borús égbolt
Az együttműködés fölöttébb fontos voltáról
Az óvoda nem gyermekmegőrző, az iskola nem mindenható, a pszichológus nem csodatevő és nem mosógépjavító. Miért e többszörösen tagadó mondat? Mert még mindig gyakran hallom, hogy hiányozhat nyugodtan a gyerek, hiszen a napköziben úgyis csak (!) játszanak, nem csinálnak semmit (!). Még mindig nem mond el itthon egy verset sem, és nem is mesél a napjáról. S egyébként is, itthon nincs semmi baj vele, a napköziben pedig csak panaszkodnak rá… Még többször lehetünk tanúi annak, hogy a szülők az iskolát teszik felelőssé, amiért nem tud már olvasni a gyermek, még mindig nem elég önálló, miért nem megy a román, miért figyelmetlen, miért írt gyenge dolgozatot. A tanárok sem csinálnak semmit. Azzal is számos alkalommal találkoztam, hogy „baj van a gyerekkel, pszichológushoz kell vinnem”, máskor meg az iskolaigazgatók, tanárok várnak egyfajta javítószolgálatot a tanácsadóktól. Ha meg a pszichológus kéri a szülőt, a pedagógust, osztályfőnököt, hogy venne részt a probléma kezelésében, akkor nagy a csodálkozás: hát nem velem van gond (velem soha nincs!), oldja meg a szakember egyedül. Ha pedig nem javul a helyzet, hát ő sem csinál semmit.
Pedig szerintem mindenik (jó na, majdnem mindenik) felelős szülő tudja, hogy a gyermeknek nincs külön óvodai, iskolai élete, hanem ő a maga kicsi teljességében, alakuló személyiségével próbál létezni a világban, biztonságot, odafigyelést, szeretetet vár mindenütt, mert csak ezek védőburkában képes megküzdeni a külső kihívásokkal. Ha „működésének” bármelyik területén ez sérül, vagy ezekből a fontos dolgokból nem kap eleget, akkor tüneteket „produkál”. De nem vele van a baj, hanem valami nem működik elég jól, valahol homokszem került a rendszerbe. Ezért nem eredményes mindig a másik oldalt, netán a gyereket önmagában felelőssé tenni. Az sem, ha a pedagógus szidja egyoldalúan a felelőtlen, túl szigorú, túl engedékeny stb. szülőket; de az sem, ha a szülő ostorozza az óvodát, iskolát; miként az sem, ha a gyerek kapja meg: te még erre sem vagy képes, miért vagy ilyen anyámasszony katonája, ilyen verekedős, nem erre tanítottalak, fiam.
Mert ha fontos a gyerek, ha nemcsak a tünetet, hanem a kiváltó okot is akarják kezelni, akkor tudniuk kell: együtt érdemes megkeresni, hogy hol is az a homokszem? Miből lett az a homokszem? Mert lehet, hogy kistestvér született, kevesebb figyelmet kap otthon a gyerek, és emiatt az oviban, iskolában mindent megtesz, hogy „begyűjtse” a hiányt, talán kötekedőbb lesz, talán csendesebb, talán sírósabb, nem veszt részt a tevékenységekben, gyengébben tanul, és ezekkel a tünetekkel mintegy „jelzi”, hogy több figyelmet szeretne magának. Ideális esetben ezt a „gyermekértő” pedagógus lefordítja, és tudja, hogy mit kell tennie. Ellenkező esetben: „baj van a gyerekkel”. Pedig nem azért lett „rossz”, kezelhetetlen, nem azért romlik a teljesítménye, mert mindenáron bosszantani akar (néha azért ez is előfordul), hanem mert megbillent körülötte az egyensúly. Talán otthon nem érzi a támogatói légkört, talán túl sokat követelnek tőle, valami gubanc van a családban, talán egy pedagógussal nem talál a szó, fél az iskolában stb. Ezt a helyzetet pedig csak az ő élete főszereplőinek (szülők, nevelők, pedagógusok) együttműködésével lehet egyenesbe hozni.
Ezt szajkózzák az oktatási intézményekben dolgozó segítő szakemberek is: főleg kisebb gyereknek (a kisiskolásokat is ide sorolom) a család együttműködő készsége nélkül nem igazán lehet segíteni. A kisgyermek tényleg nem mosógép, amin a tanácsadói kabinetben összekötnek valamit, ami elszakadt, s máris újra működőképes lesz otthon, oviban, iskolában, bárhol. Hiszen még a szerelőnek is elmondjuk, mit észleltünk, mikor, hogyan jelentkezett a hiba, esetleg mi magunk mit hibáztunk, hogy maradhatna ki ez a kör a pszichológusnál? Még egy egyszerű kis beszédhibát is sokkal könnyebb kijavítani, ha együttműködik a szülő a logopédussal! Mi van akkor a szorongó, beilleszkedési nehézségekkel küzdő, rémálmokat látó, ágyba vizelő, netán agresszív kiskölykökkel? Rejtőzhet a kiváltó homokszem bárhol, otthon, avagy iskolában, a gyerek a nehézségeit hurcolja magával, azok újabb nehézségeket szülhetnek, tehát eredményes kezelés a szülők, indokolt esetben a pedagógusok nyitott, segítőkész részvétele nélkül ezekben az esetekben sem lehetséges.
Értem én, hogy miért nehéz ez. Mert a cél érdekében (segíteni a gyereknek) a felnőtteknek néha változtatniuk kell viselkedésükön, nevelési szokásaikon, problémakezelési technikáikon. Esetleg egyszerűen ki kell mondani fájdalmas dolgokat. Mindehhez pedig belátásra van szükség. És ebben nem mindig vagyunk jók. Gyakran hallani: pedig mi mindent megteszünk a gyermekért. Bizonyára így van, csak néha meg kell ám állni egy percre és átgondolni: pont erre és éppen ennyi mindenre van szüksége a gyerekünknek? Az őszinte válasz már a belátás útja. S onnan már csak egy lépés a megoldás.
Asztalos Ágnes
.jpg)
.jpg)
