A Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum kézművesműhelyének vezetője idén Végh Éva volt, aki a néprajz szakot is elvégezte, hogy szakmailag minél hitelesebb lehessen. Éva kolozsvári bábszínházaknál is dolgozott, jelenleg kézművesként határozza meg magát. Éva muzeológusként, a Kolozsvári Állami Bábszínház bábosaként és bábkészítőként is tevékenykedett, magántársulatokkal is együttműködött. Azt vallja, a népi kézművességbe tulajdonképpen beleszületett. – Szerencsés családban születtem, apám ötvös­szobrász volt, otthoni műhelyében mindig kalapált, anyám pedig hímzett, varrt, kötött, szőtt, tojást írt, dédnagyanyám a falu varrónője volt. Nagyapám fafaragóként dolgozott, miután egy betegség miatt otthon kellett dolgoznia, hisz becsületes paraszt­ember nem tud tétlenül ülni. Csodálatos kis falilámpákat, csillárokat készített, Amerikától Ausztráliáig eljutottak a kopjafás csillárjai. A kézügyesség és megoldókészség nálunk alapvető tulajdonság volt, ha elszakadt valami, megvarrtuk, ha eltörött, megragasztottuk vagy másikat csináltunk, jelmezbálra magunk készítettük el a jelmezt. Ebbe nevelődtem bele. Anyuval nem kézimunkáztam, hanem inkább apuval dolgoztam a műhelyben, domborítottam a lemezt, nagyapámmal – nagyanyám nagy bánatára, hogy nem babázom – vonatokat, fabútorokat gyártottam. Hatévesen babát, bababútort készítettem magamnak – elevenítette fel emlékeit Éva. Felnőttként tudatosult benne, hogy ezt a tevékenységet kézművességnek, népi kultúrának nevezik. Akkor még azt sem tudta, hogy tehetséges, ez náluk természetes volt, hogy mindent elkészítenek, amire épp szükség volt. – Tizenegy évesen, éjjel fél egykor a tömbházlakásban villanyvarrógéphez ültem, mert óriásbabát akartam varrni. Mindegyik kézműves-tevékenységben otthon érzem magam: bőrműveskedtem, agyagoztam, gyöngyöt fűztem, szőttem-fontam, nemezeltem, vászonbabákat készítek, de kipróbáltam a fafaragást, hangszerkészítést is. Szeretek festeni, rajzolni, de a szobrászat is közel áll hozzám. Nagyon élveztem, amikor megtanultam gyapjúból olyan alkotásokat létrehozni, amelyek megállnak a térben – mondja. Éva harminckét évesen felvételizett a kolozsvári egyetem néprajz szakára, hogy elméletben is megtanulja, amit már gyakorlatban tudott. Rámutatott, időre volt szüksége ahhoz, hogy „összerakja a tortaszeleteket”. Kézművesség terén mindenfélébe belekóstolt, és hogy megszerezte a tudást is, most már teljesen átlátja a szakmát. Muzeológusként részt vett a Kallós-gyűjtemény összeállításában a Kolozsvári Néprajzi Múzeum központi intézményében. Agyagozni és kiégetni a kerámiát szerény körülmények között A kászonaltízi tisztáson az idei Minimum Partyn a kézművesműhelyben az agyagozás játszott főszerepet. Éva vezetésével a gyerekek és felnőttek úgynevezett prekolumbiánus technikával agyagoztak, ami azt jelenti, hogy nem fazekaskorongon forgatták az agyagot, hanem kézzel építették fel az edényeket és a különböző tárgyakat. Ugyanezt a technikát használták az ősi kínaiak is, de napjainkban is népszerű ez a módszer, amellyel emberméretű tárolóedényeket is készítenek. Tartós, erős építményt lehet létrehozni, amit díszíteni is lehet. A táborban készült használati és dísztárgyakat az erre a célra épített, indiánsátor-szerű, agyaggal bevont papírkemencében égették ki nyolc órán keresztül. – Folyamatosan próbálom nevelni a környezetemet, hogy a gyárilag előállított anyagokat ne nevezzük kézműves termékeknek. A népművészetben nagyon fontos az anyaghasználat, a technika és a mintakincs. A többit én csak mókolásnak hívom, mert ugyan fejleszti a finommotorikát, a manualitást, de nagyon hosszasan lehetne ecsetelni, hogy miért nincs szükségünk ezekre az