A mindenszentek ünnepével összefonódott halottak napját övező szokásokra, hiedelmekre, valamint a temetkezési hagyományok változásaira voltunk kíváncsiak, és faggattuk Pál Vilmos-Barna főesperes-plébánost, illetve Gergely Katalin néprajzkutatót. Az álláspontokból kiderült: a halál és az élet kapcsolata napjainkra tabu témává vált, és a modern ember gyakran nem tud szembenézni az elmúlással. [caption id="attachment_79204" align="aligncenter" width="1000"] Pál Vilmos-Barna Fotó: László F. Csaba[/caption] A katolikus egyház mindenszentek napját ünnepli november 1-jén, országszerte mégis ma emlékeznek az elhunytakra, és gyertyákkal, mécsesekkel világítják ki a sírokat. A halottak napja, amely tulajdonképpen november 2-án van, összeolvadt a vértanúk ünnepével. Utóbbi a IV. századra vezethető vissza. Pál Vilmos-Barna főesperes, csíkszentgyörgyi plébános lapunk érdeklődésére elmondta: a mindenszentek ünnepének dátuma a IX. század óta november 1-je, ez viszont – az „ünnep szombatja okán” – mára összekapcsolódott a halottak napjával. – A IX. században IV. Gergely pápa tette november 1-jére a mindenszentek ünnepét, amelynek gyökerét keleten megtaláljuk már a IV. században. Az egyházak, felekezetek különböző napokon emlékeztek meg a vértanúkról, az ortodoxok például ma is a pünkösd utáni vasárnap tartják ezt az ünnepet – taglalta Pál Vilmos-Barna. A katolikus egyház fokozatosan jutott el az összes szent tiszteletéig, amelyhez nagyban hozzájárult IV. Bonifác pápa és III. Gergely pápa is. Hozzáfűzte: annak is oka van, hogy ősszel tartjuk ezt az ünnepet. – Nem véletlenül van novemberben a mindenszentek ünnepe, ugyanis gyakorlati vonatkozása is volt IV. Gergely pápa döntésének. A régi időkben is rengetegen zarándokoltak Rómába, ahol könnyebb volt a betakarítás után ellátni a messziről érkezőket, mint nyár elején. Emellett, a kelták november 1-jén ünnepelték a polgári év kezdetét, és az dőzsöléssel, kicsapongással társult, az egyház már akkor próbálta ezt ellensúlyozni – mondta az esperes-plébános. Kiemelte: Hispániában és Galliában „november kalendárját” három vezeklő nappal ülték meg, és ekkor emlékeztek a szentekre, illetve vértanúkra. Az égi és a földi világ összekapcsolása A halottak napja sajátos jellegű emlékezési nap, amely nem nevezhető sem főünnepnek, sem ünnepnek, liturgikus szempontból mégis az Úr és a szentek főünnepeivel egy szinten áll. – A halottak napjának az első nyoma a liturgiatörténet szerint az, amikor Sevilla-i Szent Izidor püspök (560–636) előírta a szerzetesnek, hogy a pünkösdi utáni napon minden megholtért misézzenek. De a keletkezése a bencés rend megreformálójához, Odóhoz köthető, aki a Cluny-i apát tagja volt, és november 2-ára minden kolostorának előírta az ünnepélyes megemlékezést az elhunytakért – mondta Pál Vilmos-Barna, hozzátéve, hogy a XI–XII. századra egész Európában elterjedt ez a gyakorlat. A katolikus egyház tehát november 1-jén minden szentet ünnepel, másodikán pedig minden halottra emlékezik. A két ünnep együtt kapcsolja össze a földi és az égi világot: a megdicsőült egyházat, vagyis a szenteket, a zarándok egyházat, a mai emberek, és a szenvedő egyházat, tehát a tiszítótűzben szenvedő lelkeket. – Véleményem szerint azért is olvadt össze ez a két nap, mert minden főünnepnek van vigíliája (előestéje), és a főünnep mindig előző este kezdődik. Halottak napjának előestéjén kimegyünk a temetőbe szeretteink sírjához, emlékezünk, gyertyát gyújtunk, és imádkozunk. Ha figyelünk a pislákoló fényre, és átéljük, mit is jelentenek ezek a gesztusok, akkor nemcsak üres szertartáson veszünk részt, hanem belsőséges emlékezésen. Ilyenkor újra élővé válnak eltávozott szeretteink – fogalmazott Pál Vilmos-Barna, aki szerint a közös emlékezés segít a gyász feldolgozásában, valamint abban is, hogy a halállal ne temessük el teljesen szeretteinket. Hiedelmek teszik élővé Az egyházi elöljáró hangsúlyozta: sokféle szokás kapcsolódik ehhez a naphoz, és jelenlegi szolgálati helyén, Csíkszentgyörgyön találkozott azzal a gondolattal, hogy a