„Elmenni nem könnyű, de sokkal nehezebb visszajönni” Járt már több mint negyven országban, négyben élt is. A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium matematika-informatika intenzív osztályában végzett 2007-ben. Csala Dénessel egy kellemes kávézó teraszán beszélgettünk arról, hogyan alakult az élete, amióta elkerült a városból. – A szeredai gimnázium elvégzése után hol tanult? – A kolozsvári műszaki egyetem villamosmérnöki szakán 2007 és 2011 között villamossági rendszereket tanultam. Közben kutatással kezdtem foglalkozni Dan Micu tanár vezetésével, aki numerikus eljárásokat tanított, de valójában matematikus volt. Másodéven tartotta nekünk a Numerikus eljárások című előadást, és másodév második félévben már meg is kérdezte, segítenék-e neki egyik projektjében, amit egy nemzetközi konferenciára készített. Harmadévben már laborgyakorlatokat tartottam másodéveseknek numerikus eljárásokból… – Mik a numerikus eljárások? – Nem más, mint egy szoftver, amely matematikai feladatokat old meg számítógép segítségével. Nos, ebből a gyakorlatvezetésből lett egy kis presztízskonfliktus, mert a másodévesek közül többen idősebbek voltak, mint én, ráadásul románul sem tudtam jól, de valahogy elboldogultam. Ezenkívül harmadév első félévében országos tudományos diákkonferenciákra nyújtottam be dolgozatot arról, hogy ha a magasfeszültségű vezetékek mellett vannak más fémszerkezetek, például gázcsövek a földben, akkor magas frekvenciájú elektromos interferencia keletkezik a kettő között, kiváltképp akkor, amikor esik az eső, vagy ha közel vannak egymáshoz. Például amikor a hegyen keresztül vezetik az áramvezetéket, akkor nagyon költséges új nyomot ásni, és ilyenkor egymás mellé teszik. Viszont ha a fémszerkezetek egymáshoz közel vannak, akkor az interferenciához vezet. Ezt a problémát ketten boncolgattuk egy akkori doktorandusszal a numerikus eljárások különböző módszereivel. Jó fogadtatása volt a dolgozatnak, két konferencián első díjat kaptunk vele. Akkor határoztam el, hogy mesterizni nem maradnék Kolozsváron, hanem külföldre mennék. Amerikába szerettem volna eljutni. – Ehelyett Abu-Dzabiban kötött ki… – Amerikai tanulmányokra mindig ősszel kell jelentkezni ahhoz, hogy következő év őszén ott kezdjem a mesterit. Így a harmadév nyarát azzal töltöttem, hogy tanultam a két nagy vizsgára. Az egyik az angol nyelv volt, a másik a matematika. Többé-kevésbé sikerrel vizsgáztam mindkettőből, és jelentkeztem több egyetemre. Eltökéltem, ha már elmegyek a világ másik felére, akkor csak úgy éri meg, ha egy igazán jó egyetemre tudok bejutni. Úgyhogy csak a jó egyetemeket céloztam meg, hét helyre jelentkeztem. Közben kiutaztam Amerikába, mert az egyik egyetemen interjú is része volt a felvételinek. Mindezt szüleim segítségével tudtam megtenni. Három egyetemre is felvettek, de nem adtak ösztöndíjat egyiken sem. Azt mondták, hogy február-márciusban döntenek, és akkor áprilisig kell eldönteni, hogy megyek-e vagy nem. Itt, Székelyfölön nehéz összeszedni harminc-negyvenezer dollárt tandíjra, úgyhogy a döntés „nem” lett. Ezzel párhuzamosan jelentkeztem Abu-Dzabiban is egy egyetemre, az amerikai MIT (Massachusetts Institute of Technology) egyetem kirendeltségére. 