Hirdetés

Beszélgetés Basilidesz László basszusgitárossal, tetoválóművésszel, egykori jégkorongozóval - A csapatmunka mindenhol elengedhetetlen

HN-információ
A gyergyószentmiklósi Basili­desz László több arcát ismerik: legtöbben a válogatott jégkorongozóra gondolnak, sokan kapásból a No Sugar zenekar basszusgitárosaként emlegetik, és olyan is van, aki feltörekvő tetoválóművészként ismeri. Mint kifejtette, valójában mindegyik hozzátartozik, a közös bennük pedig az, hogy csapatmunkára, összhangra, ugyanakkor fegyelemre van szükség. Basilidesz Lászlóval jégkorongról, zenéről, tetoválásról, az életről beszélgettünk. [caption id="attachment_49215" align="aligncenter" width="640"] Fotó: Balázs Áron[/caption] – Élete java részét a jégkorong tette ki. Hogyan kezdődött a sportpályafutása? – Egészen nagyapámig kell visszamennem, hisz ő alapította a Gyergyói Sportiskolát, így mondhatjuk, hogy a jégkorongot is ő honosította meg a térségben. A fiai is űzték ezt a sportágat, aztán később edzők lettek, így mondhatni elkerülhetetlen volt, hogy ne ezen a pályán induljak el, csakúgy, mint öcsém, aki jelenleg is a Gyergyószentmiklósi Progym játékosa. Ahogy megtanultam járni, édesapám korcsolyát húzott a lábamra, és harminckét éven keresztül hokiztam, amit nagyon szerettem, az életem része volt, és úgy hiszem, az is marad. A középiskola befejezéséig itthon játszottam, mi voltunk az első Progym jégkorongcsapat, igazi nagy családot alkottunk, ezek voltak a legszebb hokiséveim. A gyergyói jégpálya olyan volt számomra, mint az otthoni nagyszoba, szinte teljes mértékben ott töltöttem a napjaimat. Édesapám és nyugodjék nagybátyám voltak az edzők, ez pedig szintén hozzájárult ahhoz, hogy családiasnak érezzem a környezetet. – Aztán évekig Bukarestben játszott... – Igen... Katonaköteles fiatalként, 1999-ben kerültem a Bukaresti Steauához, ami bizony nem volt könnyű időszak, főleg az első két év volt tele megpróbáltatásokkal. Emlékszem, az utolsó gyergyói edzésemen nagybátyám megkérdezte, hogy akarok-e menni, vagy nem, én pedig kapásból rávágtam, hogy nem, és ha tud, szóljon néhány szót az érdekemben. Nem volt mese, kötötték a kereket, így menni kellett. A katonai kötelezettségem lejártával is maradtam még, mivel próbáltam a jövőmet építeni. – Milyen volt a gyergyói csapat ellen játszani? – Rettenetesen nehéz. Gyer­gyóban és Csíkszeredában is sokat szidtak, de mindig próbáltam kizárni ezeket, és nem reagálni rájuk. Emlékszem, sokat gondolkodtam akkoriban egyedül, hogy nekem mégis mi lenne a legjobb? Azt viszont mindenképp elmondanám, hogy a fővárosban szerzett aranyérmek egyike sem ér fel azzal a bronzéremmel, amit hajdanán, több mint hatvan év után nyertünk Gyergyószentmiklósnak. A mai napig kiráz a hideg, ha rá gondolok. – Végül pedig itthon fejezte be a jégkorongozói pályafutását... – Megelégeltem a sok ígérgetést, és úgy döntöttem, hazajövök. Sajnos nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, mert egyik edzésen kiment a már egyébként is megoperált vállam, így hosszú időszakot kellett kihagynom, később pedig a térdem is megsérült, és úgy döntöttem, hogy befejezem az aktív jégkorongozást. – Ezt követően jött be az életébe a zene? – A zene gyermekkoromtól része volt az életemnek, annak idején az iskolában hallgattuk a régi magyar rockzenét, a disco, vagy techno stílus soha nem fogott meg. Folyamatosan felfedeztünk együtteseket, mint például amikor negyedikes koromban egyik barátom kapott egy Iron Maiden koncertszalagot. Meghallgattam, és azt mondtam, hogy ez az én kedvenc zenekarom, ami mind a mai napig érvényes. Steve Harris basszusgitáros hatására nyúltam én is a hangszerhez: eleinte klasszikus gitáron tanulgattam, majd rájöttem, hogy mélyebb hangok jobban passzolnak hozzám, könnyebben tudok játszani. – Ez mikor volt? – Valamikor 2007 környékén. Vettem egy basszusgitárt, és teljesen hallás után elkezdtem tanulni. Amúgy a mai napig sem ismerek egyetlen hangjegyet