A sepsiszentgyörgyi születésű dr. Kósa István, a Sapientia – EMTE hetedik dékánja szülővárosában és Kézdivásárhelyen végezte egyetem előtti tanulmányait. Első doktori címét Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte filozófiából, míg a második doktori képzést, 2019-ben, a Budapesti Corvinus Egyetemen végezte kommunikációtudomány szakterületen. Dr. Kósa István 2005-től a Sapientia főállású oktatója, bevallása szerint ezen a pályán a legnagyobb kihívást az állandó megújulásra való képesség jelenti. – Melyek voltak tudományos életútjának eddigi legfontosabb állomásai? – Sepsiszentgyörgyön születtem, egyetem előtti tanulmányaim szülővárosomban és Kézdivásárhelyen végeztem. Állategészségügyi technikusként dolgoztam másfél évig a középiskola után, majd állatorvosira jártam. A másodévet már nem fejeztem be, ugyanis felvételiztem a BBTE-n működő filozófia szakra, és a két egyetemet megpróbáltam egyszerre végezni. Mindkét képzés érdekelt, de a kettőre párhuzamosan járni naiv elképzelésnek bizonyult. Beláttam, hogy tévedtem, és maradtam a filozófiánál. Nem bántam meg a döntésem, hiszen a filozófia egy viszonylag tág látókör megszerzésére adott lehetőséget; igaz, hogy ezt harmadév végére értettem meg – egy németből magyarra fordított egyetemi jegyzetnek köszönhetően –, hogy mire vonatkozik az európai filozófia, és mire nem. Ezt fontos volt tisztáznom magamban, hogy megtanuljak egy dologra tudományos igényességgel fókuszálni, és nem csupán sokféle, de felszínes ismereteket gyűjteni különféle tudományterületekről. Alig maradt több mint egy évem pótolni mindazt, amiben a szóban forgó három év alatt nem mélyültem el. Megszállottan olvastam, aztán utolsó éves koromban, 1996-ban a későbbi doktori témavezetőm vendégelődása adott egy újabb és erős löketet a szakterület alapos tanulmányozásához. Nyolc évig különböző sepsiszentgyörgyi középiskolákban oktattam, és a 2001-es doktori fokozat megszerzését követően a BBTE sepsiszentgyörgyi tagozatán voltam betanító státusban. Óraadónak 2004-ben jelentkeztem a Sapientiára, a következő évtől főállású oktató lettem. Mivel a társadalomfilozófiához két tárgy állt viszonylag közeli rokonságban, szociológiaelméletet- és médiaelméletet kezdtem oktatni. A szociológia lenyűgözött – de tulajdonképpen azóta is így vagyok vele –, meghatározta egyre inkább a későbbi pályafutásom. Közvélemény-, marketing-, reklámhatásmérés szociológiájából mesteriztem Bukarestben, és egyre inkább a szociálpszichológia kezdett érdekelni. Ez utóbbihoz kapcsolódik igazából már tizenéve a fő kutatási témám is: az online térben megjelenő hírek kiválasztását meghatározó tényezőket kutatom dr. Bálint Blanka kolléganőmmel. Egy rendkívül aktuális téma sajnos az álhírek térhódításának korában – ebből a témából írtam és védtem meg a kommunikációtudomány területén a doktori fokozatom 2019-ben. – Voltak-e olyan kitekintők az életében, amelyek nem a tanárság, az oktatás irányába mutattak? – Igen, voltak, és igazából folyamatosan kísértett a pályám során az a kíváncsiság, hogy újabb és újabb dolgokat ismerjek meg. Az az attitűd volt bizonyos mértékben jellemző rám, amit ma nemes egyszerűséggel kotnyeleskedőnek titulálnának, de adott időszakokban nem fogtam fel, hogy egyre inkább az egyetlen területen való elmélyülés a megfelelő hozzáállás tudományos témakörökben. Akkoriban szakbarbárságnak hívtam ezt, ma már belátom, az egyetlen területen történő hatékony „mélyreásás” is biztos odavezet, hogy a szakterület más témáira is előbb-utóbb valamilyen mértékű rálátást kell szerezni, és akár más tudományterületekre is „át kell hallgatni” a továbblépéshez. Az örökös kíváncsiságom tehát kielégül. Rájöttem úgy 15 évvel ezelőtt, hogy hazaérkeztem a szociálpszichológia tanulmányozásával. – Egyetemi oktatóból dékán. Mi sarkallta a dékáni tisztség megpályázására? – A dékáni tisztségre való pályázásomhoz nagymértékben hozzájárult egy jóval korábbi olvasmányélményem: Thomas Gordon konfliktuskezelői technikákat leíró egyik könyve. Többé-kevésbé működtetni tudtam azokat 2002-től a környezetemben – az akkori munkahelyemen és a családban –, ha pedig nem, akkor mindig felfedeztem, hol tévedtem azok alkalmazásában. Meggyőződésem volt, hogy érdemes a szervezeti, belső és külső kommunikációban egyaránt kipróbálnom a szóban forgó technikákat, és ebben kitűnő partnerre leltem dr. Makó Zoltánban, akkori kollégámban, majd később főnökömben. Ez a hierarchiamentes, nem logikai érvekre támaszkodó, hanem az őszinte érzések közlésére alapozó kommunikáció szerencsére egyre inkább gyökeret ereszt a Csíkszeredai Karon. Továbbfejlesztett változatának térhódítását, a resztoratív gyakorlatokat a jelenlegi vezetés is támogatja – ezt bizonyítja, hogy szeptemberben három más intézménnyel közösen szervezünk nemzetközi konferenciát. – Fel tudná idézni a dékáni mandátuma alatt szerzett legszebb élményt? – Ami a legszebb emléket illeti, számomra azok az ötletgyűjtő tanácskozások voltak, amiket adott témák kapcsán hívtam össze. A toborzásról például nekem is, másnak is megvolt a konkrét elképzelése: mindenki „tudta”, mit és hogyan kellene tenni. Azokkal pedig, akik eljöttek a hetente ugyanarról a témáról tartott ötletbörzére, mindig oda lyukadtunk ki, hogy soha egyikünk ötlete sem volt eredeti változatában kivitelezhető, viszont közösen kialakítottunk egy teljesen más, de megvalósítható változatot. Mindenki megtapasztalhatta, milyen az az uralommentes kreatív közeg, ahol nemcsak kivitelezhető és eredeti ötletek születnek, hanem az ott keletkező változatok gyakorlatba ültetésében is szívesebben részt vesznek az ötletelők, mint a szokásos, egyszeri tematikus tanácskozásokat követően. A tisztséghez köthető legnagyobb élményben tulajdonképpen nem is a mandátumom idején, hanem később volt részem, amikor a jelenlegi, kommunikációért felelős dékánhelyettes szervezett hasonló ötletbörzéket, és részt vettem néhányon. Láthattam, hogy ami a szívügyem volt, a kollektív bölcsességre alapozó stratégiakészítés, áthagyományozódott. – Az idő alatt, amíg ön volt az intézmény dékánja milyen kitűzött célokat sikerült megvalósítania az egyetemnek? – A legnagyobb, dr. Makó Zoltánnal közös sikerünknek a két kar egyesítését tartom. Azóta egységes arculata van a helyszínnek, minden területre vonatkozóan közös stratégiával rendelkezik, és ennek számos előnye van és lehet a későbbiekben is. Kiegészítve a fentebb említett kollektív bölcsességbe vetett hitemhez kapcsolódó megjegyzésem, legalább ennyire fontosnak tartottuk azt is Makó Zoltánnal, hogy minden stratégia megalkotását lehetőleg empirikus társadalomtudományi kutatásra alapozzunk. Elkezdtük mérni a szociológuskollégákkal bizalomépítő PR-kampányaink hatását, a hallgatói elégedettséget, az étkezdei kínálathoz és szolgáltatásokhoz fűződő viszonyokat, a végzősök elégedettségét pedig a jelenlegi dékán úrral. Megpróbáltuk ezt az elvet követni minden lehető alkalommal: az akkori dékán kollégámmal a felújított-átépített épületünk tervezését megelőzően is felmértük a hallgatók igényeit, azt, hogy milyen bentlakást, milyen közösségi tereket szeretnének. A hallgatók által megfogalmazott igényeket közvetítettük a tervezők felé. Jó érzés látni, hogy a jelenlegi vezetés következetesebben és több mindenre kiterjedően végzi az ilyen jellegű, stratégiákat megalapozó méréseket. – Véleménye szerint mi volt a személyes hozadéka ennek a dékáni tisztségnek? – Azon túlmenően, hogy embert próbáló munka volt napi 150 kilométert vonatozni, minden órámat megtartani, és még több órát tanácskozni, számomra az egész időszak komoly „önismereti tréningnek” bizonyult. Sok dolgot megtudtam magamról. Például azt, hogy mit hoznak ki belőlem különböző helyzetek, tudok-e legtöbb helyzetben úgy viselkedni másokkal, ahogy azt korábban magamról gondoltam stb. Az akkori sikerek és kudarcok pedig egyértelműen megváltoztattak: néhány tekintetben elfogadóbbá, más tekintetben viszont önérvényesítőbbé tettek. A kíváncsiság és a tudásvágy folyton képes motiválni a tudásátadásra, a folyamatos önképzésre, és őszintén remélem, hogy ugyanilyen intenzitással még sokáig képes lesz.

Bagoly Anabella