Ott hagytam abba, hogy talán túlfeszítettem a lelkem húrjait. Mert feszültséget jelent az öröm és a siker is. Mert hát Selye János, amikor először talált rá a stressz jelenségére, akkor még azt mondta, hogy ez az „élet sója”. Vagyis a mindennapjaink elengedhetetlen alapfűszere, amely nélkül nem élet az élet, csak valami vegetálás. Hogy ettől teljesítünk jobban, ez az a készültégi állapota a szervezetnek, ami megélénkíti az agyunkat, amitől aztán szebben, választékosabban beszélünk, gyorsabban „kapcsolunk”, élénkebben reagálunk, könnyebben vesszük az akadályokat. A stressz izgalmi állapot, amely mozgósítja testi-lelki tartalékainkat, olyan feladatokra, amelyek nem haladják meg a képességeinket, ezért természetesen siker a vége és nem emészti fel ezeket a tartalékokat, nem merülünk ki teljesen, nem hajtjuk túl magunkat, nem okozunk kárt szervezetünkben, azaz ezek az élmények utólag is pozitív tapasztalatként maradnak meg. Ennek szinte az ellenkezője a distressz – folytatta Selye –, a rossz-stressz jelensége, amely meghaladja a megküzdésre szánt erőforrásainkat, felemészti szervezetünk energiáit, és hosszú távon bizony végletes kimerüléshez is vezethet. Mára, főleg a köztudatban, ez a kettő összemosódott, nem is alaptalanul. Hisz a stressz, ez a jó izgalom, ha sokáig tart, illetve rendszeresen, gyakran ismétlődik, nem hagyva közben elég időt a pihenésre és a szervezet, meg a lélek újratöltekezésére, akkor bizony rosszat tesz, felemészti az energiát, a lélek nyugalmát és a test erejét. Most már nagyon tisztán áll előttem, hogy az az életmód, amelyet én folytattam, és amely a kórházi és magánrendelői munka után pihenésképpen írással foglalkozik, ha meg ebben is elfárad vagy épp befejezi a penzumot, akkor felüdülésként szakmát, filozófiát vagy nagyon jó szépirodalmat olvas, szabadsága idején ezer kilométereket utazik, és naponta néha több mint tíz kilométert gyalogol, idegen emberek között van, alig ismert idegen nyelven igyekszik kommunikálni, és még ott is az itthon maradt édesanyja bajait igyekszik megoldani, ez kimeríti a stresszes élet fogalmát. És ezt én eddig észre sem vettem. Illetve másnak éltem meg. Amire még rátevődik az is, hogy minden dicséret, minden megoldott helyzet, elégedett páciens, szép szó az írásomról újfent megterhelés is egyben. Mert minden emberi sors mindig újabb gondokat is jelent, minden kimondott mondathoz idő kell, hogy végleg lecsengjen, eredménye kiderüljön, sosem tudhatom biztosan, tényleg kellően felvérteztem minden eshetőségre a hozzám fordulót, nyugodt szívvel engedhettem-e el a kezét? Arról nem is beszélve, hogy mindig a teljes személyiségemet használom, és használom el. Ami pedig az írást illeti, ahányszor megállítanak az úton ismeretlenek, hogy csak egyszerűen elmondják, mennyire szeretik mindazt, amit írok, vagy üzennek szép szavakkal, esetleg gratulálnak, én előbb a mennybe megyek és néha elég sokáig ott lebegek, legalábbis addig mindenképp, míg újra nekifogok valami épp felötlött vagy frissiben megjelent gondolatot lepötyögni, mert olyankor elfog a rettenet, hogy vajon ezek után ez elég jó lesz-e, meg eléggé pontos, és érthető, és kifejező? Vajon nem okozok csalódást azoknak, akik szeretik, amit írok, és akik épp az előbb dicsértek meg? Vajon tényleg új, és jó, meg helyes, amit, ahogyan látok, védhető