borús égbolt
Barangolás a Duna-Deltában
Május 25-én hajnalban a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület 9 fős csapata Kocsis György vezetésével elindult negyedik expedíciójára a Duna-Deltába. Akik jelentkeztek, tudták, hogy mivel ez egy expedíció, szembe kell nézniük akár előre nem látott nehézségekkel is.
Zuhogó esőben indultunk egy kisbusszal, tele izgalommal és várakozással. Úti célunk első kétnapi programja a Dobrudzsai-hegyek volt.
Dobrudzsát délről Bulgária, keletről a Fekete-tenger, nyugatról és északról a Duna határolja. Dobrudzsát úgy is jellemzik, hogy felszínén a legősibb hegységmaradványok és a legfiatalabb Duna-lerakódások is megtalálhatók. Ezekre a hegyeknek nevezett, de inkább dombokhoz hasonlító geológiai képződményekre, amelyek valójában nagyon magasak voltak többmillió évvel ezelőtt, a turista szívesen jön vissza akárhányadszorra is, mert ellenállhatatlan vonzerővel rendelkeznek. Mintha szobrászok formálták volna különböző alakzatú köveit és szikláit.
És a szárazföldi teknősök! Ha nem a déli forróságban megy az ember és figyelmes, mindenféle méretű aranyos teknőssel találkozhat. De a déli melegben is megtalálja őket, ha megkeresi kis odújukat, ahová meghúzódnak.
Az emberi beavatkozás előtt a dobrudzsai táj hatalmas erdős sztyeppe volt, ritkásabb vagy sűrűbb erdőkkel, tavakkal és lagúnákkal. Helyenként sziklák bukkannak a felszínre. Ilyen a Măcin-hegység is.
Lakossága soknemzetiségű. Együtt él román, török, lipován, tatár, ukrán, olasz, görög, magyar stb.
Na, szóval megérkeztünk első kiszemelt szálláshelyünkre, a Măcin-hegy lábához. Autónkat leparkolva elindultunk egy jelzett ösvényen a csúcs irányába. Felmentünk két-három csúcsra, megmásztunk egy sziklacsúcsot is, ami volt vagy öt-hat méter magas, felmentünk a Sfinx-re, miközben ittunk egy-két szentelt kortyot a kút vizéből (mert itt minden kút szentelt) és gyönyörködtünk a lekoptatott hegyek formáiban, a virágokban, növényekben. Sokféle madárdal kíséretében meneteltünk, úgy gondolva, hogy a 8 kilométeresre tervezett utunk végefelé járunk, amikor kiderült, alig tettünk meg 3 km-t. Erre mindannyian nevetni kezdtünk, mert már eléggé fáradtak voltunk. Igaz, ezt az éjszakai utazásnak is köszönhettük.
A táborhelyünkön már több csoport is letáborozott. Így közös döntéssel jóval arrébb, egy nagyon szép helyre, a fák alá vertünk tábort. Csak másnap vettük észre, hogy a tilosban sátraztunk, mivel a măcini hegyek nagy része védett terület. Éppen ezért is kellett megváltoztatnunk eredeti tervünket, hogy végigmegyünk a 30 km hosszú gerincen.
Közös megegyezéssel második éjszakánkat Greci-ben töltöttük, ahol szintén este húztunk sátrat, miután megmásztuk a Dobrudzsai-hegyek legmagasabb csúcsát, a 467 m magas Tutuiatut. Felfelé kapaszkodva megkerestük az előző években már felfedezett teknős rejtekhelyeket, és nem csalódtunk, mert majdnem mindegyikben otthon voltak. A meleggel küszködve felértünk a csúcsra.
