Ebben a hónapban lett volna kilencvenéves a magyar próza kiemelkedő alakja, Beke György. Az évforduló, no meg a halála óta eltelt tíz év kapcsán, ürügyén kértük fel Pomogáts Béla irodalomtörténészt, a magyar irodalom erdélyi, romániai művelői életének és munkásságának egyik legavatottabb ismerőjét, hogy vázolja, miként él kollektív emlékezetünkben a nagy erdélyi barangoló. Túl vagyunk Beke György halálának tizedik évfordulóján. Kedvetlenül mondom, hogy ebben a mögöttünk maradt évtizedben, a megérdemeltnél és kívánatosnál jóval kevesebb szó esett igen gazdag életművéről, az általa vállalt szolgálat fontosságáról, egyáltalán munkásságának közéleti jelentőségéről. A magyar közélet általában könnyen átlép azoknak a kiváló nemzettársainknak az emléke fölött, akik egykor (a közelmúltban is) sokat tettek és áldoztak annak érdekében, hogy nemzeti közösségünk és kultúránk megmaradjon, fejlődjék és életképes legyen. Mondhatnám úgy is, hogy a mindenkori politikai élet jelesei mindig több figyelmet és előzékenységet kapnak, mint a közelmúltnak azok a kiváló személyiségei, akik már nincsenek velünk. Utalhatnék olyan irodalmi alkotó egyéniségekre, mint Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Juhász Ferenc és Sütő András, de utalhatnék olyan politikai személyiségekre is, mint Bethlen István, Teleki Pál, Nagy Ferenc, Nagy Imre, Antall József és mások. A magyar közéleti gondolkodás és történelmi emlékezet egyik szomorú jelensége a gyors és kíméletlen feledés. Mintha ennek lenne egyik méltatlan áldozata Beke György is, akivel a halála óta eltelt évtizedben alig foglalkozott a közélet, az irodalmi emlékezet. Talán emiatt is indítom ezt az emlékező írást személyes visszatekintéssel: azzal, hogy számomra mit képviselt, mit jelentett Beke György, illetve az ő terjedelemre és minőségre nézve egyaránt nagyszabású írói életműve. Beke Györggyel, egy futó pesti találkozás után (talán a Széchényi Könyvtár olvasótermében az ugyancsak régóta eltávozott és ugyancsak méltatlanul elfeledett Kemény G. Gábornak köszönhetően), valójában Bukarestben kötöttem barátságot közel fél évszázaddal ezelőtt. Beke akkor a „régi Bukarestben” lakott, távol a nagy bulvárok zajló életétől és forgalmától, egy kisebb park mellett, egy új blokkház magasabb emeletén. Mindössze két szobában, egyikben a család, az asszony, akiből nyugalom és határozottság áradt, és a még diákfiú, aki azóta maga is jeles tollforgató lett. A másik szobában könyvek és egy szerény íróasztal: a műhely, amelyben Beke György dolgozott. A polcokon Kós Károly és Szabédi László, Illyés Gyula és Veres Péter, Mihai Beniuc és Zaharia Stancu művei, általában Bekének szóló meleg ajánlásokkal az első lapon. Az asztalon kopott írógép, benne mindig megkezdett kézirat; a műhely pihenő nélkül termelt, az író a lassú mozdulatok biztonságával, mégis szinte egyetlen lendületben végezte munkáját, feladatait. Vacsorára voltam hivatalos, sokáig maradtam, küküllői bort ittunk vagy moldovait, nem is tudom. Későn, éjfél felé indultam haza a szállodába, jó messzire, az Északi Pályaudvar közelébe. Beke György elkísért. Baktattunk a bukaresti éjszakában, apró utcácskákon, széles sugárutakon, néha elhúzott mellettünk egy kései trolibusz. És közben folytatódott a meleg szobában, pohár mellett indult beszélgetés. Beke riportútjairól mesélt, az Előre főmunkatársa volt akkoriban. Járta az országot, kereste a magyar szót, ismerkedett és barátkozott. Nem hinném, hogy akadt volna Romániában még egy magyar író vagy újságíró, akinek annyi személyes barátja lett volna a társadalom minden rétegében