az álláspontom, elégséges az érvem, megfelelő a hangnem, és a mondatok lejtése vagy emelkedése? És vajon mi lesz a következménye annak, amit leírok, mert vannak dolgok, amiket muszáj valakinek kimondani, ha már emberek vagyunk. Ugye, mindez a mindennapokban szinte jelentéktelen kis gondoknak, inkább csak szinte-hisztinek tűnnek, sőt, inkább örömnek, mint bajnak, mert az eredmények velejárói. Ám a valóságban …a valóságban tulajdonképpen egészen más. Igen, megvan a tanulság: leteszek a sok remek elfoglaltságból. Vagy mégsem? Ez még a jövő zenéje. De megoldom. Ezt is. Aztán azt a kérdést is feltették nekem és ezek után már én is magamnak, hogy vajon mit nem akar látni a szemem? Be kell vallanom, hogy nekem, aki lassan egy életen keresztül a lélek gubancaival foglalkoztam, ez így sosem jutott volna eszembe. Vagy legalábbis nem komolyan! De annyian rákérdeztek, komolyan és félkomolyan, egyesek tréfásan, de azért ott bujkált bennük valamiféle hit is abban, hogy lehet a léleknek köze az én elhomályosult látásomhoz, hogy kezdtem számba venni egy ilyen megközelítés lehetőségét is, az összes következményével együtt. Mondanom sem kell, illetve lehet, hogy kell, hogy amikor a szemem fájt, nem gyógyult, nem tudták vagy úgy tűnt, hogy a híres orvos nem tudja, esetleg – uram bocsá’ – nem érdekli, mi baj van vele; aztán amikor elhomályosult, akkor meg végleg nem foglalkoztam a szemem bajának lelki hátterével. Számomra annyira kézzelfogható és látható volt, hogy nem látok – csodálatos ez a magyar, de azt hiszem, minden nyelv! –, hogy mögöttes értelmezéseket keresni véletlenül sem jutott eszembe. Ez sokkal inkább azokban az orvosokban ötlött fel, akik talán már túljutottak a testi orvoslás bizonyos fázisain, sikerek és sikertelenségek olyan gyűjteményét halmozták föl magukban, hogy ezek birtokában hajlamosabbakká váltak inkább valami kevésbé kézzelfoghatót, ám annál inkább ragozható, bővíthető, értelmezhető elképzeléseket keresni és elfogadni a testi betegségek magyarázataként. Így hát végül én is föltettem magamnak a kérdést, mi is az, amit nem látok szívesen, vagy mi az, amitől tényleg legszívesebben elfordítanám a fejem (szemem)? Én, aki arról vagyok ismert és mindenkit arra biztatok, hogy szembe kell nézni a dolgokkal. És sok mindennel szembe is kell menni. Mert ez így helyes, erkölcsös, jó, építő, igazán emberi és hosszú távon a legjárhatóbb út. Hogy nehéz? Hogy néha szinte lehetetlen, mert a lélek védekezik? Mert túl fájdalmas, kényelmetlen, feldolgozhatatlan mindaz, amit igyekszünk valami módon láthatatlanná és ezzel meg nem történtté tenni? Persze, hogy az. Talán pont ezért tiltakozott a szemem az elhomályosulással, mert különben a tisztánlátásom hadakozik, és mindent, mindent észrevesz?! Mert bizony lenne, hisz életem sok lelkesedéssel, érdeklődéssel, implikálódással eltelt több mint fél évszázada alatt jócskán felgyűlt a tonnányi, országnyi, vagonnyi olyan jelenség, helyzet, ember, amit-akit legszívesebben messze elkerülnék, hogy még véletlenül se pillanthassak rájuk? Vajon mi a mértékegysége mindannak, amit a szív nem szeretne érezni, amit az elme láthatatlanná tenne, az értelem kitörölne a világból? Tény, hogy mindig szembe néztem velük. Ideje lenne más módszert találnom? Nem hiszem. Nem hazudtolhatom meg saját magam. Albert Ildikó