Banner Zoltán művészeti akadémiája

Nehéz olvasmány Banner Zoltán legújabb kötete. Címe sokatmondó: A cédrusfa hatalma. Alcíme elgondolkodtató: Az én művészeti akadémiám. Az olvasmány nehézségét nem stílusa, mert az könnyed, olvasmányos, még csak nem is tartalma – ami érdekfeszítő, mint egy kalandregény –, hanem mondanivalójának súlya adja. Sarány István könyvrecenziója.

Sokféleképpen ajánlja a kiadó, s ajánlják a könyvkereskedők Banner Zoltán legújabb kötetét: „A Magányos cédrustól a Nagybányai Iskola szín- és hangulatkavalkádján át a kortárs képzőművészek elvontabb, a tehetséget többnyire csak átderengeni engedő világképéig – ezt kínálja nekünk tanulságként a szerző a maga személyes értéklátásával, a volt, van és lesz erdélyi művészet beépítésével a mindenkori magyar művészetbe.” Vagy: „A szerző szándéka, hogy a huszadik századi erdélyi magyar művészet identitásőrző értékeit behelyezze az egyetemes magyar művészet keretébe. A könyv az első művészettörténészi-művészírói emlékirat a Trianon utáni erdélyi magyar művészetről, az erdélyiség tetemes irodalmában.”
A címválasztásra – bár a művészetek iránt fogékony olvasó számára egyértelmű az asszociáció – maga a szerző adott magyarázatot a Magyar Nemzet újságírójának kérdéseire válaszolva: „A könyv címének ihletője Csontváry Kosztka Tivadar csodálatos, cédrusfát és körtáncot ábrázoló festménye – árulta el Banner Zoltán, hozzáfűzve, átvitt értelemben ő egész életében a szimbolikus, erőt, állhatatosságot is jelképező cédrusfa körül táncolt, hiszen Erdély művészettörténetén keresztül az egyetemes magyar művészettörténetet is szolgálta.”
Erdély nagyhatalom a kultúra terén az emlékiratok tekintetében is – mint utal rá könyvében Banner Zoltán –, s bár önéletrajzi indíttatású a könyv, formailag a szerző főszereplője, személye mégsem tolakodik előtérbe, csupán a láttatás eszközének szerepét tölti be.
Azt már Barabás Miklóstól tudjuk, hogy a valóság adott, a valóság ábrázolása azonban az ábrázoló – a művész – habitusának, kultúrájának, vérmérsékletének, világlátásának kérdése. A valóság ábrázolásának percepciója pedig egy harmadik dimenzió, ez a művészetet befogadó közönség habitusának, kultúrájának, vérmérsékletének, világlátásának függvénye.
Banner Zoltán a percepciót, a művek befogadását segítette hosszú, izgalmas és eredményes művészeti írói pályafutása során. Mint írja könyvében, „Nem annyira tájékoztató, mai kifejezéssel élve kommunikációs, hanem beavató, »térítő« tevékenységnek fogtam fel a művészeti írás műfajait”. Megjegyzi: „Korai felismerésként ragaszkodtam a művelt társadalomról vallott naiv rögeszmémhez. Még nem ismertem a szellemi honvédelem irodalmát (igaz, Szabó Dezsőt igen), inkább ösztönszerűen jutottam el ahhoz a meggyőződéshez, hogy a kultúra, aztán arra, hogy jelesül a magyar kultúra több mint emberi minőség: a nemzeti lét és öröklét egyetlen esélye volt és marad. Csakis ebből fakadhat a megmaradás minden más eszköze: politika, gazdaság, oktatás, hadügy, egészségügy stb.”
Eszmefuttatásában továbbmegy, Mohi Sándor „figuratív, finoman konstruktivista” festészete, illetve művészpedagógusi munkássága kapcsán jegyzi meg – s „azt valamennyi hallgatója megtanulhatta Tőle” –, hogy „a művészet mindenekelőtt építkezés. Különösen ostromlott területen”. Pár oldallal előtte, a fejezet bevezető gondolataként fogalmazza meg: „A belterjességi kényszerűség sohasem vezetett Erdélyben a művészi szemlélet és alkotás vidékiességéhez. Az 1945 utáni erdélyi irodalom és művészet termésének a java Budapesten is megjelenhetett volna bármilyen fórumon, abban pedig egyenesen páratlan volt, ahogyan nekünk, a vesztes nemzet részeként, de a győztesekhez tartozó állam polgáraiként – belső szükségből sikerült megvallanunk a második Trianon által temperált közérzetünket”. A művészetnek a kisebbségi társadalomban betöltött szerepével kapcsolatban pedig egy helyütt leszögezi: „Miközben a mai napig – s úgy tűnik, egyre reménytelenebbül folyik a politikai küzdelem az erdélyi magyarság autonómiájáért, az erdélyi lélek küldetéstudata – a művészetekben kifejezve – olyan szellemi autonómiában őrizte meg fejedelemségi státuszát, amelytől soha, senki nem foszthatta meg.”
Banner Zoltán nem véletlenül adta kötetének Az én magyar művészeti akadémiám alcímet – nevét nem találtam a Magyar Művészeti Akadémia tagjai között –, ugyanis az ő akadémiája, tanulmányainak színhelye a kortárs művészek műterme volt, azokat barangolta az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végén történt hazulról haza való telepedéséig. Megismerhetett pár idős, még az első impériumváltás előtt magának nevet szerző mestert, a két világháború közötti időszakban kiteljesedett művészeket, a „kicsi magyar világban” a magyar művészet szálait újból egybefonó alkotókat, s láthatta műteremtés közben nemzedéktársait, figyelemmel kísérhette a fiatalok szárnybontogatását művészi kiteljesedését.
Sorra kereste fel a hagyományos művészeti központokat, mint Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár, Brassó vagy Kolozsvár, és figyelemmel kísérte a művészkirajzások nyomán kialakult, létrejött alkotóközösségeket, banneri értelmezés szerinti iskolákat, Marosvásárhely, Csíkszereda vagy Sepsiszentgyörgy központtal, vagy a Zsil-völgyi művészkolóniát, heti, kétheti rendszerességgel az Utunk hasábjain megjelent művészeti írásaiban e műterem-látogatásai élményeit osztotta meg az olvasóval. Ez volt az ő akadémiája.