és az ország minden táján, mint neki: miniszter, akadémikus, főszerkesztő, költő, mérnök, kórházigazgató főorvos, szövetkezeti elnök, ingázó munkás, birkapásztor: Beke György ismeretségi körében akár összefoglaló szociográfiai felmérést lehetett volna készíteni. Bukaresti magyar munkás, klézsei csángó szövetkezeti brigádvezető, háromszéki székely tanító, kolozsvári nemzetiségi újságíró: Beke György barátai között el lehetett volna végezni a romániai magyarság szociográfiai vizsgálatát is. Ha valakinek, hát neki volt ehhez anyaga. Elbeszéléséből, történeteiből valóban a szociális és nemzetiségi lét alapvető erővonalai és kérdései bontakoztak ki. És emellett mindannak, ami másnál általános megállapítás lehet, aminek publicisztikus vagy szociológiai jellege van, nála, az ő előadásában emberi arca volt. Országjáró útjai során elsősorban emberekkel ismerkedett, és az ő eleven sorsukban akarta megragadni, felismerni az általánosabb problémákat, törvényszerűségeket. Csak az sejtheti, hogy Beke György hány emberi sorsot, életutat, küzdelmet ismert, aki olvasta könyveit, és el tudja képzelni riporteri vándorlásának egész országot behálózó útjait. Legszívesebben két készülő munkájáról beszélt: a csángó riportokról, amelyek a romániai magyarságnak ezt a leginkább elesett, történelemtől és művelődéstől leginkább elhanyagolt népcsoportját mutatják be a közösségi problémákra érzékeny riporter figyelmével és a született elbeszélő megjelenítő eszközeivel. És tervezett interjúkötetének elkészült darabjairól, például a Zaharia Stancuval és Nagy Istvánnal folytatott beszélgetéseiről, amelyek a magyar és román irodalom közös hagyományait és barátságát idézték az olvasó elé eleven dialógusok kereteiben. Azóta mindkét munkája megjelent: a Magunk keresése című riportkötet és a Tolmács nélkül című interjúgyűjtemény. Magam is sokat forgattam őket, erdélyi ismereteim egy jó részét ezeknek a könyveknek köszönhetem. Gyakran jártam azóta is Beke György társaságában az éjszakát. Az első években Bukarestet, a szerény lakás és a különféle szállodák között, aztán Kolozsvárt, a Főtérről induló hosszú utcát, amely a Magyar Színházhoz, majd a Szamos mentén a hatalmas modern szállodához vezet, végül Budapesten, ahova élete végén, fenyegetve a bukaresti kommunista hatalom által, Beke György és családja átköltözött. Ezek az éjszakai beszélgetések tárták fel előttem a romániai magyar művelődés köznapjait, soron levő vállalkozásait. Ezeknek a vállalkozásoknak állandó, nélkülözhetetlen munkatársa és kezdeményezője volt Beke György, akitől talán először hallottam a romániai magyar művelődés új irányzatairól, a nemzetiségi önismeret és sorskeresés nehéz küzdelmeiről. Azt hiszem, itt az ideje, hogy magáról Beke Györgyről: életéről és munkájáról mondjak valamit. 1927-ben a Háromszék megyei Uzonban született, szülőfaluja a Feketeügy – kicsiny folyó, inkább patak – mellett található. Ennek a pataknak azonban történelmi híre van, szomorú híre, hiszen a Feketeügy hídján, a kökösi hídon veszítette el Gábor Áron, a székely ágyúöntő az utolsó csatát és sebesült meg ő maga is halálosan. Menekülése Uzonon át vezetett. És volt a falunak más veszedelme is, szinte egész történelme csupa veszedelem: éhínség, szárazság, tűzvész, ellenséges hadseregek pusztításai. Felégették a labancok, pusztították a császáriak és a román felkelők, majd a szovjetekhez átállt román hadsereg, minden háborúban szenvedett. Igaz, a helye sem volt szerencsés: a megye határán, sőt a nyelvhatáron terül el. Mögötte Háromszék székely falvai, előtte a Barcaság román és szász