Be kell vallanunk, hogy a székelyföldi, pontosabban az udvarhelyszéki épített örökség iránti elköteleződésünk forrásai ebben a faluban keresendők. Mivel annak idején mi végeztük a farkaslaki születésű Jakab Csaba (1965), és egyetemi csoport-, későbbi munkatársa Márton László Attila (1965, Dunakeszi) építész könyvének szerkesztési, illetve nyomdai előkészítési munkálatait – Élet Farkaslakán. Képek és történetek a falu építés- és településfejlődéséről (HétFő Bt., Budapest) –, s amely kézirat tulajdonképpen a kettejük mesteri dolgozatának kibővített változata, annyira részletesnek bizonyult a megközelítés, hogy általa akkor alaposan szemrevételezhettük a húsz-harminc évvel ezelőtti település látható és rejtett arculatát. Nem mintha Farkaslaka lett volna az egyetlen szóba jöhető falu, hanem viszonylagos népszerűsége, kulturálisan kiemelt mivolta, példaértékűsége arra késztetett, hogy jobban figyeljünk az épített örökségre és azokra a társadalmi változásokra, amelyet szellemileg is formálják, hiszen ez a részletes és alapos tanulmány alapos történeti, néprajzi és kulturális antropológiai merítést nyújtott. Mintaértékű, ma már a hasznos szakirodalom egyik gerincét képezi. [caption id="attachment_116596" align="aligncenter" width="308"] Jakab Csaba–Márton László Attila: Élet Farkaslakán – Képek és történetek a falu építés- és településfejlődéséről. Hét-Fő Bt.–Pro-Print Könyvkiadó, Budapest–Csíkszereda, 2002. Szerk. Simó Márton[/caption] A riport címében is ezért használjuk ezt a közvetlen utalást. „Őseinknek és utódainknak” – ez a mottója a műnek; ebben a szerepben most, részben benne az „utó-korban”, már a következő generáció előőrseinek épített örökségét is felmutathatjuk. Hiszen eltelt közben majdnem húsz esztendő. [caption id="attachment_116597" align="alignnone" width="707"] Rálátás a falura a Gordon tetejéről[/caption] Egyértelmű, hogy a községközpont sokat gyarapodott. Amikor az említett munka készült, akkor még csak feltételezhető volt, hogy a fejlesztések jelentős része a mostani országút mellékét, a „Csere” nevű dűlőt fogja megcélozni. Ez így történt az önkormányzati projektek, a magánvállalkozások és az új családi lakóingatlanok építése terén egyaránt. Ahogyan a kecseti eltérő irányából közeledünk és áthaladunk Szentlélek irányába, jól érzékelhető a folyamatos átalakulás. Az országút túlsó oldalán – délnyugat irányban – egymás után sorakoznak a modern lakóházak, a különböző lerakatok és szolgáltató egységek, majd helyet kapott egy viszonylag ízlésesen kialakított butiksor, mögötte ott a modern sportpálya, és a korábban már meglévő benzinkút környéke is „benépesült”. Mivel ez a terület a római katolikus templom mögött található, ahol a két cserefa alatt nyugszik Tamási Áron (1897-1966), a Szervátiuszok által faragott emlékmű pozicionálása is eleve úgy történt (1974), hogy onnan gondozott sétány vezessen a „betonútig”. Teljesen érthető módon került előtérbe ez a fertály. Már a múlt század hetvenes évei óta zarándok- és kötelező pihenőhely az átutazók számára. Tehát már akkor megelőlegezték a fejlődés egyik lehetséges irányát. A két említett építész mellett, nagyjából húsz évvel ezelőtt ugyanezt, ugyanígy látta Sepsiszéki Nagy Balázs is, amikor néprajzosként, „Orbán Balázs nyomdokain járva” – 2001 szeptemberében – szemlélődött és fényképezett a vidéken a Székelyföld falvai a XX. század végén című munkája megírásakor. [caption id="attachment_116601" align="alignnone" width="677"] Ünnepség a Trianon-emlékműnél (2018) - a háttérben az Ábel bölcsője panzió épületei[/caption] Igen helyesnek bizonyult az a döntés, hogy a templom melletti oldalon Trianon-emlékhelyet létesítettek (2010), amely mögött tájhoz illő módon épülhetett meg (1995), majd bővülhetett két ízben is (2005, 2015) az Ábel bölcsője nevű panzió – ennek érdekessége, hogy a tulajdonos annyira a magáénak érezte az építész hozzáállását, hogy a két újabb épületet már a saját elképzelései szerint bővítette a helyi hagyományos formavilág értékeit hasznosítva –, illetve elkészülhetett a temetőkertben a ravatalozó is (2008). Tervezőként mind a három objektumhoz köze van Jakab Csabának, aki