Bánja-e a székely? (20.1.) – Széltében-hosszában, a Firtos és a Gordon alatt – Farkaslaka községben

A székelyszentléleki tájház

Az 1968-as közigazgatási felosztást követően alakult így, hogy Firtosváralja, Székelypálfalva, Kecset, Kisfalud, Malomfalva, Szentlélek, Bogárfalva és Szencsed tartozik Farkaslakához. Összesen kilenc település. Ez esetben úgy tűnik, hogy ez az állapot nem jelentett leszakadást, lemaradást, gazdasági ellehetetlenülést egyik falu számára sem. Az önkormányzat, a helyi vállalkozók, a civilek, az oktatási és az egyházi intézmények együttesen olyan körülményeket teremtettek, úgy alakítják a gazdasági, a szociális és a közművelődési helyzetet, hogy élhetővé és prosperálóvá változtatják az itteni emberek életterét. Elmondható, hogy az „őshonos” stílust tekintve az itteni települések a havasi, illetve a havasalji népi építészet udvarhelyszéki formáját őrizték, követték egészen a legutóbbi időkig.

A településkép alakulását a gazdasági és a szociális tényezők is nagyban befolyásolják
Mivel többnyire jórészt országos és megyei – korábban is viszonylag forgalmas – útszakaszok (13A, 13C) mentén helyezkednek el, már a múlt század hatvanas éveitől közvetlenül érezni lehetett itt az iparosítás hatását. Szencsed, Váralja és Pálfalva kivételével – amelyek érzékelhetően veszítettek abban az időszakban a népességükből és a gazdasági potenciáljukból egyaránt – a többi település élni tudott a lehetőségekkel, és egyre inkább kétlaki életre rendezkedtek be az akkori aktív generációk. Ez egyrészt az igények részbeni változásával járt, hiszen már nem volt kizárólagos a paraszti gazdálkodás, hanem inkább a „hibrid-életformát” követték, amellyel részben az államilag biztosított nyugdíj perspektíváját célozták meg, amelyet sikeresen egészítettek ki sokan a háztáji parcellák művelésével, állattartással, illetve zöldség- és gyümölcstermesztéssel. Viszonylag szűk réteg szakosodott a fakitermelésre és a szénégetésre. A létezett szocializmusban többnyire az akkori idősebb generációk maradtak a földművelés mellett, oly módon, hogy a kevésbé vonzó termelőszövetkezeti státuszt választották.

Farkaslaka télen

Az 1989-es rendszerváltozás egy viszonylag egészséges és helyesen gondolkodó közösséget talált, amely hamarosan élt is az újkapitalista nyitással, és a szándék igencsak jelentékeny vállalkozási szellem és cselekedet által nyilvánult meg. Az említett falvak az új körülmények közepette is gyorsan feltalálták magukat. Olyan pályára állították magukat, a legszűkebb környezetet, amely aztán a látható gyarapodás által az építészeti modor változásában, és – természetesen – a falukép változásában szintén megnyilvánult. A községközpont közigazgatási és civil, illetve „üzleti” központja más-más helyszínekre tevődött át, úgyhogy Farkaslakának most több „főtere” van, de egyik sem tudja betölteni teljesen azt a szerepet, amelyet együttesen képviselnek.

Az új „negyed” átlépett az országút aszfaltcsíkján, az utóbb harminc évben modern házsorok, ipari, idegenforgalmi és egyéb szolgáltatásokat végző vállalkozások telepedtek meg a „Cserében”, olyannyira, hogy a súlypont is áttevődött. Kétségtelen, hogy itt zajlik ma az élet java, ez a településrész szolgálja ki az átmenő-forgalmat is, amely járványmentes időkben igencsak jelentékeny, és nem csupán helyi jellegű. Ez a falu legfiatalabb része. A hagyományos halmazos utcaszerkezet megmaradt ugyan a régi falurészben, de a bennvalók nagyjából kicserélődtek. Messziről látni, hogy az egykori parasztházaknál jóval impozánsabb lakóingatlanok jöttek létre, és az udvarok végében eltűnt, vagy jórészt elvesztette funkcióját a csűr, amely haszonállatok tartására és a takarmány tárolására szolgált egykor. Mivel a 2005 nyarán keletkezett árvíz komoly pusztításokat okozott a községközpont területén, a Nyikót szabályozták (2015-2016), jórészt betonteknőbe terelték, amely növeli ugyan a helyiek biztonságérzetét, de ezzel egy olyan új objektumot hoztak létre hosszan a „régi” falu közepén, amely tájidegen, s amelynek „következményeit” építészetileg – egyelőre – képtelen „feldolgozni” a hely embere.

