tiszta égbolt
kevés felhő
Ballagó nosztalgia
Ballagások ideje van, és az osztálytalálkozóké is. Búcsúznak a fiatalok az alma matertől, és visszatérnek a régiek egykori iskolájukba. Utóbbiak közé tartozom magam is. Egy vagyok abból a sok ezer diákból, aki harminc éve, 1987 nyarán elballagott. Sötétkék egyenruhában, vállunkon a kifaragott botra akasztott tarisznyával álltunk a szentegyházi iskola fehér kaviccsal megszórt, nyárfákkal díszített udvarán, énekeltük a Gaudeamust, és valóban örvendeztünk, hogy fiatalok vagyunk. Aztán ki erre, ki arra ment, hogy emberré legyen. Az örök érvényűnek hitt lázadásaink, szerelmeink, világmegváltó terveink elmúltak, elkoptak, megmaradtak viszont azok a dolgok, amelyek bennünket, a hetyke hatvannyolcasok, hatvankilenceseket mindig összekötöttek és összekötnek. Az a csapat voltunk, akiknek még volt szépírásórája, betűzsákja, kézimunkaórán pedig gombot varrt a kiazsúrozott szélű gyolcsra. A krétapor és petróleumszagú tanteremben az Román Kommunista Párt vezére, a „Kárpátok géniusza” vigyázott ránk, és hallgatta évekig fél, aztán mindkét fülével, ahogy álmos reggeleken elfújjuk a tréjkulort, jelentjük a tanár elvtársnak osztályunk létszámát. Bosszúból bajszot, szemüveget rajzoltunk a tankönyvek első lapján díszelgő vezér ábrázatára, de csak titokban, ceruzával, hogy év végén ki tudjuk radírozni a főbenjáró bűn nyomát. Nekünk az illatos kínai radír volt a delete gomb, a bűvös kockát tekertük a pad alatt, és a 100 lejes kínai töltőtollat is szívattunk, nemcsak egymást. Volt karszámunk, pionír-nyakkendőnk, és vasárnaponként, az Onedin sorozat után anyánk sóhajtozva vasalta az egyenruhánkat. Mi még tárcsázva hallóztunk a telefonközpontos kisasszonynak, taxa inversszel hívtuk a családot a galaci postáról, képeslapon üzentünk haza a nyári táborból. Fix havi adagon éltünk, tejért, vajért, tojásért, két darab méregzöld banánért, karácsony előtt szaloncukorért sorban állva bifláztuk a másnapi leckét. Oly korban éltünk mi, amikor jegyre adták a mindennapi kenyeret, üvegbe mérték a degenyegszagú, -színű, állagú olajat, kincs volt a cukor, a liszt, a hús, és fél óra alatt megzöldült a szójából gyártott, víztől csöpögő szalámi.
Mi még gondosan becsuktuk a konyhaajtót, ha a konyhában szólt a télen is hideg fűtőtesthez drótozott Sokol rádióban Szabad Európa, és petróleumlámpa mellett tanultuk a Toldi első énekét, esthajnalcsillag fényénél magoltuk a Luceafărult. Nekünk a román tengerpart volt a Riviéra, a városi park a Champs Elysée, a Hargita a svájci Alpok, és büszkék voltunk a lengyelektől csencselt ezüst nyakláncunkra. Minket még szorított páncélba – de juszt is feszítettünk benne! – a magyar rokonságtól ajándékba kapott Trapper farmer, és tapostuk a nagy havat kluzsána bakancsban. Mi még láttuk feketén-fehéren az augusztus 23-i katonás felvonulást, és rozoga buszon, traktoron, de dalolva mentünk teljesíteni az ötéves tervet, fellendíteni a szocialista mezőgazdaságot: röhögve törtük a kukoricát, kapáltuk a takarmánykaralábét, a tövöst. Mi még büszkék voltunk az ABBA-s szatyorra, a magyarból kapott gyöngyvirág illatú sprayre, az almasamponra, kerek rágóra, Kajla csokira, büdös kézbalzsamra, az LGT, Edda és István, a király lemezre, kazettáról hallgattuk a kapusszobában a Neotont, és csereberéltük a határokon titokban átcsempészett könyveket. Mi nem hangoztattuk, hogy székelyek, magyarok vagyunk, de tudtuk az aradi 13 nevét, a Himnuszt, a Szózatot, és március 15-én, suttogva bár, de elmondtuk a Nemzeti dalt és elfújtuk a Kossuth-nótát. Mi a demokráciát az ókori görögöktől, történelemórán tanultuk, az igazat szólás szabadságát pedig szüleinktől, tanárainktól, akik akkor sem féltek igazat mondani, amikor nem lehetett.
Én, a véndiák, aki élte és értette is nyiladozó értelmével azt az időt, amikor valóban bátorság volt a csupa fül rendszert akár tétova gondolattal is bírálni, csak mosolyogni tudok az egyre szaporodó, az emberi jogok eltiprásáról és a szólásszabadság hiányáról szónokló ifjú titánok seregén, akik könyvből tanulták azt a sötét rendszert, amelynek mi valóban a rabjai voltunk. Nem sírom vissza azokat az időket, amikor a vasfüggönyön túl élőknek nem vezetett út Európába, az endékáig engedő zöld útlevél pedig kegynek számított.
A közelgő osztálytalálkozóra készülve nosztalgiázom. Összevetem az akkort a mosttal, elrendezem a dolgokat, és hogy kész a leltár, azt mondom, hangozzék bár nagyon furcsán: szabad ember vagyok, de lélekben már soha többé annyira, mint voltam 1987 nyarán.
Lázár Emese
.jpg)
.jpg)
