, az Atrium Musicae de Madrid. Ők valóságos hangszerkiállítást csináltak minden koncerten és lemezen, de sose öncélúan: a hangszínek hálózata nagyon mélyen átitatódott az előadók saját habitusával, a művek hangulatával, „színpadképével”. Rengeteget tanultam tőlük. – Kutatási területe az MTA Irodalomtudományi Intézetében a régi magyar énekelt költészet, a 18–19. századi közköltészet és a közép-európai dallamrendszerek. Ebből a pozícióból nézve, mit jelent 2016-ban a német régizenét körüljárni egy székelyföldi régizenei fesztiválon? – Minden mindennel összefügg. Nem lennék a magyar énekelt költészet kutatója, ha nem érdekelne az ilyesmi személyesen is, s nem ismerném az előadói gyakorlatot. Ha fellapozok egy kéziratos versgyűjteményt vagy olvasgatni kezdek egy 18. századi ponyvafüzetet, a versek „mögött” számtalan zenei összefüggés is meg-megüti a fülemet. Egyetlen példa, épp az allemande egyik 16. századi altípusának furcsa utóéletéről. Egy hajdan divatos, háromrészes dallamforma végén félsoros záróformula szerepelt, amilyen a közismert – kéttagú – ungaresca-dallamban. Sok ilyen háromrészes dallamot ismerünk a régiségből, de Magyarországról nem került elő efféle. A 18. század végén azonban felbukkan egy tréfás szövegcsalád, amely pontosan ezt az elvet követi. Talán egy német eredetű, soha fel nem jegyzett dallamra énekelték: „Jó napot, gazdasszony! Vártál-e katonát? / Csakhamar főzz enni, hozz le fél szalonnát! / Te szolgáló, rossz leányzó, fűtsd be jó’ a szobát! / Vedd le, szolga, a nyergemet, / Akaszd szegre fegyveremet, / A köpönyegemet, / A köpönyegemet!” – Ha alkalma adódna együtt zenélni bármelyik századbéli zenésszel, kit választana? Miért? – Bármelyik hajdani zenésszel érdemes volna megismerkedni – bár kontárok mindig voltak, de ez mai szemmel nyilván tanulságokat is ígér a szörnyülködésen túl. Talán muzsikálni is tudnánk egy-két műfajban. A 16–17. századi magyar főúri udvarok zenekarait különösen szívesen hallgatnám, mivel hangzásképük sajátosan vegyíthette a nemzetközi reneszánsz vagy barokk hangszerkészletet egy olyan előadásmóddal, amelyet ma csak a népzene őriz. A repertoárjuk zömét talán sose látták kottában – sajnos emiatt mi se tudunk róluk eleget. Akikkel szívesen rögtönöznék együtt, azok a középkori trubadúrok. Az ő zenei nyelvük, akárcsak a költészetük a középkori művészet olyan csúcsa számomra, mint a katedrálisok. Gergely Edit, regizene.ro