Folytatás múlt heti lapszámunkból Estefelé értek Ebesfalvára. A kastély előtt megálljt intett embereinek a fejedelemi tanácsúr, majd parancsba adta, hogy Takács Mártont zárják a kastély börtönébe. „De mi a vád ellene, méltóságos uram?” – kérdezte a kíséret parancsnoka. „Vád? Amilyen nyámnyilának néz ki ez az írnok, pont olyan nagy a pofája. Legyen parancsmegtagadás, vagy inkább felségsértés? Ahogy beszélt a fejedelemről, az is lehet. Nekem aztán mindegy. A békás pincébe zárjátok, hogy szenvedjen egy kicsit!” Márton hiába rúgkapált, szitkozódott, belökték a derékig érő vízzel telt pincébe. Rázárták a vasrácsos ajtót. „Itt az ágyad!” – kiáltotta kintről valaki, majd a rácsok között betolt egy létrát. Takács Márton hiába lépdelt irtózattal összevissza a sötét, poshadt vízben, nem talált száraz helyet. Beleütközött a vízen lebegő létrába. Falnak támasztotta, felmászott rá és a felső fokokon gubbasztva megnyugodott. Vacogva, álmatlanul töltötte az éjszakát. Tíz napig tartották a pincében, aztán a brassói börtönbe szállították. Ereje elhagyta, de legjobban az gyötörte, hogy nem beszélhetett senkivel. Az Ebesfalván eltöltött utolsó napokban a létrán kuporogva hangosan beszélt édesanyjához, néha Csíki bíróval veszekedett, vagy vég nélkül latin főneveket deklinált. Megnyugtatta a ragozás monoton lüktetése. Induláskor, amikor láncra verték és szekérre rakták, hangosan kiabálva követelte, hogy engedjék szabadon, mert ártatlan. Ekkor az egyik katona puskatussal arcon csapta. Szemöldöke beszakadt, pofacsontja eltörött, bal szemére megvakult. Hiába törölgette, dörzsölte szemgödrében a véres masszát, a leghalványabb fényt sem látta. Brassóban egy vörös hajú, köpcös börtönőrnek adták át. „Scheiße! Scheiße! Scheiße! Minek hoztátok ezt ide megdögleni?” – ordította a börtönőr félig németül, félig magyarul, amikor meglátta a véres arcú foglyot, majd lökdösni kezdte a börtönajtó felé. „Te vagy a szar, te vörös gazember! Én ártatlan vagyok! Vörös róka, vörös ló, vörös ember egy se jó!”, kiabált rá az őrre dühösen Márton, aztán a fejére mért ütéstől elájult.

