Tartozok egy vallomással: nem szeretem a modern futballt. Nem vonz az euró-százmilliók körül forgó, józan emberi ésszel fel nem fogható fizetéseket kínáló, tulajdonképpen néhány kiemelkedően gazdag klub játszóterévé avanzsált nemzetközi foci. Teljesen idegen tőlem az, hogy távoli, elérhetetlen, agyonsztárolt csapatoknak szurkoljak, hogy mezüket viseljem, izguljak az eredményeik miatt. Ha szóba kerül ismerőseimmel beszélgetve a futball, sokszor kell magyarázkodnom amiatt, hogy nem nézem a Bajnokok Ligáját vagy a külföldi bajnokságokat, nincs kedvenc csapatom a nemzetközi színtéren, egyik sztárjátékost sem favorizálom. Ehelyett hétvégenként fogom magam, és járom a megye focipályáit. Roskadozó falelátókon ülve vagy a pályát ölelő korlátra támaszkodva nézem a sport egyik legőszintébb formáját: a megyei futballt. Napsütésben, esőben vagy éppen sűrű ködben is elindulok, hogy megnézzek egy-egy amatőr derbit. Mert ezeken a mérkőzéseken még felfedezhető valami abból, ami miatt ez a játék az lehet ma, ami. Ezeken a vidéki pályákon érződik a fű szaga, hallatszik a bokák összekoccanása, a labda pattanásának hangja, a háló surrogása. Emberközeli az egész. És a lelátó. Az felülmúlhatatlan! Köteteket lehetne írni a nézőtéren elhangzó szövegekből, beszólásokból. A foci az a sport, amihez minden magyar ember ért. Nemcsak hogy ért, hanem véleményének hangosan és általában vehemensen hangot is ad. Ezt a sportot mindenki a magáénak érzi. A megyei pályák közönsége nem úri nézősereg; előfordul, hogy csúnyán beszél, hogy ordít, hogy dühöng. De egy dolgot soha nem felejt el, azt, amit az említett sztárklubok talán már csak hírből, történelemkönyvekből tudhatnak: a csapat elsősorban a közönségért van. A játék az ezerfejű Cézár szórakoztatásáért létezik, és ahogy láttuk ezt a pandémia tombolásának idején, közönség nélkül semmit nem ér. A megyei foci túlélte a járványt. Ha megcsappant csapatlétszámmal is, de szűkebb hazánkban is útjára indulhatott a labda ezen az őszön. Van kiért, van kikért szorítanunk. Ezeken a hétvégeken még unalomból sem kapcsolok valamelyik sportcsatorna közvetítéseire. Sajnálom az időmet arra, hogy tőlem távoli, rólam nyilván soha semmilyen szinten tudomást nem vevő játékosok produkcióját bámuljam. Az ott már nem az én sportom, nem az én focim. Nem vonzanak az ultramodern stadionok, a szintetikus gyepekről nem is beszélve. Nem könnyű fenntartani ezeket az apró csapatokat. A játékoshiány, a támogatók elmaradása, a szervezetlenség vagy egyszerűen a nemtörődömség számos klub megszűnéséhez vezetett. Néhány lelkes sportbarát, önzetlen vállalkozó, lelkiismeretes önkormányzat tartja életben a foci alsó rétegeit. Munkájukhoz sok erőt kívánok, és biztosíthatom őket, én mindig ott leszek a nézőtéren!

Farkas Endre