Másnap már pirkadatkor a sokféle madár csicsergésére ébredtünk. Még sokáig így hallgatóztunk volna, de mivel 8-kor indulni kellett tovább, nem volt más választásunk. Kis torna, kávézás, napfelkelte-fényképezés után elindultunk a tulceai hajókikötőbe. Még volt néhány óránk a hajó indulásáig, és ezalatt meglátogattuk az akváriumot, ahol nagyon sok, a Duna-deltában élő madár- és halfajtával, növényzettel, valamint a deltai hagyományokkal és életvitellel ismerkedtünk.
Négyórás utazás után megérkeztünk Sulinára. Ez az ország legkeletibb és egyben a legalacsonyabban – 4 méter magasan – fekvő kikötővárosa. Szárazföldi úton nem érhető el, csak hajóval a Dunán. A hajdan virágzó kikötő- és hajójavító város 1856 és 1939 között az Európai Duna Bizottság székhelye volt. Sok nemzetiség élt itt. Egy gyönyörű tó partján húztuk fel sátrainkat, expedíciónk során már harmadszorra. Az út porát leöblítve felfedezőútra indultunk. Útban a tengerpart felé egy elvadult ménessel találkoztunk. Láttuk azok táncát, nyerítését és örömét, hogy szabadok. Csodálkoztunk, ahogy itták a tenger vizét. Szívtunk egy adag sós levegőt a parton, majd elindultunk visszafelé. A táborba visszaérve már esteledett, és a békák hangos koncertje fogadott, amely hajnalig tartott.
Ahogy a békák elcsendesedtek, a szabadban élő bikák fújtatása folytatta a reggeli ébresztőt, sokféle madárdal kíséretében. Aznap, reggeli után a csapat egy része a tengerparti sétát meg fürdőzést választotta a nem túl meleg vízben, míg mások a tóparti táborunkban kártyázgattak, napfürdőztek. Miután összeverődtünk, városlátogatásra indultunk. Bőven van látnivaló, de sok szép épület romokban hever.
Miután fáradtan visszaérkeztünk a táborba, a táborhelyünket biztosító kikötőparancsnok vendégszeretetét élvezhettük saját panziójában: egy lipován csoport énekelt és táncolt. A végén akár táncra is kerekedhettünk.
Másnap elérkezett az expedíciónk várva várt napja, amely egyben a legizgalmasabbra is sikeredett. Reggel 9 óra után értünk jött egy csónak, amelyben mindannyian elfértünk. Mi úszómellényekkel felszerelkezve, izgalommal tele, egy profi kapitánnyal az élen, indulásból egy kis csatornán át, irány a nagy Duna. Félórás száguldás után hirtelen kanyar balra, és be az igazi deltába. A Duna-delta Európa második legnagyobb deltatorkolata a Volga-delta mögött. 1991 óta a világörökség része. Területe kb. 3500 négyzetkilométer. Több mint 1200 növényfaj honos itt, 300 madárfaj és 45 édesvízi hal.
Egy csatornán indultunk el, amely hamar elkezdett szűkülni, s mintha a csillagösvényen mentünk volna, két oldalt tele kinyílt fehér, majd sárga tavirózsákkal. Nagy leveleiken kettes-hármas csoportokban apró kis békák napoztak, kuruttyoltak. míg észre nem vettek minket.
Ezeket az inkább ösvényeket mint csatornákat nagyon felnőtte a növényzet. Halak nem voltak benne, mert a vízben rothadó nád gyökere ként bocsát ki és nem szeretik a halak. Egyszer csak teljesen összeszűkült ez az ösvény, szinte teljesen a növényzeten siklott kis csónakunk, s bekövetkezett, amit sejtettünk. Bármilyen erős volt a motor és jó volt a kapitány, nem tudtunk tovább menni. Ki kellett szálljunk egy mozgó-úszó szigetre, ahol egyesek térdig, mások bokáig süllyedtek a vízben, a nádszálakban kapaszkodva egyensúlyoztunk, hogy bele ne essünk a mélyebb vízbe és innen próbáltuk előre-hátra mozgatni, tolni a makacs csónakot, amely egy ideig mozdulni sem akart. A kapitány és a magunk szerencséjére ez nem egy gyenge csapat volt, hanem CSEKE-sek voltunk, akik megmutattuk, hogy nemcsak a hegyekben álljuk meg helyünket, hanem úgy látszik, a vízen is. Lassan-lassan megmozdult a zátonyra futott csónakunk, mi beleugráltunk és elindultunk. Nemsokára gyönyörű tó tárult elénk, a Brejan-tó, amely tele volt hattyúkkal. Láttuk a kormoránokat és helyenként az általuk elpusztított fákat, a kócsagokat, a gémeket. Nagyon sok madárnak csak a hangját hallottuk.
