Írj az időjárásról, meleg van, mínusz húsz foknak kéne lennie – segített készségesen témaötlettel derék fotós kollégánk ma, azaz tegnap délben. Szó se róla, valóban elég furcsa az időjárás. Január elején nem kimondottan jellemző, hogy Csíkszeredában plusz tíz fok felett legyen a hőmérséklet. Legalábbis eddig nem volt az. Erről jut eszembe, hogy nemrég találkoztam az egyik csíkszeredai kávézóban kedvenc sportszociológus ismerősömmel, aki épp hazalátogatott az ünnepek idejére. Azért épp ő jutott eszembe, mert szóvá tette, hogy az erdélyi magyar sajtóban meglehetősen keveset írunk az éghajlatváltozásról, miközben a világ vezető lapjai (The Guardian, The New York Times stb.) rendszeresen foglalkoznak a témával. Onnan tudja, hogy előfizet ezekre a lapokra. Próbáltam mentegetőzni, hogy ez annyira nem érdekli mifelénk az embereket, a kisebbségi sorskérdésekre és a világjárvány miatt bevezetett korlátozó intézkedésekre figyelnek inkább. Ezzel együtt el kell ismernem: igaza van. Ugyanis nem apokalipszist vizionáló publicisztikákat kért számon, csupán azt, hogy olyan globális kérdésekkel is foglalkozzunk, amelyek előbb-utóbb ránk is hatással lehetnek. Sőt! Ha kinyitjuk az ablakot, akkor teljes joggal tűnhet úgy, hogy már van is. A globális felmelegedés esetében ugyanis már nem az a kérdés, hogy miként állítjuk meg, hanem sokkal inkább az, hogyan alkalmazkodunk hozzá. Emlékszem, pár éve mondta egy mezőgazdász szakértő, hogy az éghajlat változásával például arra is számítani kell, hogy a Csíki-medencében is meg fog élni a repce, és bizony nem elképzelhetetlen, hogy lesz, akinek megéri majd termeszteni. A rossz hír ugyanakkor az, hogy bizonyos tengerszint fölötti magasság alatt a sípályák hosszú távon fenntarthatatlanok lesznek. Ezért lehet, nem árt, ha a sípálya-üzemeltetők lassan B-tervet készítenek, hogy milyen alternatív szolgáltatásokkal tudják majd pótolni a túl meleg időjárás okozta veszteségeiket. Illetve aki most fontolgatja, hogy idegenforgalmi vállalkozást indít, jobban jár, ha nem új sípálya építésébe forgatja megtakarított pénzét. Ott tartunk, hogy a globális felmelegedés már nem pusztán elméleti lehetőség, amelyről vitázni lehet, hanem gyakorlati, megoldásra váró kérdéseket vet fel. Persze a magam részéről nem panaszkodom. Én határozottan élvezem, hogy plusz tíz fok van január ötödikén és hatodikán is, és nem mínusz húsz, amint azt derék barátom nosztalgikusan felidézte. Gyarló az ember, ha nem szeret fázni, bizony nem bánja, ha a megszokotthoz képest jóval melegebb van odakint. Mindenesetre nem sírom vissza első Csíkszeredában töltött telemet, amikor szinte minden reggel mínusz 10 fok alatti hidegekben kellett bemenni a szerkesztőségbe. Értem én természetesen a tudós társadalom aggályait is. Noha jómagam nem értek hozzá, de valóban nem emlékszem arra, hogy valaha ennyire magas lett volna a hőmérséklet január elején, noha negyven telet már megéltem. Jogos az aggodalmuk. Valóban nem ártana, ha a többi társadalmi kérdéssel egyenrangúnak kezelné az erdélyi magyar közbeszéd is. Az éghajlatváltozás negatív gazdasági következményeinek legalább egy részét ugyanis kivédhetjük, ha készülünk rá. Az nem segít, ha csak én, az újságíró beszélek róla. A téma kutatóinak és a döntéshozóknak kellene elsősorban diskurálniuk az éghajlatváltozásról, hogy ne érjen meglepetésként majd, mint az első hó. Mindenesetre legalább derék szociológus ismerősömnek legközelebb majd tudok dicsekedni: no, ugye, hogy írtam róla? Banális dolognak tűnik az időjárás, de ha az ember fia belegondol, lehet, hogy mégsem annyira.

Kiss Előd-Gergely