menet közben Magyarországon vált olyannyira elismert építésszé, hogy elnyerte – egyebek mellett – a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületének belső rekonstrukciójának tervezését (2002), elkészíthette a Rudas Gyógyfürdő belsőépítészeti terveit is (2004), az Aggteleki Kutatóház ugyancsak az ő elképzelései alapján valósulhatott meg (2001). De ez csak néhány referencia, hiszen sokat foglalkoztatott szakember, ezzel párhuzamosan pedig egyetemi oktatóként is tevékenykedik, Magyarországon megkaphatta Az év belsőépítésze címet (2001), illetve Europa Nostra díjas (2002), 2014-ben pedig – ugyancsak Márton László Attilával – megépíthette a XIV. Velencei Nemzetközi Biennálé magyar pavilonját. Ezen a magyar kultúrtörténet szempontjából fontos helyen kialakulhatott így egy új faluközpont. Hadd mondjuk ki, hogy méltó és esztétikailag illő. [caption id="attachment_116602" align="alignnone" width="686"] Jakab Csaba Dávid Balázs, a Góbé-termékcsalád menedzsere társaságában Farkaslakán (2018)[/caption] A templom túloldalán kialakított másik térre, ahol a főbejárat található, ahol a főutca nyomvonalán futott a régi országút, ma kötött székelykapun át léphetünk be, ott egy Tamási-szobor kapott helyet és felújították a régi iskolaépületet, amely ma ismét közösségi célokat szolgál, könyvbemutatók, kiállítások, kisebb társasági események megtartására alkalmas. Mivel az utóbbi években sor került a Nyikó szabályozására, egy betonteknő húzódik végig a falun, kettészelve annak régi szerkezetét. Esztétikailag ez az objektum már nem annyira felemelő, de nagy szükség volt rá a 2005 nyarán keletkezett és itt is tragikus következményekkel járó árvíz utáni helyreállítási és védelmi jellegű munkák sorában. Ugyancsak jelentős változásokat hozott az utcák térkövezése és aszfaltozása. Ez tovább segíti az átalakulási folyamatot, amely a hagyományos falukép felbomlását, teljes mértékű megváltozását hozta magával. A községközpont egyre inkább kisvárosi arculatot nyer. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben átalakított és felépített házak is jórészt kicserélődtek, illetve további átépítéseken estek át. Az ezredfordulót követően immár egy olyan stílus honosodott meg, amely semmiféle kontinuitást nem képvisel, kozmopolita, annyira nemzetközi jellegű, hogy a világ bármely pontján állhatnának ezek a házak. Hogyan és kik élnek ma Tamási Áron szülőfalujában? Adatokat gyűjtöttünk a gazdasági és a demográfiai helyzetre vonatkozóan, amelyek alapján szembeötlő, hogy az „akaratos népség” nem hagyja magát. Élni akar. Itt élni. Az elmúlt másfél évszázadban a falu népessége mondhatni majdhogynem megduplázódott: 1850-ben 1051, 1910-ben 1327, 1930-ban 1358, 1941-ben 1432, 1966-ban 1482, 1992-ben 1971, 2011-ben 1850 lakosa volt. Bár a járványhelyzet miatt nem tartották meg az esedékes népszámlálást 2021-ben, ez a tendencia továbbra is érvényes. Legalábbis érvényes volt a legutóbbi hónapokig, hiszen a legújabb adatok azt sugallják – községi szinten – hogy a koronavírus okozta megbetegedések, a véle járó gazdasági-társadalmi jelenségek nem vonultak/ vonulnak el nyomtalanul. A 2020-as esztendőben – községi szinten 52 újszülöttet jegyeztek be az anyakönyvbe, ebből 23 farkaslaki illetőségű; az elhalálozások száma 65, helyben ebből 27. [caption id="attachment_116620" align="aligncenter" width="330"] Régi ház a Ballák utcájában[/caption] Mivel a korábbiakban bebizonyosodott, hogy a falu határa nem képes eltartani a lakosságot, ma is jellemzően egyéb jellegű munkákkal történik a kereset-kiegészítés. Pontosabban: már nem az agrárágazat képezi a fő tevékenységi területet. Hosszú időn át az erdőkitermelés, a legelőtisztítás és a szénégetés volt az a típusú tevékenység, amely jelentős bevételt hozott. Az ország legkülönbözőbb övezeteiben vállaltak favágást, komplex területrendezést, amelyhez – főleg a létezett szocializmus idején – állami vállalatok, termelőszövetkezetek révén juthattak hozzá, illetve értelemszerűen jórészt ezekhez a foglalatosságokhoz kapcsolódott a faszén előállításában szerzett gyakorlat is. Mivel volt egy olyan rétege a falunak, amely az ezzel járó mobilitást