Banner Zoltán sorsa jellegzetesen erdélyi sors: fájóan szép történet. Más, a történelem viharai által megkímélt népek fiai általában azzal foglalkoznak, amit szeretnek, amire képezték őket szabad választásuk vagy családi hagyományuk alapján. A mi térségünkben azonban az ember – a felelős értelmiségi – azt tanul, amihez hozzáfér, s azt tesz, amire éppen szükség van. Szerzőnk is irodalmi ambíciókat táplált, bölcsésznek tanult, diplomáját a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia tanszékén 1955-ben szerezte. Művészettörténetet szeretett volna oktatni, erre meg is hívták, de a tanügy-minisztériumból késett a kinevezés, így hát az Igazság szerkesztőségében vállalt kulturális újságírói munkát. Őszre azonban megjött a kinevezés, s elkezdhette tanársegédi munkáját. „1957-ben elkezdődtek az 1956 szellemétől való elrettentés perei” – írja könyvében, őt pedig a vád tanújaként idézték be, vallomásában azonban a vádlottak mellett tanúskodott. A sors a retorzió elől Bukarestbe menekítette, az oktatási és művelődési tárca nemzetiségi vezérigazgatóságára hívták meg előadónak. 1958-ban felmondta minisztériumi állását és kérte, térhessen vissza korábbi munkahelyére, tanítani szeretne. Határozott elutasításba ütközött kérésre, így az Utunkhoz kopogtatott be. Létay Lajos bizalommal fogadta, s itt teljesedett ki művészeti írói, ezzel párhuzamosan pedig előadóművészi munkássága. 1958 és 1987 között a kolozsvári Utunk irodalmi-művészeti hetilap művészeti rovatát vezette. Végül – élete delén – megjelent első verseskötete is. Mikor úgy érezte, elfogy körülötte a levegő, Magyarországra települt. 1988-tól 1999-es nyugdíjazásáig főmuzeológusként dolgozott a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban, 1994-től 1997-ig pedig megadatott neki, hogy beteljesítse fiatalkori álmát: taníthatott; a békéscsabai Körösi Csoma Főiskola vizuális nevelési tanszékén volt tanszékvezető tanár.
Visszatérve a kötetre, az izgalmas nehéz olvasmányra: a könyv három nagyobb részre tagolódik. Az első részben ifjúéveit eleveníti fel, útkeresésének szépséges gyötrelmeit. A második részben – s ez adja a könyv gerincét – művészeti írói, költői és előadóművészi pályája állomásait vázolja fel, de mint már említettem, mindezt teszi oly módon, hogy bár ő a főszereplő, a történet főhőse, a történet az erdélyi képzőművészet utóbbi hatvan esztendejének története. Végül naplófeljegyzései olvashatók a 2005–2019 időszakból, majd rendkívül beszédes képmelléklet zárja a kötetet: tizenkét kortárs művész által készített Banner-portrét vonultat fel.
Számomra rendkívül fontos üzenete van a kötetnek: ideje volna megírni monografikus igénnyel a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban működő magyar kulturális intézmények történetét. Gondolok itt a bukaresti televízió magyar adására, a Kriterion Könyvkiadóra, a területi rádióstúdiók magyar szerkesztőségeire, az A Hét, a Művelődés, az Utunk, a Korunk, az Ifjúmunkás, az Igaz Szó, az Új Élet szerkesztőségeire. Számuk nem nagy, a berkeikben tevékenykedő emberek száma is véges, s az igazán jelentőset alkotó, hatalmukat, befolyásukat a magyar kultúra gyarapodása érdekében latba vető személyiségek száma még kisebb. Részmunkák születtek, de a nagy összegzések még váratnak magukra. Banner Zoltán kötete akár remek kiindulópont lehetne az Utunk művészetszervező tevékenységének bemutatásához.
Banner Zoltán megtette a maga dolgát a saját pászmáján, s könyvéből az is kiviláglik, hogy még nem tekinti befejezettnek tevékenységét: mintegy hetven kötete – valamennyi erdélyi kiadásban látott napvilágot „3-4 különböző műnemű kötetet leszámítva” – sorát gyarapítani szeretné.
Erőt, kitartást és töretlen alkotókedvet kívánok hozzá a 89. életévét taposó szerzőnek.