2011-ben jelentkeztem a 2009-ben nyitott intézménybe. A választásomat az is befolyásolta, hogy a MIT sok rangsorban a top ötben szerepel. Tavaly ősszel egy félévet én is a MIT-en hallgattam, és van még lehetőségem visszamenni oda, miután befejezem a PhD-tanulmányaimat, mert szeretnék visszamenni Amerikába. – Nehéz volt-e elmenni itthonról? – Elmenni nem könnyű, de sokkal nehezebb visszajönni. De hogy ne térjek ki a válasz elől: igen, nehéz volt elmenni. Itthoni kapcsolataim főleg a családomra szorítkoztak. Közben japán kardvívással, kendóval foglalkoztam, tagja voltam a román válogatottnak, s a válogatott kerettel elég sokat utaztunk már középiskolás koromban. Édesanyáméknak az elején nagyon nehéz volt, de ez megvetette az ágyát későbbi utazgatásaimnak. – Miért mondta, nehezebb hazajönni, mint elmenni? – Éppen egyik ismerősömmel – aki Amerikában, Louisianában doktorandusz – beszélgettem a minap arról, hogy tapasztalataink szerint, főként ami a mesteri, doktori tanulmányokat, azaz egy adott fokú szakosodást illeti, szakadék jött létre a külföldön szerzett készségek, képességek és az itthoni elvárások között. S ez elég nagy baj, mert ha az ember külföldre megy, ahol valamilyen nagyon fontos és bejáratott módszert tanul meg, de amit itthon még nem alkalmaznak, netán még lehetőség sincs arra, hogy alkalmazzák, akkor hazatérve ugyanonnan kell kezdeni a dolgokat, ahol távozásunkkor abbahagytuk. A hazatérő egy egyetemi diplomával kellene versenybe szálljon azokkal, akik mindvégig itthon voltak és kitanulták a bürokratikus rendszert, kialakították szakmai kapcsolati hálójukat. Ez hátrány, főként ha az ember egy nagyon specifikus dolgot tanult. A bajt tetézi, hogy főként a legjobbak, az éltanulók mennek el, s nekik lesz a legnehezebb visszatérni. De lehet, nem is az a céljuk, hogy hazajöjjenek, mert a Székelyföldet, a régiót nem tudják úgy segíteni, ha hazajönnek, ugyanis itt elveszne a tehetségük. Ezért nehéz hazajönni. – Milyen kutatási témákkal foglalkozik? – A mesteris dolgozatomban egy olyan oligopol piaccal foglalkoztam, amelynek csak két résztvevője van. Ez a piac a repülőgépgyártás, az egyik szereplő az Airbus, a másik Boeing. Mind a kettőnek az a célja, hogy maximalizálja saját profitját, s ezt megtehetik úgy, hogy egymással együttműködnek vagy úgy, hogy átvágják egymás torkát. Mi azt vizsgáltuk, hogy a környezetnek mikor lesz jobb. Mesteri tanulmányaim végén a tanárom megkérdezte, nem maradok-e PhD-képzésre. Én közben már jelentkeztem doktori képzésre, de csak egy helyre, Amerikába, ahonnan visszautasítottak. Nem nagyon akartam Adu-Dzabiban maradni, de a tanárom olyan ajánlatot tett, hogy ha maradok, akkor én alakíthatom ki a saját témakörömet, amit később kutatnék. Ez elég kecsegtető ajánlat volt, ugyanis Amerikában például egy bejáratott projekthez kell csatlakozni, ahol megmondják, hogy mit kell csinálni. Így hát elkezdtem a PhD-t is, s az elmúlt két évben szakosodtam a „data science”-re. Még nincs magyar megfelelője, nyersen lefordítva adattudományt jelent. Ennek két komponense van. Az egyik az adatok elemzése, amely egy kicsit komolyabb számítógépesített statisztika. Az adatvizualizáció lehet egyszerű megjelenítés, mint egy grafikon, vagy egy művészi adatvizualizáció, mint egy infógrafika; vagy interaktív adatvizualizáció, amikor az egeret ráviszed a pontokra, és azok kezdenek táncolni vagy zenélni. Ezen a téren próbáltam egyre jobbá fejleszteni magamat, online kurzusok segítségével. Nálunk az egyetemen is volt egy két kurzus és két tanár, aki ezzel foglalkozott, egyikük a legjobbak közé tartozik világszinten. Ennek a tevékenységnek lett a mellékterméke az angol meg a magyar nyelvű adatblogom. Jelenleg pedig a kutatási területem a globális és országos szintű energiarendszerek áttérése a fosszilis energiahordózókról a megújuló energiahordozókra. A program neve fenntartható energiaátmenetek. A témát az adatok szemszögéből vizsgáljuk. Rengeteg nemzetközi adatbázis van, mint például az ENSZ adatbázisa, amely közzéteszi a világ valamennyi országára vonatkozóan az energiával kapcsolatos információkat. Például az, hogy Románia milyen energiát termel, és azt az emberek mire használják. Ezeknek az adatoknak