– Általában kerüljük a témát, főleg azok előtt, akik veszteséget éltek meg. Ön szerint miért ennyire tabu erről beszélni?

– Van egy amerikai kutatás, amely éppen az mondja el, hogy az érintettek sosem felejtik el azt a csendet, ami körülvette őket. Egyrészt csend van a kórházakban, hogy minél hamarabb essünk túl rajta, majd a társadalom is elvárja, hogy minél hamarabb visszakerüljön minden a normális kerékvágásba, mintha semmi sem történt volna. Mivel a társadalom számára egy baba elvesztése nem tűnik akkora veszteségnek, nem látják, hogy milyen traumát okozhat, ezért nem is értik meg a veszteséget elszenvedő párokat, és maguk a párok is azt érzik, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak. 

– Tulajdonképpen mit fed a perinatális veszteség fogalma?

– Alapértelmezésben a magzat elhalását a méhen belül, illetve az újszülött halálát az első huszonnyolc napban. Viszont ha a várandósság idején lehetséges összes veszteséget nézzük, akkor hosszú a lista: ide tartozik a méhen kívüli terhesség, a terhesség megszakítása fejlődési rendellenesség miatt, akár a kérésre történő abortusz is, de a koraszülés is járhat veszteségélménnyel, még akkor is, ha mindenki rendben van. A meddőséggel küszködő párok esetét is ide vehetjük.

– Mennyire gyakori?

– Ha csak a szigorúan vett perinatális veszteségre gondolunk, az is sokkal gyakoribb, mint ahogy gondolnánk. Viszont ha az összes lehetséges veszteségélményt vesszük, akkor minden harmadik nő, minden harmadik család érintett.

– Miben más ez a veszteség?

– Vannak olyan veszteségek az élet során, amelyek úgymond természetesek, a szakirodalom normatív krízisnek nevezi ezeket, ilyen a házasság felbomlása, a szüleink elvesztése, a menopauza. A perinatális veszteség különbözik az összes többitől, például azért, mert nincs egy kialakult kép az elvesztettről, nem egy hosszú ideje ismert szerettüket veszítik el a szülők, hanem az elképzelt jövőt. A másik sajátossága, hogy hirtelen következik be, gyakran előjel nélkül, szokták is mondani erre, hogy beszakad a jég… Sok esetben ismeretlen marad a halál oka, nem tudjuk mi magunk sem megmondani, hogy mi történt, emiatt a szülők még nagyobb tehetetlenséget élnek át, erős lehet az önvád is. Ilyen esetben nem marad konkrét emlék, nincs fénykép az elhunytról, nincs egy sírhely, de ott van, amiről beszéltünk: a környezet részéről a nagy csend. Mintha ezzel azt üzennék ezeknek a szülőknek, hogy nem jogos a gyászuk, emiatt még inkább elszigetelődnek.

– Említette, hogy az egészségügyben is csend veszi körül a veszteséget szenvedett nőt. Mi történik a kórházban?

– A szakemberek képzésében nem szerepelnek tanatológiai (halállal kapcsolatos) ismeretek, nem tudják, hogy a gyászfeldolgozásnak milyen fázisai lehetnek. A másik probléma, hogy kommunikációs ismereteik sincsenek. Egyéni „partizánakciók” történnek a kórházban, akárcsak az utcán is: hiába akarunk vigasztalóan, jóindulattal szólni, ezek gyakran traumatizáló vagy suta mondatok lesznek (például tovább kell lépni stb.). Ugyanakkor az orvos, a nővér, amikor ilyen helyzetbe kerül, azon túl, hogy eszébe jut a saját mulandósága, és emiatt elkezd szorongani, elveszti a fókuszt, szakmai kudarcélményt él meg. Gyakran fel sem ismerik és nem élik meg a saját érzéseiket. Eleve, aki szülőszobán dolgozik, jóval nagyobb az érzelmi bevonódása, és jóval nagyobb a kiégés veszélye is. Egy idő után sokan saját magukat próbálják védeni azzal, hogy „elszemélytelenítik” a helyzetet. Szóval nem az van, hogy a személyzet gonosz akar lenni, vagy hogy nem fáj nekik, hanem egyszerűen nem tanultuk meg kifejezni az érzéseinket, nem tudjuk leválasztani a saját halálfélelmünket a helyzetről, és nem tudunk empatikusan, támogatóan kommunikálni ezekben a helyzetekben.

– A magzat, baba elvesztésekor hogyan búcsúzzanak el a szülők?

