Bakai Jánost hosszú évek óta ismerem. Voltak szakmai találkozásaink. Amikor az aradi Irodalmi Jelen Kiadó menedzsereként dolgozott, több kiállításon és vásáron, könyvhéten béreltünk közösen standot, s próbáltuk népszerűsíteni, eladható portékává tenni – több-kevesebb sikerrel – az erdélyi könyveket. Innen az ismeretség és a közvetlen hangnem. A makettkészítéshez fűződő szenvedélyéről nem is nagyon beszélt – gyermek- és ifjúkori időtöltésként emlegette –, s ő maga is azt hitte, hogy kinőtte. Másfelé vállalt állást, Szatmárra költözött. Két-három év múlva azonban felbukkant különböző járművekről készített makettekkel, később pedig székelyföldi házak, egész udvarok kicsinyített mását készítette el. – Honnan ez a szenvedély? – A maketteket édesapám kedveltette meg velem. Fából faragott repülőt, hajót, tankot, mindenféle játékot, és úgy öt-hat éves koromtól repülőmaketteket kezdett vásárolni a boltokban, amiket együtt raktunk össze. Nyolcadikos koromban építettem meg az első önálló házmakettjeimet, sajnos csak egy van már meg ezekből. Ezután a diszkózás következett, lemezlovasként tevékenykedtem úgy 1992-ig, amikor papírból készítettem néhány házmakettet a terepasztalom számára, ami sajnos nem készült el teljesen, mert a volt nejem nem szerette ezt a fajta tevékenységet. Szétszedtem aztán, és egy ismerősömnek adtam az egészet. Amikor 2007-ben összekerültem jelenlegi párommal, és pár hónapon át munkanélküli voltam, ismét elkezdtem a makettezést, papírból harckocsikat, repülőket és tengeralattjárókat építettem. Az első igazi papírházikó, a gyimesbükki Rákóczi-vár szomszédságában álló 30-as őrház makettje volt, amelyet gyorsan odaajándékoztam az őrház gyűjteményének, ma is ott látható. Ez adta a lendületet, következett a palotailvai vasúti megálló és az Arad megyei maroskonopi vasútállomás kicsinyített mása, ezek egy Temesvári gyűjtőhöz kerültek. Közben elkészítettem egy Szatmár megyei parasztház makettjét, ami kezdte megalapozni a parasztházak iránti szenvedélyemet. Utána egy projekten dolgoztam, atyhai házak fotózása és grafikai rajzolása volt a dolgom. 2014-ben ez a projekt megbukott, a megrendelt munkákat sem fizették ki, de nem számított, mert sokat tanultam belőle, és már a harmadik hagyományos atyhai udvart is összeállítottam, ezekből kettőt két bukaresti gyűjtő vásárolt meg. Az utolsó munkám pedig olyan sikeres darab, amely nagyon sok elismerő szót kapott. Az atyhai makettekre büszke vagyok, jól sikerültek és egyre tökéletesebbek. Kiállításaim Nagykárolyban, Tasnádon, Aradon voltak. Makettversenyen voltam egyszer Miskolcon, ahonnan nem sikerült elhozni semmilyen díjat, ez még 2009-ben volt. 2015-ben Gyulafehérváron két makettemmel nyertem: a szatmári parasztházammal második díjat és két különdíjat, illetve egy első világháborús papírmakett-repülővel második helyezést kaptam. Nemrég egy második világháborús papírmakett-tengeralattjáróval nyertem harmadik helyezést. Úgyszintén egy papírmakett-házikómmal harmadik díjat nyertem, és az atyhai makettel a konstancai Tengerészeti Mesteriskola oklevelét vehettem át. – Hogyan kerültél kapcsolatba székelyföldi emberekkel? Hogyan ismerted meg az itteni helyszíneket? – Aradon születtem ugyan, de édesanyám ditrói székely családból való. Édesapám aradi magyar ember volt. Két-három éves korom óta azonban a Székelyföldre hazajárok. Szüleim szerettették meg velem ezt a szép vidéket. Jelenleg Szatmáron élek és dolgozom, múzeumi rajzoló vagyok a Szatmár Megyei Múzeumban. Nagy öröm és elégtétel számomra, hogy tavaly megnyertem egy projektet, amelynek jóvoltából a százötven éves Érmihályfalva–Szatmárnémeti vasútvonal összes vasútállomását fogom makettként megépíteni egy működő terepasztalon. – Melyik az a székelyföldi régió, amelyet leginkább kedvelsz? – Értelemszerűen a Gyergyói-medence, a másik szívem csücske pedig a Sóvidék. Sok rokonom, barátom, közeli ismerősöm lakik ezeken a helyeken, de amikor tehetem, mindig arra törekszem, hogy teremtsek magamnak lehetőséget az ideutazásra. A térképek és a makettek segítségével pedig folyton elkóborolok erre is, úton élek, hiszen tanulmányoznom kell a lexikonokat, a térképeket és a szakirodalmat. Főleg azt az időszakot, a kiegyezés utáni fél évszázadot kedvelem, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia területén kiépült az a közlekedési infrastruktúra, amelyet a mai napig használunk. Simó Márton