a vizsgálatával az egyes országoknak áttérési útvonalakat lehet tervezni. Nos, ezt Romániában biztosan nem, de még Európában is csak kevés helyen lehet alkalmazni. Ezért mondhatni nem is az én választásom, hogy visszatérjek Amerikába. – Hogyan született a szé­kely­data? – Tavaly egész évben a java script weboldalak programozásához használt nyelvnek a válfaját tanultam. Ez viszonylag új nyelv, s ezt használják a legmodernebb adatvizualizációkhoz, például a Facebook is ezt használja. Volt nekem egy blogom, amelyet korábban jegeltem. Egy délután ültem bostoni szobámban, és azon gondolkodtam, milyen jó lenne újraindítani. De hát mivel? Az első poszt nem is adatvizualizáció volt, hanem adatanalízis a romániai elnökválasztásokról, angol nyelven. Aztán készítettem adatvizualizációt a székelyföldi üzletekről. Ezt szintén az angol nyelvű blogomon tettem közzé, de immár magyar nyelven. A magyar nyelvű blog pedig úgy jött létre, hogy amikor az angol blogomat kezdték olvasni, akkor a Transindex felkeresett, hogy kellene egy hasonszőrű adatblog magyarul is. S megcsináltam. – Honnan a székelydata név? – Azt csak úgy kitaláltam. Az alcím: Székelyföld, Erdély a nagyvilág, a bigdata korszakában. Ez a bigdata az angol buzz world, és sajnos eléggé túlhasznált, mert mindenre rányomják, amiben adatfeldolgozás van, de azt szeretné jelképezni, hogy az utóbbi időben rengeteg adatot gyűjtöttünk Székelyföldről, a statisztikai hivatalnak jelentett adatokat. Sokkal többet is gyűjthetnénk, de nem látszik egyelőre ezeknek az adatoknak a közösség érdekében való hasznosítása. Valószínűleg azért nem, mert ez időigényes dolog, nagy erőbefektetést igényel. Azt, hogy valaki csak ezzel foglalkozzon, nem hiszem, hogy van erőforrás… – Mi a célja ezekkel a bejegyzésekkel? – A blogolással objektíven akartam „prédikálni” a székelyföldi eseményekről. Ha igaz, ha nem, de van valóságalapja annak, hogy a média mindig valamilyen irányba torzít. Főleg a romániai kisebbségi média, attól függően, hogy milyen felületen jelenik meg. Gondoltam, ha már tudok adatelemzést végezni, akkor felhasználnám ezt a tudást arra, hogy esztétikusan kompakttá, széppé és adatvizualizáció szempontjából is érdekessé tegyem az eseményeket, hátha így elolvassák az emberek. Jelenleg azon dolgozom, hogy Facebook-bányászattal bemutassam: hol élnek, hol laknak a Székelyföldről elszármazott vagy ideiglenesen külföldön élő emberek. Összevetem a szülővárost és a jelenlegi lakhelyet. Hasonló kutatást végzett az elmúlt öt-tíz évben Néda Zoltán és Barabási Albert László is, akik hálózatalapú elemzést készítettek, de akkor még nem volt ennyire fejlett a média adatbányászata. – Mint említette, utazásai a harcművészettel hozhatók összefüggésbe. Mennyire befolyásolta életét, döntéseit a küzdősport? – Ötéves koromban kezdtem karatézni Buzás Csabánál Csíkszeredában, hét évvel később elkezdtem kendózni is. A kettőt a mai napig párhuzamosan űzöm, több-kevesebb kihagyással. Több mint bizonyos, hogy a harcművészetek nélkül nem mertem volna vállalni eddigi döntéseimet. Egy erős harcművészeti iskola, mint amilyen a miénk is volt, nagyon sok bátorságot ad az embernek. Amikor olyan döntést kell hozzál, hogy elmenjél-e külföldre vagy nem, akkor könnyebben fejest ugrasz, ugyanis a kendó és a karate megtanított arra, hogy próbáljuk kiszámítani a helyzeteket. Biztosan más is mérlegel, de a kendó gyakorlása által, mivel személyes kontaktus, harc van két ember között, a döntéseink felgyorsulnak. Amikor más emberekkel harcolsz, akarva-akaratlan újabb és újabb helyzetekben találod magad, és mivel szeretnél győzni, mert nem akarsz alulmaradni, újabb és újabb helyzeteket kell megoldjál, lehetőleg kreatívan. Sándor Csilla