– Ha egy halott baba megszüléséről van szó, akkor az lenne az ideális, ha az a szülés ugyanúgy zajlana le, mint egy élő babának az érkezése, ha utána felöltöztetnék a ruhába, amit előkészítettek, és az anyának lehetőséget adnának az aranyóra eltöltésére a babával. Nyugaton közös fotót is készítenek, tappancslenyomatot... A szakemberek azt mondják, hogy mindenképp ajánlott az elbúcsúzás, illetve a temetés, úgy tűnik, hogy ezek segítik a gyászfolyamatot. Viszont tiszteletben kell tartani a szülőpárnak a kérését, tehát ha az édesanya nem akarja megnézni az újszülöttet, akkor nem lehet ráerőltetni. Az elhunyt kisbaba gondozását minél közelebb kell vinni a „normális szülésekhez”, például nevén szólítja a személyzet, elkerülve a tárgyiasítást...

– Hogyan hat az elakadt gyászfolyamat, a feldolgozatlan veszteség a testre, lélekre, kapcsolatokra?

– Minél inkább traumaként éli meg a nő, a pár, annál nagyobb a hatása. Főleg, ha első gyermekről van szó, nem lesz könnyű egy következő ajándékot várni, és nem lesz könnyű nem végigrettegni a kilenc hónapot. Ha az anya végigszorongta a terhességet, az abból született gyermeknek felnőttkorában megküzdési nehézségei adódhatnak. Az erős szorongás meddőséghez is vezethet akár, vagy kialakulhat egy kóros félelem a szüléstől. Ám nemcsak a termékenységgel kapcsolatos működésekre, hanem az egyén teljes mentális egészségére is erős hatással van a perinatális veszteség. Például kérésre történő terhességmegszakítás esetén 20 százalékban alakul ki poszttraumás stressz-zavar (PTSD), magzati halált követően már 66 százalékban. Eleve adott egy nehéz helyzet, és ha a közösség, család részéről sem kap megfelelő segítséget, megtartó erőt az anya, a szülőpár, akkor még jobban izolálódnak, és még inkább növekszik a depresszió esélye.

– Gyakran sugallja a környezet, hogy minél hamarabb próbálkozzanak újra. Ön hogyan látja ezt?

– Egy évet mindenképpen várni kell. A gyászfolyamat szakaszait is figyelembe véve, legalább egy évnek le kell járnia ahhoz, hogy az ünnepeken, életeseményeken menjünk végig a hiánnyal. Csak ezután tud következni az ismételt építkezés, növekedés. Vannak olyan tanulmányok is, amelyek akár ötéves várakozási időt is javasolnak. Számos kutatás foglalkozik ugyanakkor az úgynevezett pótlóbabákkal, akiknek nem lesz könnyű, mert nem őket várták, hanem a meghalt testvérke helyett érkeztek.

– Mit tehetne a közösség? 

– Csíkszeredában pár éve az angyalos templom falában van egy anyaságszobor a meg nem született babákért, illetve Csíksomlyón a kegytemplomban a Mária-szobor mellett is van egy ilyen hely. Ezekkel azt tudjuk mutatni az anyáknak, hogy igenis helye van a veszteség fölött érzett fájdalmuknak, és elismerjük a veszteségüket. Az egészségügyi intézményekben sokat segíthetünk az empatikus környezet kialakításával, és az egyház támogatása, a rítusok is sokat jelenthetnek. Nálunk még mindig nem annyira elterjedt a lelkigondozás, vagy pszichológustól segítséget kérni, egy segítő attitűddel rendelkező lelkész ezért jó támogató lehet. Mi, az egészségügyben dolgozók a veszteség elismerésével, az érzelmi reakciók széles skálájának az elfogadásával, az emlékezés megkönnyítésével segíthetjük a gyászfolyamatot, és a legalább egy évig zajló utógondozással. 

– Ön mit szokott mondani a nehéz helyzetekben?

– Nincs egy varázsmondat, amit előszedek a tarsolyból, bár tudom, hogy mit ajánlanak az irányelvek. Én az akut fázisban találkozom a nőkkel, amikor a rossz hírt közöljük. Azt mondják az irányelvek, hogy hosszú távú utánkövetésre van szükség, akár a védőnő, akár a családorvos, az egészségügyi rendszer részéről, de nálunk nagyrészt elvesznek ezek a nők. Teljesen érthető módon minél hamarabb ki akarnak kerülni a kórházból, és még a sokk hatása alatt vannak. Ám biztos, hogy emlékeznek minden mondatra, amit hallanak, akár a hír közlése, a születés kapcsán, viszont az építő, tanácsadó mondatoktól én őrizkedni szeretnék. Fel kell mérni, hogy mit bír meg az anya, egyáltalán igényli-e azt, hogy mi mondjunk valamit, vagy még nem tart ott, hogy segítséget kérjen.