Paradoxonnak hat a cím, tudom. Már hogyan lehetne béke, ha békétlenség van? Logikus ellenvetésnek tűnik. Azért, ha nem bánják, megkísérlem elmagyarázni, hogy miért választottam címnek ekkora képtelenséget. Több mint két hónapja zajlik az orosz–ukrán háború, a csapból is ez folyik, kizárt dolog, hogy valaki ne hallott volna róla. (Hacsak nem remete az illető.) Nincs ebben semmi újdonság. Ahogy abban sem, hogy a két fél propagandaháborúja hozzánk is elér, és ugyanúgy megosztja közösségünket, mint korábban bármilyen más felkapott közéleti téma. Nem tehetünk úgy tehát, mintha mindezt nem látnánk, mert itt történik körülöttünk. Velünk. Most mégsem ezzel akarok foglalkozni. Már csak dacból sem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó engedni, hogy a háború még a saját gondolataim fölött is átvegye az uralmat. Ezt nem! Eddig és ne tovább! Beszéljünk inkább valami egészen másról… Például a krumpliültetésről. (Pityóka, persze, csak tetszik tudni, van ez az irodalmi magyar nyelv, ez meg egy újságcikk.) Előrebocsátom, hogy nem értek a mezőgazdasághoz. Fenntartom a jogot, hogy zöldségeket beszéljek. Azt talán a szakértők sem vitatják, hogy a krumplit mostanában nem árt elültetni, hogy aztán termés is legyen belőle. No, hát ezzel mi is így voltunk, s nemrég el is ültettünk kétvödörnyi krumplit a családi ház mögötti kiskertben. Ez szerintem is unalmas. Ellenben a krumpliültetés előzménye talán nem az. Jó apám ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy gyergyói krumplit ültessünk a keresztúri földbe. Nekem kellett beszerezni az ültetni való pityókát. Érdeklődtem is derék gyergyói kollégámnál, hogy nem ismer-e olyan termelőt, akitől egy zsák pityókát vásárolhatnék. Azt is hozzátettem: a pénz nem számít, kerül, amibe kerül, kifizetem. Közben persze abban bíztam, hogy csak nem kerül 120 lejnél többe. Szerencsém volt. Különb is, mint reméltem. A kollégám talált termelőt, aki készségesnek bizonyult, és még fuvarozó is akadt, aki ingyen és bérmentve elhozta Csíkszeredáig a tele zsákot. Amin viszont meglepődtem, az a krumpli ára volt. A derék gazda ugyanis anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok, vagy valaha látott volna – vagy én őt –, ideadta teljesen ingyért. Alkudozni támadt kedvem! Bevallom, meglepett ez a nagyvonalúság. Elvégre mindenki megdolgozik a betevőért, a krumplit a föld sem adja ingyen, erőfeszítésbe, pénzbe kerül megtermelni. Valószínűleg ebben a történetben nincs semmi rendkívüli. Gondolom, mindenki találkozik hasonló gesztusokkal. Csak valamiért ezekről mégis kevesebbet beszélünk. Pedig nem ártana. Mert nemcsak felfuvalkodott, törtető karrieristák élnek közöttünk, hanem jó szándékú, nagyvonalú emberek is, akikre közösségként méltán lehetünk büszkék. Persze ha tudnánk, hogy mégis kik azok, mert többnyire csendben teszik a dolgukat, s csak egy-egy ilyen gesztus árulja el őket. Ezért tettem tehát szóvá az esetet: mert jó példa. Úgy tűnik, a béke még a legnagyobb békétlenség közepette is tud működni. Igaz, ezt a békét nem a nagyvilágban kell keresni, hanem önmagunkban. Ha elég kitartóak vagyunk, talán meg fogjuk találni.

Kiss Előd-Gergely