*

Ezerhatszázhetvennyolc Kisasszony havának 18. napján borosjenői Székely László éjfél előtt ért haza. „Méltóságos uram, vendégek vannak, gróf …” „Nem érdekel, Sára asszonyt azonnal hívd ki! Beszédem van vele. Azonnal!”, mordult a szolgára a ház ura. Az ebédlőben várta feleségét. Miután Sára asszony megjelent és becsukta maga mögött az ajtót, Székely, fel-alá járva, kezeivel gesztikulálva, idegesen hadarva beszélni kezdett. „Nagy a baj! Gaz kurafiak, élükön azzal a nagyszájú Bodrogi Jánossal – a rosseb rágná ki a beleit ott, ahol van –, nem fértek a bőrükben, és a váradi pasa 24 emberét vágták le. Tudták az átkozottak, hogy alávaló dolgot cselekedtek, mert nem jöttek haza. Német földre szöktek. Hívatott a fejedelem. Parancsba adta, hogy kerítsem elé az ördögfajzatokat, és huszonnégynek fejét vétessem. Nagy a baj, mert a váradi pasa bepanaszolt a nagyvezérnek; mire a porta olyan levelet küldött Apafi uramnak, amitől az egyfolytában csak ordított rám, amikor meglátott. Nagy a baj!” Az utolsó szavakat reszketve, elcsukló hangon mondta. „Csituljon, uraságod, mert még baja esik, úgy fel van dúlva. Nincs olyan dolog ezen a világon, amit ne lehetne orvosolni. Üljön le nyugodtan az asztal mellé, és várjon, míg a vendégek elmennek. Akkor visszajövök és kitalálunk valamit.” „Nem érted, asszony! Olyan nagy a baj, hogy az életünkkel játszunk. A levélben az áll, hogy ha nem igazítjuk el a dolgot, kiveszik a Jedikulából Béldi Pált, és Apafi uram helyére őt teszik fejedelemnek. Akkor aztán megnézhetjük magunkat. Neked pedig az jár a fejedben, hogy visszamész a vendégekhez…” „Márpedig én ebben a pillanatban visszamegyek a vendégekhez! Még az hiányzik, hogy kitudódjék ez az egész. Amilyen nagyszájú a grófné, holnap az egész város tudni fogja, hogy Székely László milyen nagy bajt hozott a fejedelemre.” Sára asszony jóval éjfél után tért vissza. „Végre elmentek. Megtudtam, hogy a grófné sok vég brokátot hozott Bécsből. Egyik szebb, mint a másik. Felajánlotta, hogy olyant választhatok magamnak, amilyent akarok, csak látogassam meg.” Székely László dühösen ordítani kezdett. „Még mindig nem érted? A baj akkora, hogy mind odaveszünk, ha nem teszünk valamit! Te pedig a bolond grófnéról és a brokátról beszélsz itt nekem. Azon törd az eszed, hogy mit tegyünk, amitől a dolgok helyreállnak! Nem tudom előkeríteni és hazahozni ezeket a bitangokat a német császár földjéről. Nincs olyan ember, se Isten, aki ezt megteszi! Huszonnégy koszos sehonnai, akiknek fejét kell vétessem! A nagyvezér elméjét megcsinálom gazdag ajándékkal, azzal nem is lenne baj, de a váradi pasának nem elég a neki szánt külön ajándék. Csak akkor nyugszik meg, ha megbosszulta megölt katonáit. Neki az ajándékon túl még huszonnégy levágott fej is kell. A fejek pedig német földön vannak.” Kiszáradt a szája. Megragadta az asztalon álló boroskancsót és beleivott. „Tegye le azt a kancsót, és igyon pohárból! Csak a disznóknak mindegy, hogy miből isznak, és mit isznak…” – szólt férjére dühösen Sára asszony. Kirántotta ura kezéből a kancsót és úgy csapta az asztalra, hogy kiloccsant a bor. Megszeppenve saját, kioktató elszólásától hátralépett, és férje arcát fürkészte. Csend lett a szobában. Székely László maga elé meredt, majd felnevetett. Feleségét magához vonta és szájon csókolta. „Mindegy! Hát ez az! Nagyon okos asszony vagy te, Sára! Mondhattad volna hamarabb is!” Sára asszony tágra nyitott szemekkel állt és nézte urát, amint nevetve, boldogan elrohant otthonról az éjszaka kellős közepén.

*

A brassói börtönben mindenki utálta Takács Mártont. Azzal, hogy vég nélkül, hangosan latin főneveket deklinált, az őrületbe kergette rabtársait. Ha a köpcös börtönőr jelent meg a rácsok előtt, Márton a csúfoló mondókát kezdte el ordítani. Ilyenkor a rabok nevettek, az őr pedig addig ütötte, verte, rúgta, amíg el nem hallgatott. Nyár végén az a parancs érkezett Kolozsvárról, hogy hat rabot, az elvetemültebbek közül, azonnal Szilágysomlyóra kell szállítani. A vörös hajú börtönőr kaján vigyorral láncolta Mártont az öt gonosztevőhöz a szekéren. „Dögölj meg Somlyón, te kutyafajzat!” Szilágysomlyón olyan pincébe zárták, amelyikben már tizennyolcan voltak. Másnap reggel viseltes, szakadt egyenruhákat dobtak be az ajtón. Egy foglár ordítva adta ki a parancsot: „Rongyokat le, egyenruhát fel! Mentek a nagy kiképzésre, ördögfattyak!” Huszonnégy rongyos egyenruhába öltözött rab támolygott ki a szabadba. Megerősített katonai őrséggel, egy magas kőfal tövébe kísérték őket. „Mit tettél, Marci? Mit tettél, te szerencsétlen, hogy ide kerültél?”, rángatta meg az egyik katona Takács Márton vállát, aki lassan imbolyogva megfordult. „Berkeci? Berkeci István? Te itt? Az akkor jó! Vagy nem jó? Mindegy…” Egy Rákóczi-tallért vett ki a szájából. „Anyámnak, neki, add ezt oda! Mondd, hogy németföldre mentem tanulni. Erről, amit itt látsz, ne beszélj!” Takács a nyálas tallért Berkeci markába csúsztatta, majd elvegyült a foglyok között. Délben négy tagbaszakadt katona jelent meg. Kiválasztottak egy foglyot, kétfelől karon ragadták és elvitték. Rövid idő múlva ezt megismételték. Tizediknek Takács Mártont vitték. Nem ellenkezett. Hagyta, hogy vonszolják. Bedagadt ép szemével homályosan látta, hogy egy udvaron szekerek állnak. Két katona zsákokból polyvás szalmát szórt egy véres csutak köré. Vékony, magas ember állt egy szekérnek támaszkodva. Felsőteste csupasz volt, fejét csuklya takarta, bal kezében hosszú nyelű bárdot tartott. A csutak előtt megálltak. Egyszerre rúgták meg mindkét lábának horgasinát. Márton térdre esett. Erős kéz ragadta meg hosszú haját, és fejét erősen a csutakra nyomta. Karjait hátrafeszítették. Bokáira ráléptek. Hangosan roppant bal lábában egy csont. Felordított. Nem tudott mozdulni. Csend támadt, majd megszólalt egy hang. Ennyit mondott: „Most!”