vállalta, ily módon jártassá váltak a Regátban a farkaslakiak, egyre jobban eligazodtak a román nyelvi környezetben is. Az 1990 utáni nyitást követően ez azt eredményezte, hogy nem hagytak fel ugyan a szénégetéssel, de új gazdasági ágazatokban is kipróbálták magukat. Farkaslaka községben – magára a falura vonatkozóan nem sikerült itt lebontanunk ezt az adatsort – jelenleg 240 működő céget tartanak nyilván. Ezeknek a vállalkozásoknak mindössze 8,8%-a foglalkozik mezőgazdasággal, 35,2% a kereskedelem és a szolgáltatások terén, 19,2% az építkezési ágazatban tevékenykedik, 23,2% valamilyen ipari jellegű termeléssel, a fennmaradó 13,6% pedig a szállítással, szellemi jellegű szolgáltatásokkal és egyéb, külön meg nem jelölt tevékenységekkel keresi a kenyerét. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjasokat és az állami alkalmazottakat nem tartalmazzák ezek a kategóriák. Számottevő a fizetővendéglátás és az idegenforgalom jelenléte, amelyet most igen erősen érintett az utazási korlátozások bevezetése. Az utóbbi másfél esztendőben jószerével eltűntek a nyugati és a magyar turisták – legalábbis azok a szervezett csoportok, amelyek autóbuszokkal érkeztek –, és helyettük megjelentek a belföldiek kisebb csoportjai, akik nem kizárólag gépkocsival, hanem gyalogosan érkeznek a frissen kiépített Mária Út és a Via Transilvanica közös nyomvonalán. Farkaslaka egy kijelölt állomás, amelyet szállás és étkezés szempontjából előszeretettel javasolnak. Ez már a zarándoklat, vagy a slow turism egyik formája, amely másfajta minőséget jelent, és másfajta hozzáállást követel. Úgy tűnik, hogy létezik immár egy olyan rétege az itteni vendéglátósoknak, akik rugalmasan és megfelelő érzékkel képesek ezt a szegmenst is kiszolgálni. A kívülálló nem mindig észleli, de a kereskedelmi tevékenységben benne foglaltatik egy újfajta üzletág: a kürtőskalács-készítés. Több család foglalkozik ma életvitelszerűen azzal, hogy különböző helyszíneken, rendezvényeken, esetleg fürdőhelyeken mobil kürtőskalács-sütő standokat üzemeltet. Ezt a foglalatosságot idehaza és külföldön is gyakorolják. Bejegyzett hungaricum, sőt: siculicum. Kinek az „előjoga”, kinek a „kötelessége”, hogy készítse és ellássa véle a fogyasztókat? Nyilvánvaló, hogy a farkaslakiaké is. Elmondható, hogy lassan ez a tevékenységi forma veszi át a szénégetés helyét és annak gazdasági szerepét. Hogyha a korábbi időszakra érvényes volt a nyitottság és a rugalmasság, akkor az ezredforduló után ez még inkább igaz. Ahhoz, hogy boldoguljanak a helyiek fokozott és folyamatos találékonyságra, innovációira és kreativitásra van szükség. Az alkalmi látogató is könnyen észlelheti, hogy ma már nem jellemző a családi gazdaságokra itt az állattartás. A községben 40 farmgazdaság található, ebből 10 Farkaslakán. Akik juh-, vagy szarvasmarha tartásával foglalkoznak, azok a határban létesítettek megfelelő objektumokat. A legeltetés, a takarmánygyűjtés és -tárolás a határban, egyéni tulajdonban levő, vagy bérelt területeken történik. Nincsen hazajáró csorda. Értelemszerű, hogy időközben a megszokott udvarszerkezet nagyot változott, alig látni még itt-ott a hagyományos gazdasági épületeket, a csűröket, a gabonásokat, a sütőket, a fásszíneket. Megnövekedett a telkek beépítettségének aránya, csökkent a gyümölcsösök, a háztáji parcellák mérete. További telekmegosztások történtek. Ma már nem a közigazgatási előírások, határozzák meg 2,5 árban egy-egy telek nagyságát, hanem a szükség. Említettük korábban, hogy jelentős épülettömeg jelent meg a „betonút” mentén, de a falu régi belterületén ugyanakkor sűrűsödtek a lakóingatlanok, amelyek egyre igényesebbek, egyre tágasabbak és a gazdálkodás kellékei helyett megjelentek az udvarokon a különböző (kis)ipari és szolgáltató-műhelyek, adott esetben a haszongépjárművek és napjaink igen fontos, emblematikus eszközei, a személygépkocsik tárolására alkalmas garázsok. Nyilvánvaló, hogy ezek az új foglalatosságok és a kellékeik nem szerepeltek a korábbi településképben, tehát lezajlott egyfajta átrendeződés, amely immár végelegesnek tűnik. Ami ez idáig szokatlan volt: manapság egyre több olyan családi ház