Miután eleget csodáltuk a hattyúkat, folytattuk utunkat szintén egy keskeny ösvényen, itt is tavirózsák kísértek végig, átjutottunk a Lumina nevű, szintén gyönyörű tóra. Sokszor kell használnom a gyönyörű szót, mert itt a látványt nem lehet mással helyettesíteni. Ez a tó is tele volt hattyúkkal, pelikánokkal, vadrucákkal. Majd visszafordultunk, újra átmentünk a Brejan nevű tavon, de innen már más irányban indultunk hazafelé.
Nagyon izgalmas volt. Előre semmit nem lehetett tudni. Igazi expedíció. Egy-egy sikeres átkelés után megittuk csúcssöreinket tengerszint feletti 3 méter magasságban, mert keményen izzadtunk a nagy meleg meg az izgalom miatt. Majdnem 4 órás út után élménygazdagon, a lelkünkben tele gyönyörűséggel érkeztünk vissza a kis tó partjára sátrainkhoz. Tapssal búcsúztunk hajóskapitányunktól. Megérdemelte. Ő is meg volt elégedve velünk. Mi is magunkkal.
Ebéd után még egyszer kimentünk, hogy elbúcsúzzunk a tengertől, s egy kis sós levegővel feltankolva nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen indulhassunk haza. A hajó reggel hétkor elindult Tulcea felé. Ötórás utazás után megérkeztünk, onnan kisbuszunkkal újra elindultunk, de most már hazafelé. Estére megérkezve, mindannyian úgy éreztük: megérte.
Balázs-Bécsi Rozália
Dobrudzsát délről Bulgária, keletről a Fekete-tenger, nyugatról és északról a Duna határolja. Dobrudzsát úgy is jellemzik, hogy felszínén a legősibb hegységmaradványok és a legfiatalabb Duna-lerakódások is megtalálhatók. Ezekre a hegyeknek nevezett, de inkább dombokhoz hasonlító geológiai képződményekre, amelyek valójában nagyon magasak voltak többmillió évvel ezelőtt, a turista szívesen jön vissza akárhányadszorra is, mert ellenállhatatlan vonzerővel rendelkeznek. Mintha szobrászok formálták volna különböző alakzatú köveit és szikláit.
És a szárazföldi teknősök! Ha nem a déli forróságban megy az ember és figyelmes, mindenféle méretű aranyos teknőssel találkozhat. De a déli melegben is megtalálja őket, ha megkeresi kis odújukat, ahová meghúzódnak.
Az emberi beavatkozás előtt a dobrudzsai táj hatalmas erdős sztyeppe volt, ritkásabb vagy sűrűbb erdőkkel, tavakkal és lagúnákkal. Helyenként sziklák bukkannak a felszínre. Ilyen a Măcin-hegység is.
Lakossága soknemzetiségű. Együtt él román, török, lipován, tatár, ukrán, olasz, görög, magyar stb.