Közlekedési csomópont

Hasonlóan „szenvedte” meg az újabb időket Szentlélek és Bogárfalva is, számukra azonban a hozadék a közműfejlesztések, illetve az utcahálózat modernizálásban nyilvánult meg, itt – ha változott is az összhatás – inkább megmaradhatott a régi falukép egy része, de a módosulás szintén exponenciálisnak mondható. Itt nem jött létre ipari negyed, viszont magánkezdeményezés jóvoltából komoly építőanyag lerakat és tejgyár telepedett a falu határába, illetőleg az útkereszteződés és az országút szomszédságába. Malomfalva szerepe a rajta áthaladó országút (13C) és a közeli útkereszteződés révén értékelődött fel, és nyilvánvalóan sokat jelent a fejlődési folyamatban Székelyudvarhely közelsége is (10 km), olyannyira, hogy ma a városiasodás útjára lépett. Kecset és Kisfalud – a két ikerfalu, amely vallásában elkülönül ugyan a római katolikus tömbtől (80%), hiszen az unitárius Váralja kivételével a többi falu ehhez a felekezethez tartozik – a jobbról a Nyikóba igyekvő Gede-patak szomszédos völgyében egyre inkább feltalálja magát az új világban, a földművelés és az állattartás, illetőleg az vendéglátás terén. Kissé nehezebb, vagy mondjuk azt, hogy sajátos Pálfalva és Váralja helyzete, bár a közeljövőben lezajló útjavítás (136B) akár revitalizációs szereppel is bírhat, hiszen úgy hirdetik, hogy ez a legrövidebb útvonal Székelyudvarhely és Marosvásárhely között, amelynek Székelypálfalva és Énlaka közti utolsó, még felújításra váró szakaszának a munkálatait (8,1 km) hamarosan elkezdhetik.
Szencsed elveszítette ugyan lakosságának jelentős részét – fénykorában, 1966-ban 152 lakosa volt, ma pedig mindössze 5 család, 11 fő él itt életvitelszerűen, viszont több ingatlant is felújítottak, amelyeket részben idegenforgalmi, részben gazdálkodási célokra hasznosítanak.

E rövid áttekintést követően látunk hozzá Farkaslaka község településeinek végiglátogatásához. Úgy tűnik, hogy három „epizódban” sikerült ezt végigvinni. Hogy láthassuk az ide tartozó falvak rejtett és közismert, megmenthető és alakítható népi építészeti értékeit.

Három falu egy közlekedési csomópont közelében

Székelyszentlélek korábban Bogárfalvával és Malomfalvával alkotott közigazgatási egységet. Amint említettük, a mostani felállást az elmúlt fél évszázadban egyik falu sem sínylette meg. Olyan a települések fekvése, olyan volt a népesség is, és a körülmények is szerencsésen összejátszottak. Szentléleken 1850-ben 561, 1900-ban 623, 1941-ben 661, 1977-ben 714, 1992-ben 632, 2011-ben 682 főt írtak össze. Mivel viszonylag kevés volt a rendelkezésre álló szántó és kaszáló, a helyiek igyekeztek háziiparral és kézműves foglalkozások gyakorlásával kiegészíteni a jövedelműket. Ilyen volt a gereblye-, a kádkészítés és a kőfaragás. Túl ezen azonban igen lényeges foglalatosság, amely napjainkra is fennmaradt, az ács- és a kőművesmesterség. A szentlélekiek építészeti tudásukat helyben tartották életben, de a 19. század legvégén, amikor lehetőség volt jelentősebb nagyvárosokba menni, hivatalos szakképesítést szereztek. Az iparengedéllyel rendelkező mesterek a továbbiakban így különböző formákban vállaltak munkát, helyből, illetve a szomszédos településekről verbuváltak brigádokat, amelyek képesek voltak a teljes kivitelezésekre. Igényesebb és nagyobb volumenű munkákat végeztek Segesváron, Székelyudvarhelyen, a Gyergyói-medencében. Tevékenységük átívelt a különböző korokon és rendszereken.