települései, a távolban Brassó, a nagy ipari központ, ahová Uzon fiai is dolgozni járnak. Az ingások, róluk írta Beke György nem egy riportját, a többi között az Éjszakai biciklisták című szociográfiai kutatásokkal és személyes tapasztalatokkal egyaránt megalapozott regényét. Innen Uzonból került Sepsiszentgyörgyre, a hagyományokban gazdag, híres iskola, a Székely Mikó Kollégium falai közé. A Kollégiumot Mikó Imre alapította, „Erdély Széchenyije”, aki iskolákban, művelődési intézményekben állított örök emléket magának, talán a legtöbbet téve az erdélyi magyar művelődés felvirágzásáért, a székely fiatalok neveltetése terén. Beke György a háború után az egy ideig Szentgyörgyön élő költő és tudós: Szabédi László környezetébe került, neki mutatta be első írásait. A rövid ideig élő Új Székely Nép című hetilap fiatal munkatársa, később a Brassóból Szentgyörgyre költözött Népi Egység című lap riportere lett. Ennek a lapnak Szemlér Ferenc, majd Szabédi volt a főszerkesztője, Bekét így közvetlen közelből érte két költő hatása, meghatározó módon alakítva világképét, írói szemléletét. „Ebben a szerkesztőségi csöndben – mondotta később egy vallomásos nyilatkozatában – a bizalom feloldott minden távolságot a hajdani tanár és diák között: a szülőföld és a nagyvilág gondjaiban találkoztak gondolataink és aggodalmaink.” Ezeknek a gondolatoknak és aggodalmaknak a jegyében indult Beke György írói pályája, őket szólaltatta meg rendre sokasodó műveiben. Közben elvégezte a kolozsvári Bolyai Egyetemen a magyar irodalom és nyelv szakot, majd hivatása szerint is újságíró lett, a Népi Egység megszűnése után a központi magyar napilap a bukaresti Előre riportere. Vagy két évtizedet töltött a román fővárosban, míg azután Kolozsvárra költözött, a Györgyfalvi negyed egyik toronyháznak felső emeletére. Nagyobb lakásba, még több könyv közé. Élete vége felé vált meg az Előre szerkesztőségétől, ezután A Hét című bukaresti hetilap kolozsvári szerkesztőjeként dolgozott. Nevét és írásait megtalálhattuk valamennyi romániai magyar lapban és folyóiratban. Az Igaz Szó, az Utunk, A Hét, a Művelődés mindig szívesen közölte Beke György riportjait, interjúit, tárcáit és cikkeit. Különösen sokat szerepelt a Brassói Lapok és a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Megyei Tükör hasábjain. A szerep, amelyet betöltött, állandó és folyamatos munkát jelentett, és Beke György fáradhatatlan szorgalommal, kitartó munkával végezte a nemzetiségi közíró, szociográfus és regényíró változatos, sokirányú feladatait. Az erdélyi magyar szociográfia „új hulláma” alighanem Beke György nevéhez fűződik, aki egyik könyvének címével mintegy megadta, megnevezte ennek a szociográfiai munkának mélyebb értelmét és távolabbi céljait. A Magunk keresése című könyvére gondolok. A „magunk keresése” mint kifejezés arra utalt, hogy Beke György és általában az erdélyi magyar szociográfia, irodalmi riport a nemzetiségi önismeretet kívánta szolgálni, arra vállalkozott, hogy meghatározza a magyar népközösség helyét és szerepét az országon belül, megrajzolja a magyar nemzetiség szociális és kulturális állapotát, felmérje jövendő lehetőségeit. Beke György különösen az erdélyi magyarság két történelmileg és szociológiailag meghatározható csoportját, rétegét tanulmányozta: a bukaresti magyarság és a csángó-magyarok életét. Bukarest magyarságát személyes tapasztalatból, mint évtizedeken át ott élő magyar író, és kutatásaiból, mint két nevezetes bukaresti magyar író: Kós Ferenc és Veress Sándor életének és munkájának búvára, ismerte. Módszeresen és felkészülten