Középiskolás kora óta ismertem, és már akkor tisztában voltam azzal, hogy nem kerülheti el a lelkészi pályát. Tudtam, hogy a népszolgálat mindenképp megszólítja őt, hiszen olyanok voltak a családi gyökerei, hogy erre az útra predesztinálták. Aztán pár évig nem találkoztunk. Valamikor a kilencvenes évek közepén bukkant fel Alsórákoson, palástban, egy szabadság napi ünnepség szónokaként. Jól emlékszem, hogy az „egymás terhét hordozzátok” (Gal, 6,2) igét választotta beszéde alapgondolatául. „…és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét”… Nem túl tágas az ottani unitárius templom, de beszédének lendülete, szófordulatainak csobbanásai betöltöttek minden szegletet, és eljutottak – felekezetre való tekintet nélkül – a jelenlevőkhöz, hiszen ezek az alkalmak abban a faluban valóságos össznépi megemlékezésekké nemesedtek, ahol helyiek és vendégek az 1848-as forradalom és szabadságharc hagyományait őrzik fogadalmi ünnepük által immár bő másfél évszázada. Megragadott az ökumenikus szellem, a nyitottság, amellyel szólt, ahogyan a helyi pillanatot kiemelte és kivetítette a Kárpát-medence szintjére. Mindig képes volt össz- és teljes magyarságban gondolkodni és cselekedni. Nemsokára a következő emlékezetes „fegyvertényére”, a szolgálati helyén őrzött negyvennyolcas forradalmi toborzózászló restaurálása körüli ténykedésére, és a zászló kihelyezésére figyeltem fel, amely azóta – és ennek immár több mint húsz esztendeje – az oklándi templom egyik éke, olyan látványosság, amelyet sok-sok ezren megtekintettek, s megnyugodhattak, hogy élhetünk, hogy itt lehetünk, hogy nemcsak jelképeink vannak, hanem biztos a folytatásunk is… Ugyancsak az egymás terhének hordozása vezérelte a szövetkezeti mozgalom újraélesztésében kifejtett munkája során, amikor helyiek bevonásával és az amerikai testvérgyülekezet segítségével életre hívták az Aratás Reménysége Projektet. Az egymás terhének átvétele közös és kedves, és az ilyen munka együttlétet gyakorol és feltételez. Emlékezetes és maradandó kezdeményezése a lovas- és huszárhagyományok felélesztése és gyakorlása. Ennek egyik „leágazása” volt a vallásszabadság kihirdetése évfordulóján, a két évvel ezelőtt tett lovas zarándoklat, amelyen elhatalmasodó betegsége miatt már személyesen nem tudott részt venni, de a csapat visszatértekor köszönthette tiszteletbeli és valóságos székelyekkel az érkezőket. Az utazás, az együtt lovaglás itt, a szűkön mért ötvenhatodik esztendődben most látszólag véget ért. A szolgálat azonban nem. Hiszem, hogy velünk maradsz. Velünk hozod majd, viszed a közös terhet, amíg leszünk, amíg lesznek követő-vállalók a göröngyös csillagösvényeken. Nyugodjál békében!

Simó Márton