Na, szóval megérkeztünk első kiszemelt szálláshelyünkre, a Măcin-hegy lábához. Autónkat leparkolva elindultunk egy jelzett ösvényen a csúcs irányába. Felmentünk két-három csúcsra, megmásztunk egy sziklacsúcsot is, ami volt vagy öt-hat méter magas, felmentünk a Sfinx-re, miközben ittunk egy-két szentelt kortyot a kút vizéből (mert itt minden kút szentelt) és gyönyörködtünk a lekoptatott hegyek formáiban, a virágokban, növényekben. Sokféle madárdal kíséretében meneteltünk, úgy gondolva, hogy a 8 kilométeresre tervezett utunk végefelé járunk, amikor kiderült, alig tettünk meg 3 km-t. Erre mindannyian nevetni kezdtünk, mert már eléggé fáradtak voltunk. Igaz, ezt az éjszakai utazásnak is köszönhettük.
A táborhelyünkön már több csoport is letáborozott. Így közös döntéssel jóval arrébb, egy nagyon szép helyre, a fák alá vertünk tábort. Csak másnap vettük észre, hogy a tilosban sátraztunk, mivel a măcini hegyek nagy része védett terület. Éppen ezért is kellett megváltoztatnunk eredeti tervünket, hogy végigmegyünk a 30 km hosszú gerincen.
Közös megegyezéssel második éjszakánkat Greci-ben töltöttük, ahol szintén este húztunk sátrat, miután megmásztuk a Dobrudzsai-hegyek legmagasabb csúcsát, a 467 m magas Tutuiatut. Felfelé kapaszkodva megkerestük az előző években már felfedezett teknős rejtekhelyeket, és nem csalódtunk, mert majdnem mindegyikben otthon voltak. A meleggel küszködve felértünk a csúcsra.
Másnap már pirkadatkor a sokféle madár csicsergésére ébredtünk. Még sokáig így hallgatóztunk volna, de mivel 8-kor indulni kellett tovább, nem volt más választásunk. Kis torna, kávézás, napfelkelte-fényképezés után elindultunk a tulceai hajókikötőbe. Még volt néhány óránk a hajó indulásáig, és ezalatt meglátogattuk az akváriumot, ahol nagyon sok, a Duna-deltában élő madár- és halfajtával, növényzettel, valamint a deltai hagyományokkal és életvitellel ismerkedtünk.
Négyórás utazás után megérkeztünk Sulinára. Ez az ország legkeletibb és egyben a legalacsonyabban – 4 méter magasan – fekvő kikötővárosa. Szárazföldi úton nem érhető el, csak hajóval a Dunán. A hajdan virágzó kikötő- és hajójavító város 1856 és 1939 között az Európai Duna Bizottság székhelye volt. Sok nemzetiség élt itt. Egy gyönyörű tó partján húztuk fel sátrainkat, expedíciónk során már harmadszorra. Az út porát leöblítve felfedezőútra indultunk. Útban a tengerpart felé egy elvadult ménessel találkoztunk. Láttuk azok táncát, nyerítését és örömét, hogy szabadok. Csodálkoztunk, ahogy itták a tenger vizét. Szívtunk egy adag sós levegőt a parton, majd elindultunk visszafelé. A táborba visszaérve már esteledett, és a békák hangos koncertje fogadott, amely hajnalig tartott.
Ahogy a békák elcsendesedtek, a szabadban élő bikák fújtatása folytatta a reggeli ébresztőt, sokféle madárdal kíséretében. Aznap, reggeli után a csapat egy része a tengerparti sétát meg fürdőzést választotta a nem túl meleg vízben, míg mások a tóparti táborunkban kártyázgattak, napfürdőztek. Miután összeverődtünk, városlátogatásra indultunk. Bőven van látnivaló, de sok szép épület romokban hever.
Miután fáradtan visszaérkeztünk a táborba, a táborhelyünket biztosító kikötőparancsnok vendégszeretetét élvezhettük saját panziójában: egy lipován csoport énekelt és táncolt. A végén akár táncra is kerekedhettünk.