tanulmányozta a román főváros magyar lakosságának helyzetét és történetét. Egy beszélgetésben, amelyet Murádin Jenővel, a kolozsvári Igazság munkatársával folytatott, a következőkben magyarázta meg azt, vajon mi indította arra, hogy a bukaresti magyarság szociográfusa és történetírója legyen. „Egyszerre – mondta – három indítást is megnevezhetnék. A riporteri kíváncsiságot, a közösségtudatot és a rokoni szálakat. A bukaresti magyarságról talán még ma is ködös elképzelések élnek a köztudatban. Ezelőtt éppenséggel végletes vélemények forogtak közszájon. Voltak, akik »a második legnagyobb magyar városnak« nevezték Bukarestet, de voltak, akik nem is tudtak arról, hogy Bukarestben magyarok is élnek, dolgoznak, iskolájuk és művelődési intézményük van. Pedig ha valaki egyszer elkészíti a bukaresti magyarságról megjelent könyvek vagy újsághíradások bibliográfiáját, majdnem másfél évszázad távolába kell visszatekintenie az időben. Úgy érzem, hogy nemcsak ismereteink, de nemzetiségi tudatunk is szegényednék, ha kifelejtenők önismeretünkből a bukaresti magyarság múltját, hagyományait, emlékeit és mai életét. Nem is szólva arról, hogy a mai gazdag bukaresti magyar szellemi élet igen sok vonatkozásban e hagyományokra alapozódik, ezeket építi tovább.” [caption id="attachment_54952" align="aligncenter" width="640"] Beke György és Pomogáts Béla a budai Litea könyvesboltban 2005 februárjában Fotó: A beke család archívumából[/caption] A másik nemzetiségi csoport, amely Beke György érdeklődésének homlokterében állott, a csángó-magyaroké. A köztudat általában a Kárpátoktól keletre, Moldovában és Bukovinában élő magyarokat tartja csángóknak. Emellett csángóknak nevezzük azokat is, akik Erdély néhány területén, például a Gyimesi-szorosban vagy a barcasági Hétfaluban élnek, mintegy magyar szigetként a környező román (vagy régebben szász) falvak között. Nyelvészeti értelemben csángónak nevezhető az a nyelvjárás, amely néhány jellegzetességében eltér mind az erdélyi magyartól, mind a székelytől, s általában különös archaikus nyelvet használ. A csángó-magyaroknak eredeti, ősi népköltészetük, népművészetük van, dalaikat és balladáikat a nálunk is jól ismert népzenekutató, Kallós Zoltán gyűjtötte össze. Beke György a hétfalusi, majd a moldovai és gyimesi csángók életét vizsgálta és dolgozta fel riportjaiban, Magunk keresése és Feketeügy című könyveiben. A riporter munkáját elsőnek mindig az anyagismeret minősíti, a feltárt és bemutatott élet, az összegyűjtött tények mennyisége és fontossága. Beke György riportjaiban valóban a romániai (az erdélyi és a moldovai, a bukaresti) magyar élet és sors van jelen, emberi arcok egész csarnoka, információk serege. Annyi szürke, esetlen vagy átfestett riport után az ő tudósításainak valóságíze, hitele van. A riportot a hiteles tények minősítették. A jó riporthoz azonban ez nem elég, szükség van még valamire. Arra, hogy a riporter ne csupán anyagot gyűjtsön, hanem szolgáljon is valamely ügyet. Ne csak információi legyenek, hanem mondanivalója, szenvedélye, elkötelezettsége, mondhatnám így: hivatástudata is. A riporteri „impassibilité” lehet lenyűgöző, ám csak akkor, ha látszólagos; ha csupán módszer, és nem magatartás. A megfigyelt tények, a megismert emberi sorsok állásfoglalásra kell hogy mozgósítsanak. Aki az emberi életet úgy figyeli, mint a termeszek életét, az talán megóvja magát attól az indulattól, esetleg gyötrődéstől, amit a felismerés és az állásfoglalás okoz, de végül is nem írhat igazi riportokat. A műfaj klasszikusai: a világot bejáró Egon Erwin Kisch, a Kongót felfedező