Megkérdezték az öreg székelyt: iszik-e a hal vizet? Hogy iszik-e, nem tudom, de alkalma biztos van rá – hangzott a bölcs válasz. Ez a hazai adoma jutott eszembe, mikor Kutason Nédin Józsi borait kínálta népes és szomjas újságírócsapatunknak. Iszik-e bort a borász, s ha igen, milyen bort iszik – szegeztük a kérdést vendéglátónknak, felmérve, hogy alkalma bőven van rá. A válasz nem késett: kedvence egy általa készített, házasított fehérbor. Vagy ahogy manapság flancosan mondják a házasított boroknak: cuvée. De úgy is láttam leírva, hogy küvé. – Ez egy cuvée, de Szerbiában csak mink bírjuk: olasz rizling, fehér burgundi és egy kevés ottonel van benne – mutatja be a kedvencet. – Ezt a bort már vagy 7-8 éve csináljuk, ellenőrzött minőségben. A legkényelmesebb – s bizonyára emiatt megbízhatatlan – internetes lexikon szerint a cuvée elsődleges jelentése: ’pezsgőgyártáshoz szánt, bogyózott, de zúzatlan szőlőből az első, gyenge sajtolással nyert must.’ Másodlagos jelentése: ’a pezsgőgyártás már házasított és egalizált, több, gyengén sajtolt mustból összerakott alapbora’. Harmadik, napjainkban elterjedt jelentése pedig: ’két-, esetenként többfajta must vagy bor adott célú összekeverésével készült minőségi vagy különleges minőségű bor’, az említett forrás hangsúlyozza: „ebben az értelemben a küvé a házasítás szinonimája.” [caption id="attachment_57150" align="aligncenter" width="1000"] Nédin Józsi új cuvée-jét mutatja be Léphaft Pál karikaturistának[/caption] Tehát a kutasi Nédin Józsi – vagy ahogy szerb felesége hívja: Jocó – issza a bort, s annak is a fehérjét szereti. – Sokan kérdezik, mikor jönnek, hogy van-e édes bor – mondja a gazda, s tettetett értetlenkedéssel, no meg hamiskás mosollyal megjegyzi: – Nekem minden bor édes. A rajnai rizling a fűre emlékeztet, a tramini a rózsára, a sauvignon blanc a bodzára. Régen kipréselték a szőlőt, betették a hordóba, s lett belőle, amit az Isten adott. Most odafigyelünk… Közben újabb és újabb fajta borokkal traktálja társaságunkat, no meg ízes, jó kedélyű történetekkel. Mesél a hajdanán német, ma sok nemzetiség által lakott faluról, amely neki is választott lakóhelye. Temeskutasról elődokumentáció gyanánt annyit megtudtunk, hogy szerb neve Гудурица, latin írással Gudurica, német neve pedig Kudritz). A dél-bánsági település nevének első írásos említése 1362-ben keltezett, Kutrez formában jegyezték le. Egy másik, 1358-ban keltezett dokumentum első ismert birtokosának nevét is rögzíti: Kuthresi Miklós. A birtokot Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1597-ben a karánsebesi Jósika Ferencznek adományozta. A török hódoltság alatt szerbek lakták a falut, Gutorza néven emlegetve lakóhelyüket. A török hódoltság után; 1717-ben 17 lakott házat írtak össze. A lexikonok szerint a jelenlegi községet Tetz János Elzászból származó német telepes alapította, aki 1719-ben telepedett le a régi falu helyén, majd az első letelepülőket az 1720–1730 közötti években többen is követték Elzászból és Lotaringiából, majd 1728-ban a kamara is ide telepített néhány német családot. 1738-ban, az újabb török betörés hírére a lakosság elmenekült, s csak 1739 őszén tért vissza újból. 1763-ban a kamara ismét öt német családot telepített itt le, 1779-ben pedig a falut Temes vármegyéhez csatolták. 1828-ban Kudriczi Beger Bálint és Heiser Ignácz a falut megvásárolta a kincstártól. 