Maroknyi szerencsés meghívott próbálhatta ki a raliautók anyósülését a Hargita Rali első délelőttjén, az ún. shakedown alatt, ami tulajdonképpen tesztelést jelent, amikor a versenyzők nagyjából versenytempóban próbálgatják autóik beállításait és ráhangolódnak a versenyre. Én Cseh Vajk Imre helyén, Teslovan Adrian vezetésével próbálhattam ki, milyen másodpilótaként egy raliautóban teljesíteni a futamot. [caption id="attachment_13817" align="aligncenter" width="960"] Újságírók is kipróbálhatták, milyen érzés versenyautóban ülni[/caption] Gyermekkori álmok válhattak valóra péntek délelőtt a Hargita Rali shakedown-ján, amikor néhány szerencsés meghívott megtapasztalhatja, milyen egy igazi versenyautóba ülni. Természetesen a hazai csapatok háza táján volt a legnagyobb a látogatók száma a szervizparkban, ahol a csapat tagjai jó kedéllyel, nyugodtan fogadták az izgatott és szorongó jelentkezőket. Köztük volt, aki otthonosan mozgott a motorsportok világában, másokat – ahogy engem is – teljesen laikusként, a kíváncsiság vonzott a benzingőzös világba. A nyilatkozat kitöltése után, amelyben vállaltuk, hogy saját felelősségre veszünk részt a futamon, már csak arra kellett várnunk, hogy az előttünk levő szerencsés visszatérjen, és máris magunkra ölthettük a pilóták speciális, tűzálló ruháját. Biztató előjelnek számított, hogy a várakozással ellentétben péntek délelőtt nem esett az eső, illetve, hogy az indulás pillanatában még izguló jelentkezők általában széles mosollyal szálltak ki az autóból. Végül begördült a sátor alá Teslovan Adrian a 61 rajtszámú Dacia Logannal. Elkezdtek pörögni az események: előbb a fejet védő szövet maszkot, ún. kámzsát kellett a fejünkre húzni, majd erre jött a bukósisak, és máris elfoglalhattuk helyünket az anyósülésen. A speciális ülésbe négypontos biztonsági övvel rögzítettek, és csak akkor tudatosodott bennem, hogy a bukósisakot átbeszélővel is felszerelték, amikor a pilóta hangját meghallottam. A kijelölt pálya fele a városban a közlekedési szabályoknak megfelelően haladtunk, de az autó a sisaknak köszönhetően nem tűnt hangosabbnak a megszokott utcai autóknál, csupán azt kellett megszokni. Útközben iskolák, óvodák udvaráról gyerekek integetnek ahogy elhaladunk előttük. A start előtt a versenyautók sorban állva várták az egypercenkénti indítást. Az idő jó alkalom lett volna arra, hogy közelről is megszemléljem az autó belsejét, amelyből az átépítés során kiszedtek mindent fölösleges elemet, például a légzsákokat, légkondit és zenét, és kellőképpen megerősítették, hogy borulásnál is biztonságban legyen a pilóta, azonban a nézelődésben megakadályozott a sisak. Az is érdekelt, mennyire fárasztó egy pilóta számára, hogy a verseny előtt idegeneket „fuvarozzanak”, Teslovan elmondta, ugyan fárasztó, ugyanakkor szükséges is a versenyre való ráhangolódás, a „tempó felvétele”. Végül megállunk a rajtnál, és ellátom az egyetlen feladatot, ami a futamban rám hárult: kinyújtom a kártyát és a nyilatkozatot az ott lévő bírónak. 11 perckor indulunk – közölték. Az autó már 15 másodperccel az indulás előtt felbőg, és amikor a számláló eléri a 11-et, hirtelen gyorsulunk a köves szakaszon. Bár ránézve a shakedown térképére feltűnik, hogy nincsenek éles kanyarok, azonban a száguldó versenyautóban minden másnak tűnik, hiszen a kanyarok és az emelkedők előtt, ahol a közúti közlekedés esetén lassítani szoktunk, itt azonos tempóban száguldunk tovább. A kilométerórára eszembe sem jutni nézni, anélkül is érzem, hogy gyorsabb, mint a megszokott, és először tapasztalom, milyen az ellenkormányzás. Kicsit megkönnyebbültem, amikor az egyik kanyarban lassításra intenek bennünket egy kicsúszott autó miatt, azonban ahogy elhaladunk mellettük, ismét kezdődik a száguldás, és végül 2 perc 24 másodperc alatt teljesítjük a 3 kilométeres távot. Amire a szervizutcában érünk, a feszültségből már csak az öröm marad, bár a versenyautóból kiszállni sem annyira egyszerű a csövek miatt, de az élményért mindenképp megéri. Háromszéki Eszter