André Gide, a magyar társadalmat térképező Illyés Gyula, Veres Péter, Féja Géza, Darvas József, Erdei Ferenc és Nagy Lajos is állásfoglalásra, szolgálatra – akár szenvedélyre – szavazott. Ennek a szolgálatnak, mondhatnók ennek a szenvedélynek a jegyében járta Beke György Romániát: Bukarestet, Erdélyt, Moldovát. Általában nem tett előre megtervezett utakat. Kocsiba ült, akár szekérre kapaszkodott, vagy gyalog rótta az utakat, és ismerkedett, beszélgetett, barátkozott. A vándorlásról, az országjárásról sohasem tért haza zsákmány nélkül, mindig hozott magával egy történetet, egy emberi arcot, egy beszélgetést. Mint Móricz Zsigmond, akinek híres szállóigéje: a „gyalogolni jó” riporteri, írói igazságára ő maga is nem egyszer hivatkozott. „Ösztönember volnék? – kérdezte egy régebbi írásban, amely mintegy a mesterség titkát és etikáját fogalmazta meg. – Vagy egyszerűen a hivatás törvénye lenne ez: hogy a riporter gyalogoljon minél többet – és a gyaloglás nem okvetlenül cipőtalpszaggatás, sokkal inkább >társadalmi gyaloglás< értendő rajta –, gyalogoljon még akkor is, ha ez nem is mindig olyan kellemes, és jó gyaloglása közben pedig legyen nagyon kíváncsi, makacs felfedező és nagyon hallgasson a szívére, lelkére. Megtanultam, hogy a riport bátorság és gyötrelem, a sorskérdések bátorsága és gyötrelme, hűség és művészet is, csak azt nem tudom, milyen kell hogy legyen egy jó riport. Móricz Zsigmond, az örök gyalogló ma talán így felelne: olyan, fiam, amely nem egy határozatból lesz, hanem amelyikből határozatok lesznek, amelyik nem is riporthősnek fontosabb, hanem a riporter számára életkérdés. A többi mind mellékes. Igen, a többi mellékes, a fő, hogy a riport hiteles és cselekvésre biztató legyen.” A „gyalogolni jó” riporteri hitvallása és a „magunk keresése” írói feladata nyomán születtek Beke György regényei. Regények, amelyek a „valóságirodalomnak” a kolozsvári Korunk neves szerkesztője: Gaál Gábor által megfogalmazott klasszikus elvét követték, a társadalom és a nemzetiség életéről beszéltek, s a közösség megbízásából, a közösség számára sűrítették epikus formába az író hatalmas tapasztalatát, országjáró útjainak zsákmányát, közérdekű felismeréseit. Beke nemcsak az utakon, nemcsak a távoli falvakban, fakitermelő telepeken és pásztorszállásokon érezte otthon magát, hanem az emberi lelkekben is: ismerte a gondokat, a vágyakat és az indulatokat. Minden erejével azon dolgozott, hogy regényeivel a megoldás felé terelje népének gondolatait, felhívja a figyelmét az orvosért kiáltó sérelmekre, például az „ingázó” munkások nehéz helyzetére, munkakörülményeire, és hogy oldozgassa a lelkek feszültségét, azokat a görcsöket, amelyekkel kíméletlen történelem kínozta, gyötörte a népet, amelyhez ő is tartozott. Beke György regényeinek és a regényekben testet öltő írói szándéknak, igénynek megvannak a maga erdélyi hagyományai. A húszas és harmincas évek fordulóján az Erdélyi Helikonban zajló „vallani és vállalni” vita, amely a regényirodalom realizmusát és elkötelezettségét sürgette, és amely Tamási Áron, Karácsony Benő, Berde Mária és Kacsó Sándor társadalmi regényeit készítette elő, éppúgy az előzmények közé tartozik, mint a Korunk „valóságirodalma”, amelyet Gaál Gábor alapozott meg teoretikusan, és amely Nagy István, Méliusz József, Kovács Katona Jenő és mások műveiben öltött alakot. A „valóságirodalomnak” azt a vállalkozását, amelyet Beke György képviselt, azután Bözödi György, Balázs Ferenc, Asztalos István, Kurkó Gyárfás, később Sütő András, Fodor Sándor és Szabó Gyula teljesítette ki, főként az Anyám könnyű