anyagokra – vallja Éva. Régen a kézművesek a közösség igényeit elégítették ki funkcionális, esztétikus tárgyakkal. A festett bútor, a hozomány és a tisztaszoba kellékei is mind idetartoznak. Aztán megjelent a népi kultúrában a túldíszítettség, amely óhatatlanul is a romantika, szecesszió hatása is volt. Lassúbb volt a világ, és volt ideje a népnek befogadni egy indát, egy kacskaringót a geometriai díszítés után és önmagáévá tenni, beépíteni a sajátjába. Miért kerül ennyibe egy rokolya? – Végre eljutott a mi világunk is oda, hogy a „jajbeügyes”, „jajbeszép” után megkérdezik, milyen motívum van egy tárgyon, mi a jelentése, egyáltalán miért olyan, amilyen. Riportok, tárgyilagos, értelmes, mindenki számára érthető kisfilmek, írások is készülnek folyamatosan az anyag- és színhasználattól kezdve a motívumok jelentéséig. És végre arról is beszélünk, hogy miért kerül ennyibe egy kézzel varrt rokolya: többek közt azért, mert kézzel szőtt anyagból készül! – mondja Éva. Kezdik komolyan venni és igazán értékelni a kézműves termékeket. Aki eddig nem tudta, megtudhatja, hogy miből, hogyan építkezett és alakult ki a népi kultúra. Most már nagyjából mindenhol megnézik a szervezők, hogy kit hívnak előadást tartani, kézművesoktatásra vagy akár vásárba. Ott már a hőgyurmának, a lézervágóval préselt lemezből kivágott kocsijeleknek nincs mit keresniük, sem a Hello Kitty-s korondi tányérnak. A kilencvenes évek után kitermelődött az a generáció, amely már felnőtt, amely tagjainak már gyerekkoruktól van tapasztalásuk, tudásuk, és már a saját gyerekei­ket is ebbe nevelték. Éva szerint a gyerekek nevelése a szülők, pedagógusok, a szűkebb társadalom feladata, hiszen a kicsik óhatatlanul is vonzódnak a giccshez, az édi-bédihez, a kedveshez. – A gyerekek az álvidám világot kapják a Barbie-k és akár a giccsesen illusztrált gyerekkönyvek által is. A bábok, babák készítésénél is odafigyelek, hisz egy milliméter a szemöldök vonalában már sokat számít. A Waldorf hozadéka a semleges, visszafogott arcú babák készítése, hogy a gyermek azonosulhasson azzal a játékkal, lehessen szomorú, bánatos, haragos, ne mindig tündi-bündi, édes, vidám. Ebben a világban a tökéletességet, a vidámságot, a lendületet próbálják lenyomni a torkunkon, ugyanúgy a népművészetben is, ami egy adott pillanatban szintén átment tobzódásba, nagyon színesbe. Anyaghasználat és mintakincs a modern világ kérelmeihez igazítva Éva kedvence mostanában a nyargalásos technika, a kalotaszegi férfibújka díszítőeleme, amely posztóra, lábbal hajtós varrógéppel, hímzőszállal készül. A varrógép a 19. században került be a népi ruhakészítésbe, és ezáltal sok minden felgyorsult: a bolti anyagokat is varrták, díszítették. Először Magyarországon kezdték használni ezt a módszert, megvarrták az adott ruhadarabot, mondjuk, egy kötényt, végignyargaltak a varrógéppel, és néhány kanyart tettek bele. Többnyire színes cérnát használtak, és ha nem tudták elrejteni a varrást az anyag színén, kidíszítették. Kelet-Magyarországról átkerült a Szilágyságba, onnan Kalotaszegre, és itt még tovább generálta a kalotaszegi népviselet túldíszítettségét. Gazdag vidék volt, megengedték maguknak. A férfi ujjas, a kalotaszegi bújka kabát díszítésévé vált a nyargalásos technika. – Ebbe szerelmesedtem bele, és most nagyon sok mindent, többnyire használati tárgyakat készítek ezzel a technikával, a pici lakásomban van békebeli, dédanyámféle lábbal hajtós varrógép, és ezzel dolgozom. Varrtam már bújkát is, és készítek kulcstartókat, nyakékeket, fülbevalókat, hajdíszeket is, de márkanevet nem varrok bele: betartom az anyaghasználatot, mintakincset, és alkalmazom a modern világ kérelmeihez.

Nagyálmos Ildikó