1910-ben 2043 lakosából 83 magyar, 1924 német volt. Ebből 2013 volt római katolikus. A kutasi németek – miként a verseci és környékbeli németek általában – szőlőtermesztéssel, és kisebb mértékben borászattal foglalkoztak. A dél-bánsági német szőlősgazda arcképét a magyar irodalomban leghitelesebben talán Herczeg Ferenc rajzolta meg A várhegyen című visszaemlékezés-kötetében: „A verseci svábok a fejlődés útján valahogyan zsákutcába jutottak; miként a méhek és hangyák nemzete, ők is a munkában találták meg az élet egyetlen tartalmát. Nem is élnek, csak dolgoznak. A munka girhesre soványította és horgasra görbítette őket, és én sohasem láttam köztük kövér gazdát.” [caption id="attachment_57151" align="aligncenter" width="1000"] A csóka szőlősgazdák emlékére állított szobor Versec belvárosában[/caption] Lakóhelyüket így jellemezte: „Széles, nyílegyenes, egymást derékszögben keresztező utcákban laktak, amelyeket egykor Mercy tábornok katonai mérnökei cövekeltek ki. Valahányszor végigmegyek ilyen napsütéses utcán, mindig ugyanazt a zsibbasztó melancholiát érzem, mint mikor a katonai takarodó vontatott trombitahangjait hallom.” Foglalkozásukról a következőket jegyezte le: „Mind vincellérek voltak és ősszel törkölyszagú volt a város és reggeltől estig kongtak a guruló hordók. Félmillió akó bor is termett a szőleikben, a gazdák csak a legkiadósabb fajokat ültették, jó bort termelni nem volt üzlet, ők nagyban gyártották a nyersanyagot és azt elvitték a bécsi, svájci és francia borpancsolók pincéibe és laboratóriumaiba. Hogy milyen néven került azután világpiacra a szamárhegyi vinkó, mint vöslaui Goldeck, vagy mint burgundi Chambertin, az sohasem tudódott ki. A nagy bortermelők maguk nem szerették az italt. Kóstolásnál is inkább csak gargalizáltak vele és kiköpték.” Herczeg Ferenc leírta a németek szokásait is: „Vasárnap délután a nép apraja és nagyja kiözönlött a Városkertbe, ott nagy port kavarva ünnepélyesen körbe csoszogtak, míg el nem érkezett az esti tehénfejés ideje. A hímje és nőstényje akkor még mind feketében járt, a legény semmi pénzért nem gyalázta volna meg a lábszárát azzal, hogy szürke nadrágba bujtassa, a leányzó pedig parasztgőgjében a világért sem tett volna kalapot a fejére. A megyebeliek csókáknak nevezték a fekete seregüket, amit ők maguk csóglira németesítettek.” S hogy miként élték meg németségüket? „Nemzeti érzés nem volt a csókákban, nem is lehetett, mert mikor az elődeik kijöttek német őshazájukból, ott még ismeretlen volt ilyesmi. Negyvennyolc óta azonban erősen szítanak a magyarsághoz, mert kitapasztalták, hogy a Bánságban békés kultúrélet csak a szentkorona védelme alatt lehetséges. Éppen ezért mindazokban, akik bármilyen címen izgattak a magyarság ellen, az anarchia előfutárjait látták.” Nédin Józsi is tud a németekről, kálváriájukról. [caption id="attachment_57152" align="aligncenter" width="1000"] A hajdani mészárszék Temeskutason Fotók: Sarány István[/caption] – Kutason jelenleg tizenhét vagy tizennyolc nemzetiség van, a második világháborúig pedig kilencven, kilencvenvalahány százalékban itt németek voltak. A legtöbb szőlőt ők ültették, s akkor ez a falu alkotott egy községet, a szomszéd ház volt a községháza. Villany Kutason három-négy hónappal hamarabb volt, mint Versecen. Milyen fejlett volt…! Három bank volt, kórház volt, a mai iskola volt a kórház. Azok a házak a park körül… Hajdanán Kutasnak és a következő falunak 3000 hektár szőlője volt. Józsi elmondja azt is, hogy manapság már csak vagy három olyan német származású család él a faluban, aki ott is született… – Ami megmaradt a németektől, azok a házak. Még most is a falu hetven százaléka azokban a házakban lakik, amit a németek építettek – mondja, s arra is van története, hogy a frissen betelepedettek, betelepítettek miként viszonyultak, viszonyulnak új lakóhelyükhöz: – A németeket elvitték, s azért is van itt ilyen sok nemzetiség, mert a második világháború után mindenféle helyről telepítettek be embereket. Mindenki biztos úgy gondolkodott, hogy valamikor visszamegy a saját településére, s nem néztek erre a házra mint a sajátjukra. Itt a szomszédban is van egy asszony, elég éves immár, van vagy 85 éves, s amióta abban a házban lakik, nem nyúlt semmihez. Nem is meszelt… A gyermekek, amikor kezdtek jönni, akik itt születtek, ők már másképpen néznek arra is, azért volt egy harminc évig, hogy senki nem épített új házat. (folytatjuk) Sarány István