Szerkesztőségünk udvarában hete óta rügyezik, bimbózik a barka. Szegény fa kapott azóta hideget-meleget, fagyot-napsütést egyaránt. De a bimbók napról napra erőteljesebben, fehérebben virítanak rajta. Talán nem sínylették meg a fagyot. A hozzáértők szerint az épület közelsége mentette meg a virágokat a fagytól. Közben vajdasági barátom arra panaszkodott, hogy idő előtt kivirágoztak a barackfái, s a hirtelen, de nem váratlanul jött fagy tönkretette az idei termést. Se barack, se barackbefőtt, se baracklekvár, se barackpálinka… Ez még nem baj, nem is szerencsétlenség, de bosszúságnak elég. Tegnap virágvasárnap ünnepe volt, ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe, hogy szenvedése előtt elköltse tanítványaival együtt a pászkavacsorát. A szamárháton bevonuló Megváltót tisztelete jeléül pálmaágakkal fogadta az ünneplő tömeg. Mint tudjuk, az ókori világban a pálma az élet, a reménység, a győzelem jelképe volt. Lévén, hogy nálunk felé nincs pálma, a korán bimbózó fűzfabarkát szentelik meg a virágvasárnapi szertartás alkalmával. Ezzel az ünneppel megkezdődött a nagyhét cselekménysora, történésözöne, amelynek végkifejlete a kereszténység legnagyobb titka, legteljesebb ünnepe: a húsvéti feltámadás. Az idei immár a második virágvasárnapi szertartás volt, amelyet rendkívüli körülmények között ültünk meg: volt, aki felkereste templomát, mások otthon, online közvetítés révén kapcsolódtak be az ünneplésbe, vettek részt az egyházi szertartáson. Jézus ünnepélyes bevonulása Jeruzsálembe szenvedéseinek kezdetét, kereszthalálának előrevetítését jelentette. No meg feltámadását, a megváltás bizonyosságát. Idős ferences szerzetes mondta, mikor szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal teli életéről faggattam, hogy a szenvedés mindig elnyeri méltó jutalmát, ugyanis nagypéntek után mindig húsvét, a feltámadás következik. Szavaiból arra következtettem, hogy érdemes – sőt: kell – vállalni a megpróbáltatásokat, a nehézségeket ahhoz, hogy sikert érjünk el. S ez az élet megannyi területére érvényes, legyen szó egyéni vagy közösségi sorsról. A hét végén emeltek emlékművet a három évtizeddel ezelőtti marosvásárhelyi fekete március áldozatai és meghurcoltjai emlékére. A magyar, cigány és egyetemes szimbólumokat felsorakoztató alkotás az emlék állítása mellett figyelmeztető jelleggel is bír: arra int, hogy kerüljük a gyűlöletet, azért, hogy elkerüljük a kibékíthetetlen ellentétek kialakulását. Nem könnyű egy olyan közegben, amelyben sokan az áldozatszerepre építik jól jövedelmező, populista szlogeneket pufogtató politikai karrierjüket, amelyben sokaknak a gyűlölet a kenyerük. Példa rá a Maia Morgenstern nemzetközi hírű bukaresti színésznőt (több sikeres magyar filmprodukció szereplőjét) és a bukaresti Állami Zsidó Színházat ért alpári hangvételű fenyegetés, amelyben többek között a művésznő meggyilkolását, lánya megerőszakolását, a színház felgyújtását helyezi kilátásba a névtelenségbe burkolódzó levélíró vagy levélírók. Nem éppen keresztényi cselekedet egy olyan államban, amelyet teljes mértékben behálóz a keleti kereszténység. Ablakunk alatt továbbra is virágzik a barka. A pelyhes bimbók dacoltak, dacolnak a hideggel faggyal, serkennek a nap sugarainak hatására, reményt adva arra, hogy véget ér a tél, és véget ér a járvány, véget ér a tiltásokkal telített időszak, s talán azt is megérjük, hogy véget érjen a gyűlölködés, az ellenségeskedés. Véget kell érnie…

Sarány István