álmot ígér és a Gondos atyafiság. Különösen három Beke-regény került ennek a „valóságirodalomnak” az élvonalába (természetesen több más művére is felhívhatnám a figyelmet): a Vándorvillám, a Bűnben társtalanul és az Éjszakai biciklisták. Az első regény hőse Kelemen, székely fiú, aki a hegyi falu szűkös életéből, kemény erkölcsű társadalmából került egy hatalmas építkezés forrongó világába, emberpróbáló tapasztalatai közé. Az életformaváltás témájáról és drámájáról van szó tehát, amely az „átmeneti korok” jellegzetes terméke, tünete. Kelemen sorsának már ennyiben is általánosabb értelme van. De általános értelművé teszi az is, hogy az író a székelység egyik hibáját, a Tamási Árontól bírált könnyelmű virtuskodást ítéli el általa. A legény tragédiáját az okozta, hogy büszkeségből olyan munkára: egy sziklarobbantásra vállalkozott, amelyhez nélkülözte a szükséges ismereteket, tapasztalatokat. Beke György tragédiát írt le, ebben a tragédiában figyelmeztetett népének elmaradottságára. A Bűnben társtalanul című regény a visszájára fordult jó szándékról, a bűnbe süllyedt ember keserves sorsáról adott képet. Jancsó Vilmos, a regény hőse, tisztességes, dolgozó emberből lett züllött haszonleső, üldözési mániába bonyolódott veszendő lélek, végül gyilkos. A kóros lélekrajz körül, a regény szociológiai övezetében, olyan emberi közösség él, amely maga is torzulásoktól, hatalmaskodástól, önzéstől, erőszaktól szenved. Beke székely faluja (milyen nagyot fordult ez a világ Tamási Áron és Nyirő József romantikus és mindig humánumot sugárzó székely faluképei óta!) ellentmondásoktól és belső küzdelmektől terhes. A regény a falusi életnek azokra a szociális és konfliktusaira figyelmeztet, amelyeknek egyformán oka a gyors társadalmi-gazdasági átalakulás és az önkényeskedő, diktatórikus-kommunista vezetés. Végül a harmadik regény: az Éjszakai biciklisták az apró háromszéki falvakból a távoli nagyvárosba járó munkások küzdelmes sorsát mutatja be. Az ingázókét, akik hajnalban és éjszaka biciklin, majd vonaton teszik meg a hosszú utat. Beke György hősei: Ferenc, József és Géza kitartóan dolgoznak, szeretnék vinni valamire, ugyanaz a szívós és konok küzdeni tudás vezérli őket, mint egykor Tamási Áron neves regényhősét: Ábelre gondolok. Mindüknek megvan a maga küzdelmes egyéni története, súlyos próbák állanak mögöttük, nemegyszer személyes vagy közösségi tragédiák. Az író együttérzéssel, szeretettel ábrázolja őket, részvéttel hajlik próbákban edzett, nehéz sorsuk fölé. A „valóságirodalomnak”, akár a kutató figyelem és a hiteles ábrázolás, régi öröksége ez a szenvedélyes együttérzés. Beke György figyelmének és elkötelezettségének közösségi értelme volt. Munkájával azt akarta szolgálni, hogy népé- nek értelmes munkája, emberi sorsa legyen. Ezért mutatta be a nehéz gondokat, ezért kutatott a valóság nyomában. A regényeket és az irodalmi riportokat ugyanaz az igazságkeresés, a szolgálatnak ugyanaz az erkölcsisége szőtte át. Tíz esztendeje, hogy Beke György eltávozott, szomorúan mondom ismét, hogy hosszú évek óta a nevével is alig találkozom. El kellene tűnődni azon, hogy vajon miért felejtjük el olyan gyorsan azokat, akik életüket a nemzeti kultúrának, egyáltalán a nemzeti megmaradás ügyének szentelték. Talán történelmi tragédiáink mögöttes terében is ott van, mint egyik magyarázat, ez a kollektív emlékezetvesztés: ha meg tudnánk őrizni a nemzet sorsáért oly sokat áldozó nagyjaink emlékét, talán lelki erőforrásainkat is eredményesebben tudnánk mozgósítani. Erre taníthat Beke György munkássága és írói sorsa is. Pomogáts Béla