Szentléleki utcakép

Balázsi Dénes (1936) nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató egy dolgozatában 58 itt élő személyt sorol fel, akik helyi mesterek irányítása mellett az ács-kőműves szakmákban valamilyen szakképesítést szereztek, és akár önállóan is képesek voltak dolgozni. Szentléleki ácsok építették a ma is meglévő Madarasi-Hargita Menedékházat (1941), ugyancsak idevalósiak ácsolták a Budapesti Nemzetközi Vásár toronyépületét (1942), amely stílusában nagyon emlékeztetett a kecseti haranglábra. A második világháború után az ipari építkezésekből is alaposan kivették a részüket – a békási és argesi vízierőműveknél, a gyulakutai hőerőműnél dolgoztak; szentlélekiek építették a gyergyóremetei tejporgyárat, amelyet épp most bővítnek, újítanak fel és helyeznek üzembe a mai kor igényeinek megfelelően –, de a helyi új iskolát, továbbá farkaslaki és szentegyházi iskolaépületeket, a korondi régi kultúrházat is idevalósiak építették. Azt is leírja a kutató, hogy ugyancsak kivették a részüket az 1980-as évek elején a fehéregyházi görögkeleti templom építéséből. Aztán azok a szakemberek, akik a rendszerváltás után aktívak maradtak, illetve fiatalokkal bővítették ki a brigádjaikat, és cégeket alapítottak, több alkalommal dolgozhattak Nagyvárad környékén – ahol ökumenikus templomot építettek –, majd a legkülönbözőbb állami és magánépítkezések kivitelezésében vettek, vesznek részt Magyarországon, Németországban, Nagy-Britanniában, és – természetesen – idehaza is. Épp ez a nyitottság és a jártasság révén kerültek be ide viszonylag korán azok az új technológiák és formák, amelyeket ma viszontláthatunk Udvarhelyszék különböző szegleteiben.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben csupán minimális modernizálásra futotta – tudjuk meg a nyugalmazott pedagógustól, aki ugyan Recsenyéden született, de több mint hatvan esztendeje tevékenykedik a Nyikómentén: egy-két szobával toldották meg a régi faházakat, ami azt jelentette, hogy az utcafronton szélesítettek; ekkor jöttek az ikerablakok és a faragott kőből rakott, betonozott kőfalak, ekkor vált általánossá a piros szalagcseréppel fedett tetőzet is. Később új, úgynevezett típusházak épültek, amelyeket a helyi és a megyei vezetés szorgalmazott, azok már fürdőszobát is tartalmaztak. A „szabad” formák és építőanyagok 1990 után áramlottak szét a Nyikómentén, amelyek leképeződése jól tetten érhető az ekkor épült lakóingatlanok külsején. Később még színesebb, még szélesebb spektrumú a nyersanyagkínálat, még több az idegen hatás. Az ezredfordulótól errefelé többnyire kétszintes, két fürdőszobával, egyéni hőközponttal ellátott hajlékok épülnek, amelyekhez látható módon keresik a gépkocsi-beálló, a garázs elhelyezésének a lehetőségét.

Régi, kötött székelykapu nem maradt fent a faluban. A plébánia előttit elbontották (1944). Viszont a Múzeumháznál lévőt Malomfalváról telepítették át (1974). Ennek az 1848-ból való kapunak a történetéhez tartozik, hogy amikor legutóbb újították, az avatóünnepségre elhívták Kovács Piroska (1932-2016) tanárnőt, a székelykapuk és a székelyföldi épített örökség Europa Nostra-díjas, elhivatott őrzőjét, a jeles néprajzkutatót, aki közvetlenül az avatóbeszéd előtt lett rosszul és nemsokára elhunyt. Ily módon még erősebb a szimbólum-értéke!

A koronavírus-járvány megakadályozta az elmúlt évben a Múzeumház üzemeltetését. Elmaradtak az oda tervezett programok is. Balázsi tanár úrtól megtudtuk, hogy közben a továbblépést tervezik, hiszen bőven van még felgyűjtött anyaguk, akár tematikus kiállításokat létre lehetne hozni, mesterség-bemutatókat. Ehhez szükség lenne az udvaron további épületek elhelyezésére. „Egy csűr kifejezetten jó lenne – mondja a tanár úr – engedélyeztetni kellene, alapanyag, valamennyi pénz, szaktudás kerülne, hiszen jó a községi vezetés melléállása, a helyiek is szívükön viselik az objektum sorsát, csak jó lenne túlesni végre a járványon, s jó lenne megoldani az utódlást. A 85. életévemben is vannak még terveim, írnék újabb dolgozatokat, rendszerezném a felgyűjtött levéltári anyagokat, de az építkezéssel járó erőpróbákat és a stresszhelyzetet már nem vállalhatom.” Van még 5-6 hagyományos jellegű ház Szentléleken. A vendéglátósok is észlelték, hogy van bennük érték, amelyet kötelező megtartani és felmutatni. Az életforma nagyot változott, változik ma is. Egy következő szép feladat várna még a szentlélekiekre, az egykori iskola és kántortanítói lakás, amely – raktárként és szertárként, illetve részben könyvtárként üzemel a mostani iskola főépülete mögött – felújított állapotában további közösségi célokat szolgálhatna, vagy akár a tájház egyik kiegészítő, szemléltető-, foglalkoztató-háza is lehetne.

