Az idei városnapok egyik fénypontja: Petőfi Sándorra emlékeztek a 172. évfordulón Székelykeresztúron

Helyi városvezetők, civilek és testvér-településekről érkező vendégek koszorúzták meg a város főterén nemzeti költőnk egészalakos szobrát, majd ünnepélyes zenekísérettel, a Polgári Fúvószenekar 1895 felvezetésével vonult a több száz fős tömeg, és bekanyarodva a református templom mellett közeledett a Gyárfás-kúria kertjéhez, a ma is álló épülethez, amelynek közvetlen szomszédságában található az az emlékhely, ahol a hagyomány szerint utoljára ragadott tollat Petőfi Sándor 1849. július 30-áról 31-ére virradó éjszakán.

A végkifejlet minden magyar ember számára ismerős: a következő napon került sor Fehéregyháza mellett arra a végzetes csatára, amelyben súlyos vereséget szenvedett Bem tábornok serege, s ahol a költőnek is nyoma veszett.

Az emlékhely kerítésére – ahol a kiszáradt körtefa csonkja és az új ültetésű csemete áll – ez alkalommal is elhelyezték az emlékezés koszorúit. Majd beszédek hangzottak el. A testvérváros, Karcag polgármestere, Szepesi Tibor Erdély- és Székelyföld-élményéről beszélt.

Szepesi Tibor, Karcag polgármestere

Hangsúlyozta, hogy bő két évtizeddel ezelőtt, amikor gyermekeivel errefelé utazott és mutogatta a jeles épületeket, a történelmi emlékhelyeket, egyre inkább úgy érezte, hogy hazaérkezik. Petőfivel, Petőfi által erősödött benne ez a nagyszerű érzés, amelyről ma is azt gondolja, hogy nemcsak őt, de segíti a székelykeresztúriakat is abban, hogy méltósággal éljék meg a maguk szülőföld- és hűség-élményét.

Zsidó Ferenc (b) költő és az emlékműsoron fellépő diákok egy része

Beszédében Zsidó Ferenc író, költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője az ifjú és családalapító Petőfit idézte, hiszen egy huszonhét éves fiatalemberről van szó, aki vállalta ugyan a forradalommal és a hadviseléssel járó kihívásokat, de azért mégiscsak életkedvtől és életvágytól duzzadó férfiú volt itteni tartózkodása idején.

A Zeyk Domokos Technológiai Líceum diákjai is a fiatal, a Szendrey Júliával megismerkedő költő életútját mutatták be Erdődtől Koltóig, Pestig és Budáig, majd az erdélyi hadjáratot. Külön kiemelve azt is, hogy a feleségének írt egyik utolsó levelében már a békeidőre készült, és a székelyek nyugodt végiglátogatására tett ígéretet nejének. Annyira otthon érzete magát ezen a vidéken, hogy akár második hazájaként is kész lett volna elfogadni.

Ilyenkor feltevődik a kérdés: mi lett volna, ha…? Valóban mi lett, mi lehetett volna?… Akár közöttünk élve alkothatott volna még évtizedeken át. Fogjuk fel úgy, hiszen a miénk, hiszen innen, a szomszédságunkból illant tova az örökkévalóságba…

A múzeum kertjében egybegyűltek ünnepi érzéseit itt is a fennállásának 126. évében járó fúvószenekar erősítette, himnuszainkkal, Petőfi-versekre írt dallamokkal és klasszikusokkal.

A szerző felvételei

Simó Márton