épül, amely garázst, kocsibeállót foglal magába, esetleg tenyérnyi virágoskertet, filagóriát, amely már nem munkával járó tevékenységre, hanem kizárólag pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas, megteremtve azt a kispolgári miliőt, amilyent a különböző reklám-katalógusokban láthatunk. A lakók másutt keresik meg a bérüket. Vagy valami „láthatatlan”, „szofisztikált” mesterséget űznek, amely a kibertében zajlik. Farkaslaka megérkezett a 21. századba. A múlt kiemelt emlékeivel jól sáfárkodtak Hogyha helyi szinten nem is kívánt az önkormányzat szembehelyezkedni a fejlődés fő csapásirányával, saját és pályázati források helyes irányításával azért komoly eredményeket mutathatott fel. Ez a szándék átível a választási ciklusokon, nem törik meg a különböző politikai irányultságok miatt. Az eredményekhez hozzájárul az is, hogy jó a kommunikáció az egyház, a civilek és a tehetősebb, a közérdek iránt nyitott vállalkozók között. Ezek a helyi társadalmi tényezők készek együttműködni és közösen fellépni, amikor szükséges. Az új központi közösségi tér létrejötte is ennek az eredménye. A helyi vezetés és a Tamási Áron Művelődési Egylet együttműködése jóvoltából sikerült megmenteni és felújítani Ágnes néni egykori házát – az író húgáét, ahol oly szívesen tartózkodott Tamási, s amely helyszínként a műveiben is megjelenik –, hogy egy LEADER-program keretében sikerült abban a bennvalóban létrehozni a „kultúrcsűrt”, amely tovább gyarapította a rendelkezésre álló intézmények sorát, de ugyanakkor példával szolgál a lehetséges és a gyökerekhez ragaszkodó ingatlanhasznosításra is. Legalább emlékek szintjén maradhatna valami Hagyományos jellegű utca, illetve házsor nem maradt fenn. A régi parasztházak, a csűrsorok fokozatosan kikoptak és eltűntek a faluképből. Itt-ott felbukkan néhány szépen konzervált vagy hagyományos modorban felújított lakóház. A Major-család Székelyudvarhelyről, „bebíróként”, zenepedagógusként került a faluba. Nemcsak az oktatás terén, hanem a házukkal való bánásmód által is példát kívántak állítani. Nem értelmiségi allűr. Egyszerű identitásvállalás, amelyről ilyen szinten sem szabadna leszoknunk. Pakot Mónika a nagyszüleitől örökölt házat újította fel. Ennek érdekessége, hogy kőből épült és már-már polgárias hangulatot áraszt. Erről azt tartják, hogy annak idején – 1845-1848 között – kéttornyú templomot szerettek volna építeni, de aztán valami okból kifolyólag lemondtak róla és értékesítették az arra a célra beszerzett és megfaragott köveket. Három család vásárolt ebből akkor, és építkezett is, de ez az egy maradt fenn napjainkra. Tulajdonosa szakszerűen bővítette, modernizálta, udvarát-kertjét műveli és gondozza, és az sem kizárt, hogy előbb-utóbb a szép állapotban megmaradt csűrt is valamilyen formában, más rendeltetéssel szolgálatba helyezi. Nem tudni pontosan, hogy milyen irányba mozdul majd az ingatlanok fejlesztése. Azt sem látjuk, hogy változik-e „magától” az ízlés. Elképzelhető, hogy fantáziát látnak majd a helyiek abban, ha legalább külsőségekben tovább éltetik a hagyományos forma és anyaghasználatot. Vannak ugyan itt-ott székelykapuk, néha újakat is állítanak, de az édeskevés. Hogyha Tamási Áronnak fájt egykor a szülői házon végrehajtott apró javítás, amelyről így ír a Szülőföldem (1939) című könyvében: „Szemrehányással kérdem tőle [az író öccséről, Tamási Gáspárról van szó], hogy miért csúfította el a házunk arculatát. Hová tette a régi feljárót, melynek szépen boruló zsindelyes teteje és nemes fényű karfája volt! S öt lépcsője: öreg nagy kövekkel, melyek két szélükön mohával voltak teli, mintha hűségükben szőnyeggé akartak volna átváltozni. (…) sokszor ültem ezeken a grádicsokon, mint valami biztonságos őrhelyen, honnét félkörbe vehette a vidéket és a világot a szem: délt egészen, s felét nyugatnak és keletnek” –, akkor vajon napjainkban sértené-e a változás a hazaérkezőt? Vajon vannak-e, voltak-e, lehetnének-e képi emlékeik? És milyenek azok? Mivé lett, mi lehet az az arculat, amelyről azt mondjuk, hogy a sajátunk (volt)?... A címképet és a külön meg nem jelölt szövegközi fotókat a riport szerzője készítette

Simó Márton