borús égbolt
kevés felhő
szórványos felhőzet
Az európai magyar
„Egy paraszt hiába költözik Pestre, még a gyereke is paraszt marad” – írja Grecsó Krisztián a Jelmezbál kötete Barbárok című fejezetében.
A falusi világ merőben eltér az urbánus ember világnézetétől, nem hiába érdekelte, s érdekli ma is sok szépírót ez a két dimenzió közti – sokszor úgy látszik – betonból épült határ. Tűnik, és tűnhet is úgy: nincs átjárás a természetközeli vidék és a kultúrkocsmás város között.
Hajdan, mikor a 19. századi urbanizációs folyamatok körbejárták egész Európát, a kontinens sarkában létrejött egy központosított Budapest. Színpompás épületeivel – ekkortájt épült a friss főváros Központi Vásárcsarnoka és a Vígszínház is – Európa legjei közt szerepelhetett. Az önmagukat és világukat kereső, keleti sztyeppről idevándorló magyarok talán éltükben először – de talán utószor is – európai embernek érezték magukat. Való igaz, a művészekkel és entellektüellekkel zsúfolt Budapestet befogadta az európaiságot kizárólagosan birtokló Nyugat, de mégis-mégis a magyar ember néhány évtizeddel később már a legelésző nyájat és a pusztát kereste a macskaköves Andrássy úton. A vidéki lélek visszakívánkozott a napszítta dombok világába, s a színházba járást meghagyta télre, vagy inkább meghagyta másnak.
Ezért a 20. századelő jó pár irodalmi alkotása nagy kanyarral fordult vissza a vidéki lét rejtelmeihez, és Móricz Zsigmondtól kezdve Tamási Áronig szerzők sokasága tette újra olvashatóvá a falusi életet. Mi pedig, ha egy Nagy-Magyarországban vagy összmagyarságban gondolkodunk – márpedig abban kell annak módja-rendje, de főleg ideje szerint –, akkor beláthatjuk, hogy nálunk Székelyföldön sosem volt divat a városi élet. Sem akkor, sem ma nem alakultak ki igazi városok. A diktatúra, bár részleteiben bányatelepekre és textilgyárakba kényszerítette a falut, de az továbbra is csak falu maradt: cikóriakávéval és blokkos közösséggel – gondolja Doru Pop kortárs román író. A nyugatias kozmopolita világ csak félszegen vánszorgott be az országba, így a régióba is.
Más volt, és más ma is a valóság itt, más Debrecenben, de főleg nem olyan, mint Budapesten.
Demeter Adél-Hajnalka