sem, teljesen hallás után játszom. Később néhány ismerősöm megkeresett, hogy alakítsunk zenekart: különböző feldolgozásokat játszottunk, sőt, egy karácsonyi koncerten is felléptünk, ez volt az első alkalom, hogy közönség előtt zenéltem. – Hogy került képbe a No Sugar zenekar? – A banda egyik alapítója, Bereczky Botond barátom keresett meg, hogy lenne-e kedvem a No Sugar-ben játszani, és természetesen igent mondtam, hisz jó fejlődési lehetőségnek gondoltam. Mondtam neki, hogy én teljesen amatőr gitáros vagyok, azonban mint kiderült, ez nem jelentett gondot: megmutatott néhány hangot, megkerestem a gitáron, és kezdődhetett a tanulás. Azóta sokat fejlődtem, kisebb megszakítással folyamatosan zajlott a munka. – Kisebb megszakítással? – Igen, mert egy ideig Qatarban dolgoztam egy reptéren. Érdekes tapasztalat volt, amely által saját magamat is jobban megismertem, hisz rájöttem, hogy több dologra is képes vagyok, ez pedig önbizalmat adott. Amikor az ember egyedül van a nagyvilágban, sok mindennel kapcsolatban kinyílik a szeme. Nagyon örülök, hogy vállaltam ezt a lehetőséget. – Visszatérve a No Sugar-re, több énekessel is dolgozott, hisz az idők során számos felállásban láttuk, hallottuk a zenekart. Mennyire volt nehéz alkalmazkodni a változásokhoz? – Minden egyéniség között különbség van, mint ahogy két zenész, két énekes sem egyforma, és ez így van jól. Több stílusban is játszottunk, mert mindig igyekeztünk az adott énekes után formálni a zenekart: voltak olyan időszakok, hogy a lágyabb vonalat, máskor a kőkemény rockot képviseltük, viszont én úgy gondolom, hogy a No Sugar a jelenlegi énekesnőjével, Portik Líviával találta meg azt a stílust, amelyet mindig is keresett. Ettől függetlenül mindenkinek, a zenekar eddigi összes tagjának benne van a munkája a mai No Sugar-ben. – Jégkorong, basszusgitár... Van itt még viszont valami. Hogyan kezdődött a tetoválóművészi pályafutása? – Nagyon szerettem rajzolni, gyermekként – miközben zenét hallgattam – mindig a kezemben volt a ceruza. Művészeti iskolába is kívánkoztam, de a jégkorong miatt nem lett volna túl előnyös. Apum volt az edző, és azt mondta, hogy a hokival nem talál, mert fáradtan, remegő kézzel hogy akarok grafikát rajzolni, és igaza volt. Öcsém is folyton mondogatta, hogy próbáljam ki a tetoválást, mivel a jövő szakmája, így egy kicsi géppel kipróbáltam műbőrön, és egy külföldön dolgozó profi tetoválóművésszel is felvettem a kapcsolatot, akinek elküldtem a kezdeti munkáimat ábrázoló fényképeket. Aztán hozzáláttam emberi bőrön, nagyon tetszett, és már idén nyáron lesz három éve, hogy dolgozom. – Mi az, ami igazán tetszik ebben a szakmában? – Az, hogy egy életen keresztül lehet tanulni, nem létezik felső határ, ugyanakkor minden igénylő más, minden bőr különbözik, így nem válik monotonná. – Hogyan szeretné, hogy emlegessék önt? Basilidesz László a jégkorongozó, a basszusgitáros, vagy a tetoválóművész? – Mindegyik én vagyok, mindenki úgy emleget, ahogy neki éppenséggel jólesik. Szerintem a legtöbben jégkorongozóként ismernek, a három dolog azonban össze is függ egy bizonyos szempontból, hisz mindenhol elengedhetetlen a csapatmunka. A hokiban, ha valaki kiesik egy adott sorból, már nem megy úgy a játék; a zenekarban, ha hiányzik valaki, már nem úgy szól a dal; és ha nem vagyok egy hullámhosszon azzal, akinek tetoválást készítek, már régen rossz. A csapatmunka az, ami végigkíséri az életünket, foglalkozzunk bármivel. – Melyek a további céljai? – Számomra az a legfontosabb, hogy amit épp végzek, azt a lehető legjobban és a legnagyobb komolysággal tegyem. Elértem már egy nagy célt, hisz a kezemben tarthatom életem első nagylemezét, amelyen játszom, és szeretném, ha lenne majd még néhány. A tetoválással kapcsolatban is próbálok a fejlődésre törekedni, azt remélve, hogy egyre jobb leszek, ezáltal pedig többfajta alkotási stílust is megismerhetek. Kertész László


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!