Másnap elérkezett az expedíciónk várva várt napja, amely egyben a legizgalmasabbra is sikeredett. Reggel 9 óra után értünk jött egy csónak, amelyben mindannyian elfértünk. Mi úszómellényekkel felszerelkezve, izgalommal tele, egy profi kapitánnyal az élen, indulásból egy kis csatornán át, irány a nagy Duna. Félórás száguldás után hirtelen kanyar balra, és be az igazi deltába. A Duna-delta Európa második legnagyobb deltatorkolata a Volga-delta mögött. 1991 óta a világörökség része. Területe kb. 3500 négyzetkilométer. Több mint 1200 növényfaj honos itt, 300 madárfaj és 45 édesvízi hal.
Egy csatornán indultunk el, amely hamar elkezdett szűkülni, s mintha a csillagösvényen mentünk volna, két oldalt tele kinyílt fehér, majd sárga tavirózsákkal. Nagy leveleiken kettes-hármas csoportokban apró kis békák napoztak, kuruttyoltak. míg észre nem vettek minket.
Ezeket az inkább ösvényeket mint csatornákat nagyon felnőtte a növényzet. Halak nem voltak benne, mert a vízben rothadó nád gyökere ként bocsát ki és nem szeretik a halak. Egyszer csak teljesen összeszűkült ez az ösvény, szinte teljesen a növényzeten siklott kis csónakunk, s bekövetkezett, amit sejtettünk. Bármilyen erős volt a motor és jó volt a kapitány, nem tudtunk tovább menni. Ki kellett szálljunk egy mozgó-úszó szigetre, ahol egyesek térdig, mások bokáig süllyedtek a vízben, a nádszálakban kapaszkodva egyensúlyoztunk, hogy bele ne essünk a mélyebb vízbe és innen próbáltuk előre-hátra mozgatni, tolni a makacs csónakot, amely egy ideig mozdulni sem akart. A kapitány és a magunk szerencséjére ez nem egy gyenge csapat volt, hanem CSEKE-sek voltunk, akik megmutattuk, hogy nemcsak a hegyekben álljuk meg helyünket, hanem úgy látszik, a vízen is. Lassan-lassan megmozdult a zátonyra futott csónakunk, mi beleugráltunk és elindultunk. Nemsokára gyönyörű tó tárult elénk, a Brejan-tó, amely tele volt hattyúkkal. Láttuk a kormoránokat és helyenként az általuk elpusztított fákat, a kócsagokat, a gémeket. Nagyon sok madárnak csak a hangját hallottuk.
Miután eleget csodáltuk a hattyúkat, folytattuk utunkat szintén egy keskeny ösvényen, itt is tavirózsák kísértek végig, átjutottunk a Lumina nevű, szintén gyönyörű tóra. Sokszor kell használnom a gyönyörű szót, mert itt a látványt nem lehet mással helyettesíteni. Ez a tó is tele volt hattyúkkal, pelikánokkal, vadrucákkal. Majd visszafordultunk, újra átmentünk a Brejan nevű tavon, de innen már más irányban indultunk hazafelé.
Nagyon izgalmas volt. Előre semmit nem lehetett tudni. Igazi expedíció. Egy-egy sikeres átkelés után megittuk csúcssöreinket tengerszint feletti 3 méter magasságban, mert keményen izzadtunk a nagy meleg meg az izgalom miatt. Majdnem 4 órás út után élménygazdagon, a lelkünkben tele gyönyörűséggel érkeztünk vissza a kis tó partjára sátrainkhoz. Tapssal búcsúztunk hajóskapitányunktól. Megérdemelte. Ő is meg volt elégedve velünk. Mi is magunkkal.
Ebéd után még egyszer kimentünk, hogy elbúcsúzzunk a tengertől, s egy kis sós levegővel feltankolva nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen indulhassunk haza. A hajó reggel hétkor elindult Tulcea felé. Ötórás utazás után megérkeztünk, onnan kisbuszunkkal újra elindultunk, de most már hazafelé. Estére megérkezve, mindannyian úgy éreztük: megérte.
Balázs-Bécsi Rozália
Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.
.jpg)
_cm.JPG)