*

Ezerhatszázhetvennyolc Kisasszony hava utolsó napjának délutánján Sára asszony idegesen állt az ablak előtt, és a Belső Széna utcát kémlelte. Székely Lászlót várta, aki napok óta nem jött haza, és hírt sem hallott felőle. Állandóan a férjével folytatott utolsó párbeszédre gondolt. Mindegyre felidézte szóról szóra a beszélgetést. Nem értette, hogy a nagy bajtól elkeseredett, kétségbe esett férfi hirtelen miért lett olyan boldog és vidám? Miért hagyta el rögtön a házat? Késő estig kémlelte az utcát. Lefekvés előtt új gyertyát gyújtott. Az asztalra tette, és lefeküdt. Férje ébresztette fel, aki arcát simogatva, suttogva mondta: „Ébredj, Sára! Sikerült! Már nincs semmi baj! Mindent elintéztem; amit neked köszönhetek!...” Az asszony az alvástól kábultan felült. „Hát maga itthon van? Sokat vártam! Hol volt kend?” Férje egy darabig fel s alá járt a szobában, aztán felesége ágyára ült. „Amikor elmentem itthonról, parancsba adtam, hogy a börtönökből állítsanak elő Somlyón huszonnégy rabot. Ezekre katonaruhát adtak, és lefejeztettem a váradi pasa küldöttjének szeme láttára. Néhány arany fejében, jó távolról nézte végig a lefejezéseket. Fogalma sem volt, hogy kiket fejeznek le, de igazából nem is érdekelte. Amikor három kosárban elébe vitték a fejeket, megszámolta. Huszonnégy volt. Bólintott, lóra ült, és visszament Váradra. Így kiengeszteltem, nemcsak a nagyvezért, hanem a váradi pasát is.* Sokba került, de megérte. A fejedelem is megnyugodott.” „De ezek nem azok a katonák voltak, akik törököket öltek!”, mondta kábultan Sára asszony. „Mindegy, nem számít. A börtönök is ürültek legalább. Dugig vannak gazemberekkel. Senki sem fogja keresni a nyavalyásokat!”. Sára asszony sokáig az asztalon égő gyertyát nézte, majd feje a párnára hanyatlott és elaludt.

*

Ezerhatszázhetvennyolc Szent Mihály havának ötödik napján Takács Margit a plébánia konyhájában diót tört a nagy asztal sarkán. Sokáig és gyanakodva nézte a tárva hagyott ajtón belépő katonát. Rosszat sejtett, de amikor közelebb kerültek egymáshoz, megismerte Berkeci Istvánt, fia régi barátját. Összeölelkeztek, majd egymás szavába vágva régi emlékekről kezdtek beszélni. „Hát az én Marci fiamról nem tudsz semmit? Úgy itthagyott, hogy még el sem köszönt. Azt mondják, Kolozsváron van a fejedelem udvarában. Hiszem is, nem is. Életjelt nem adott magáról. Annyi rosszat álmodtam róla az utolsó két hétben, hogy majdnem belébetegedtem. Még a plébános úr is rám szólt, hogy ne mind bajlódjak az álmaimmal, mert az bolondság.” „Bolondság biza!”, válaszolt erőltetett nevetéssel Berkeci, és a zsebeiben kutatott. „Egy hete találkoztam a fiával. Jól van és virul, mint a pálma, ahogy a zsoltár is írja. Akkor indult németföldre tanulni. Eddig már oda is ért. Ezt magának küldte.” Az asszony könnyes szemmel vette kézbe a Rákóczi-tallért. Csókolgatta, simogatta, szorongatta. „Nekem mennem kell! Isten áldja magát!” Megölelte az örömében csendesen sírdogáló Takács Margitot, majd kilépett az ajtón. Udvarhelyen Berkeci Istvánt soha többet nem látta senki.

Veres Péter