harangozó ezen a napon este „kiereszti a halottakat”, reggel pedig „berekeszti a halottakat”. A hiedelem szerint ugyanis ilyenkor az elhunytak szelleme hazalátogat, akit a hozzátartozók ünnepi asztallal várnak, és a tiszteletére eggyel több személyre terítettek; majd gyertya mellett elfogyasztják az elhunyt kedvenc ételét. – Érdemes lenne így megélni a megemlékezést! Ne feledjük el, hogy az élők és a holtak összetartoznak. Gyújtsunk ma gyertyát azokért, akik hiányoznak nekünk, és képzeljük el azt, hogy szeretetükkel megtöltik a házat. Világosságot hoznak a sötétségbe, és melegséget az elhagyatottságba. Higgyük el, hogy ott nyugszik Isten tenyerén az elhunyt, akiről megemlékezünk. És gondoljunk saját halálunkra is. Milyen nyomot szeretnénk hagyni a világban? – tette fel a kérdést Pál Vilmos-Barna. A halottak napja apropóján temetkezéssel kapcsolatos tapasztalatait is megosztotta az atya. – Huszonhat éves papságom alatt számtalan alkalommal találkoztam a halállal, szám szerint közel ezerszer végeztem temetési szertartást. Nem sok különbséget láttam a falusi és a városi temetkezési szokások között, de azzal, hogy megjelentek a ravatolozók, lerövidültek a temések, és egy állomással kevesebb lett a végső út. Falvakon most kezdett szokássá válni a ravatolozóépítés, amely nagy segítség a városon élőknek – nyilatkozta az egyházi elöljáró, utalva arra a tényre, hogy tömbházban nehéz kellőképpen megadni a tisztességet az elhunytnak. – Amikor 2009-ben Csíkszentgyörgyre kerültem, a legtöbb alkalommal háztól temettünk, és az egész napos program volt. Végül az emberek is igényelték, hogy építsünk ravatalozót, és úgy gondolom, hogy ez a speciális helyszín megadja a kellő méltóságot az elhunytnak. Egy haláleset amúgy is eléggé feldúlja az ember életét, szerintem ilyenkor nagy segítség berendezett ravatalból temetni – fogalmazott Pál Vilmos-Barna. A temetés a gyászmunka része Gergely Katalin néprajzkutató elmondta, hogy Székelyföldön a temetkezési szokásokat nem lehet szétválasztani a vallási tartalmaktól; ez a katolikusokra és a reformátusokra egyformán igaz. – Nyilván vannak olyan hagyományok is, amelyek függetlenek az egyházi szertartásoktól, de valamilyen módon mindig kapcsolódnak a hithez, a valláshoz. Ezeket a szokásokat egyszerre jellemzi az állandóság és a változás. Az emberi élet sajátossága ez, hiszen aki megszületik, annak meg is kell halnia. S bár a modern ember kevésbé akar szembenézni az elmúlással, ez a tény napjainkban éppúgy igaz, mint századokkal ezelőtt – szögezte le Gergely Katalin, aki a halottas és temetkezési szokások elmúlt évszázadban végbement változásairól is beszámolt. A szakember rámutatott: korábban – még a modern 20. század első felében is – az emberek jobban együtt éltek a természettel, és a természet rendjében ott volt a halál. Manapság a reklámok, filmek inkább azt sugallják, hogy csak a fiatalság, az élet élvezete számít, a halál tabu téma, arról kevés szó esik. – Az élet és a halál szembenáll­nak egymással. Pedig éppúgy, mint a születés, a halál is az élet része: a kezdet és a vég. Amikor az emberek saját otthonukban, családjuk körében haltak meg, már a gyermekek is szembesültek a mulandósággal. Ez a fajta természetesség segítség volt a meghalásban, és segítség volt a gyászban egyaránt – részletezte a néprajzkutató. – Az emberi élet fordulóihoz (születés, házasság, halál) egyaránt különleges rítusok kapcsolódnak, ezek az úgynevezett átmeneti rítusok. Minden rítushoz tartoznak elválasztó, eltávolító, és beépítő rítusok. Elválasztó rítus például az a halottas szokás, amikor körbeállják a haldoklót, szavakkal vagy gesztusokkal elköszönnek tőle, „elengedik”; szentelt gyertyát gyújtanak, imádkoznak érte, elhívják a papot stb. A haldokló sokszor már nem beszél, de érzi szerettei közelségét. Úgy tartják, hogy ilyenkor könnyebb meghalni, mivel ezek a rítusok segítik a haldoklót abban, hogy az életből el tudjon távozni. Nyilván egy hirtelen halálnál ezek a rítusok nincsenek – mutatott rá Gergely Katalin, aki szerint nem véletlenül fájdalmasabbak az ilyen halálesetek, mivel a környezet nem tud felkészülni az elengedésre. Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy hajdan imáikban kérték Istent, mentse meg őket a hirtelen haláltól. – A halál után következnek az eltávolító rítusok, amelyek szimbolikus tartalmat is hordoznak. Amíg háztól temették az embereket, a tiszta szobában ravatalozták fel őket, két napig virrasztottak mellettük, a házat, a kaput feketével jelölték, így értesítették a környezetet a történtekről. Habár ilyenkor még ott volt az elhunyt a házban, de a halottas szokásokkal már elkezdődött az eltávolításuk az élők sorából. A temetési menetnek is fontos szerepe volt az elengedésben. Miközben a település egy adott helyéről átvonult a gyászmenet a temetőbe, nemcsak valóságosan, hanem szimbolikusan is megtörtént a halott eltávolítása az élők társadalmából – ecsetelte Gergely Katalin. – A koporsónak a kiásott sírra helyezésével elkezdődött a beépítő rítusok sorozata: a pap elvégzi a szertartást, majd a koporsót leengedik a sírba, és elföldelik a halottat. Régebben a résztvevők egy darab földet dobtak a koporsóra, így ők is „eltemették” az elhunytat. Amikor a hozzátartozók földet dobnak, szimbolikusan elengedik a szerettüket, eltemetik az illetőt. Bár nem tudatosan, de ez a szimbolikus gesztus a halál tudomásulvételét, elfogadását segíti. Az eltemetés, a sírhalom, a virágok és koszorúk jelzik, hogy az elhunyt beépült a holtak társadalmába. A néprajzkutató szerint azért fontos ezeknek a rítusoknak a megélése, mert vannak olyan szimbolikus cselekvéseink, amelyek akkor is hatnak ránk, ha nem tudatosítjuk azokat. Ezek a szokások anélkül alakultak ki, hogy az érintettek tudatában lettek volna a bennük rejlő lélektani folyamatoknak – vallja Gergely Katalin. – Például egy kívülállónak közömbös vagy csak látványosság a temetési menet, de arra, aki benne van, öntudatlanul is hat: a közösségi rítus résztvevőjeként segíti a gyászmunkát. Sok könnyet el lehet hullatni a virrasztás, a gyászmenet, a szertartás során. A bánat kifejezése fontosabb, mint hinnénk. A modern gyászterápia egyik tétele, hogy a sírás, a bánat verbális kifejeződése segíti a gyászmunkát – nyomatékosította a szakértő. – Manapság sokszor a kórházból a ravatalozóba viszik a halottat, és valóban nehéz lenne forgalmas úton lakónegyedből indítani temetési menetet. De korunk változásai ellenére az emberi lélek legmélye nem változik. Felgyorsult világunkban is meg kell találnunk azokat a szokásokat, amelyek valóban segítik a gyász folyamatát. Például a részvét közhelyes kifejezése helyett fontos lenne a nem tolakodó, de tényleges részvétel az özvegyen, árván mara­dottak életében: beszélgetéssel, közös imával, emlékezéssel, konkrét segítséggel. Az üres szavak, a virtuális gyertyagyújtás nem igazi segítség – jegyezte meg Gergely Katalin. Ne hanyagoljuk el az élőket Pál Vilmos-Barna személyes tapasztalatait is megosztotta lapunkkal, és bevallotta: számára sem volt könnyű ott állni szerettei ravatalánál. – Nekem sokat segített az ima a temetés napjaiban. A virrasztás is nagyon fontos ebben a helyzetben, hiszen a közös ima megnyugtat, de a neheze akkor következik, amikor hazajövünk a temetőből. Nem fölösleges a gyászév betartása sem. Ez az elengedés időszaka, nem lehet kihagyni, átugrani rajta – mesélte személyes veszteségéről az esperes-plébános, aki szerint gyakran a lelkiismeretfurdalást tükrözik a hatalmas temetési virágcsokrok, koszorúk. Figyelmeztetett: addig tegyünk meg mindent szeretteinkért, addig szeressük, látogassuk és öleljük meg őket, amíg megtehetjük. – Nem zokogva kell nagy virágcsokrot tenni a családtagunk sírhelyére, hanem addig kell édesapánk, édesanyánk kezébe adni azt, amíg még élnek. Az eltávozottak emlékét imádságos lelkülettel tudjuk igazán őrizni, s ahogy mondtam, ilyenkor, halottak napján gyújtsunk gyertyát emlékükre, és gondoljunk rájuk. Engedjük be őket az életünkbe, mert ők mindenkor az életünk részei maradnak, ha akarjuk, ha nem – fogalmazott Pál Vilmos-Barna. Keresztes Bea