Bogárfalva új temploma

Bár egybeépült Szentlélekkel, Bogárfalva életrevalóságát mi sem bizonyítja jobban, hogy volt ugyan korábban harangláb a faluban, templomot csak a legutóbbi időszakban tudott építeni (2003). Szimbólumként, emlékeztető gyanánt a templom előtti kis téren egy 1889-ben és egy 1895-ben készült nagykaput állítottak újra, helyeztek közszemlére. Bogárfalván 1950-ben 237-en, 1900-ban 374-en, 1910-ben 439-en, 1941-ben 466-an, 1977-ben 356-an, 1992-ben 270-en, napjainkban pedig 279-en élnek. A hagyományos formában vagy ahhoz közeli állapotban fennmaradt háza – amelyek akár vissza is állíthatók – 30-32 körüli.
Malomfalva is gyarapodik. Hivatalosan 266 házszámot tartanak nyilván, de a bennvalók száma a beköltözések miatt 280 körüli. Azonban egyre kevesebb a hagyományos porták száma. „Mintegy 30 hagyományos házat látunk napjainkban, de feltételezhető a mostani trend alapján, hogy ezek nem fognak megmaradni. Nincsenek a mai fiataloknak, a friss alapítású családoknak elképzeléseik hozzájuk kapcsolódóan – mondja Sinka Arnold gazdálkodó, megyei tanácsos –, nem illenek a 21. századi igényekhez és a ma uralkodó felfogáshoz. Két hagyományos bennvalót felújítottak ugyan a tulajdonosaik, nem lakhatás végett, inkább ragaszkodásból, illetve azért, hogy tudják megmutatni a vendégeiknek. De már ennyi is dicséretes. Mivel a gazdálkodás kiszorult a településről, egyre inkább az urbanizálódás hatását érezzük úton-útfélen. A gazdatársadalom elfogyóban. Még van pár fiatalabb és középkorú család, akik életvitelszerűen gazdálkodnak. A fiatalok egy része a helyi építkezési vállalkozásoknál helyezkedik el, viszont a többség külföldre megy, főleg mezőgazdasági munkára. A szövetkezetek és a társulások, amelyek 1990-ben a téesz után maradtak, mára mind felszámolódtak. A Malomfalván található székelykapuk többsége a múlt század közepén készült Pap Ferenc tanítónak köszönhetően, aki mesterfokon űzte a kapufaragó mesterséget is.” Az egykori tanító hatása máig él, mert nagyon fellendült a székelykapu állítási kedv. Majdnem minden bennvaló előtt áll kicsi vagy nagy, kötött székelykapu, és erre büszke az egész falu lakossága. „Megfigyelhető – közölte Sinka Arnold –, hogy az egyházközség búcsúünnepe előtt, Urunk színeváltozása ünnepén, augusztus 6-án, nem csak lelkileg készül ünnepre a lakosság, hanem mindenki igyekszik a saját portáját kicsinosítani; a székelykapukat leporolják, és amennyiben szükséges újra is festik. Új székelykapukat hellyel-közzel állítanak még, ugyanis ez most már a településen majdhogynem elvárás is.”

Malomfalvi főutca

A gyarapodás jelenségének lehetünk a szemtanúi, amely kozmopolita módon változtatja meg a településképet. De van néhány szép példa is. A kapuállítási kedv dicséretes ugyan, de nem elég. Hiszen arra jó, hogy kitakarja a hiányosságot, elfedje mindazt, ami a lelkiismeretes gondolkodásból valahogy kimaradt, vagy ki is veszett az utóbbi évtizedekben. Jó lenne, ha minél több stílusos és szép példába kapaszkodhatnának az itteniek. Kapun kívül. És kapun belül egyaránt.

A szerző felvételei

Simó Márton