A Homoród Fotóklub tagjainak alkotásaiból készült kiállítás látható Csíkszeredában, a megyeháza földszinti kiállítóterében. A klub öt évvel ezelőtt alakult vizuális művészetek népszerűsítése céljából, no meg azért, hogy munkájuk által megőrizzék a helyi népi örökséget, hagyományokat. Az elmúlt években két nemzetközi fotópályázaton is részt vettek és három nemzetközi fotótábort szerveztek, számos kiállításon vettek részt. Jelenleg Andorkó Attila, Bors Gyula, Danis János, Forrai Tibor, Hátszegi Csaba, Kertész Hajnalka és Pataki Hajnal alkotásai tekinthetők meg a február 12-ig látogatható tárlaton. A tárlat anyagát Székedi Ferenc méltatja. Mikor először megláttam a Homoród Fotóklub jelen kiállításának a plakátját, elgondolkodtam magamban: Átadás. Oly sok mindent adnak át mostanában, olykor szerényebben, máskor meg nagyobb cécóval: utat, hidat, különböző díjakat, elismeréseket, de vajon egy fotóklub kinek és mit akar átadni? Nos, azt hiszem, a rejtvény megfejtése nem is olyan nehéz: a fotóikat szeretnék átadni a közönségnek, hogy nézze meg, hogy mondjon vagy legalább alakítson ki róluk véleményt, gondolkodjon el fölöttük. És mindezt olyan körülmények között, amikor életünkben már-már gyakoribbak a fényképek, mint a szavak, amikor mindenki, bármikor, bármilyen helyzetben lehet fotós, ha úgy tetszik, világhálós és közösségi oldalas tartalomgyártó. Ez a hihetetlen bőség, a digitális információ előállításnak ez a korlátlan lehetősége először az újságírói szakmát ingatta meg, majd a fotósok kezéből próbálta kivenni a mesterséget és arrafelé terelte őket, hogy kezdjenek válogatni: nem annyira gépeket és objektíveket, nem annyira pixelszámokat, mint inkább témákat, látószögeket, egyéni megközelítési lehetőségeket, átértelmezéseket, különböző kompozíciós változatokat, azaz már a gépbeállítás és a gombnyomás előtt is nagy hangsúlyt helyezzenek a tudatosságra, amely az utómunkák során is érvényesül. Hogy pontosan tudják, vagy legalábbis sejtsék: mit akarnak. Mi miért van ott, ahol van, és mi miért nincs ott, ahol nincs. Hogy érezzék már az első pillanatoktól kezdve, mire vállalkoznak: megismételhetetlen helyzeteket akarnak megörökíteni, vagy valamiféle, csak általuk felfedezett látványt szeretnének a nagyobb közönségnek is megmutatni, érzelmileg akarnak hatni, vagy arra készülnek, hogy munkáiknak a nézők fejében gondolati folytatásai is legyenek, sőt mi több, munkáik esetleg tér és idő, közösség vagy egyén jelképévé is váljanak. Valóban, ebben a hihetetlen méretű fotódömpingban valaki csak úgy tud kitűnni, hogyha tudatos lesz, hogyha egyéniség lesz, hogyha megtalálja a saját látásmódjának megfelelő stílusjegyeket. És ez egyáltalán nem könnyű, jól mutatja a mai kiállítás is, amely véleményem szerint jószemű válogatás abból a több száz vagy több ezer képből, amelyet a Homoród fotóklub tagjai hosszabb vagy rövidebb idő alatt rögzítenek. Gondolom, a kiállítás szervezői felrakhatták volna a képeket témák szerint is: természetfotók, szociofotók, portrék, esszék, dokumentumok, vagy éppen alkotók szerint is csoportosíthatták volna a munkákat. De hogy nem így tettek, annak is megvan a maga előnye: a látogató többször végigmegy a falak előtt, hiszen ha megtetszett neki valami, akkor kezdi keresgélni a szerzőt, más munkáit, és így valamennyi képet kétszer-háromszor-négyszer is megtekinti. És akkor észreveszi, hogy Pataki Hajnal hogyan bánik a perspektívával a kiállítás plakátját is illusztráló képen, vagy hogyan képes egyetemessé és geometrikussá, már-már absztrakt festménnyé varázsolni a Szent Anna-tó színvilágát. Vagy rájön arra, hogy Kertész Hajnalka miként találja meg a közelképekben azt a mikrokozmoszt, amely különösképpen a csutakos képén válik kimondottan izgalmassá. És azután megdöbbenti az is, hogy Bors Gyula igazi, megrázó, felkavaró Ecce homót teremtett, a lerobbant hétköznapi lét olyan kellékeiből, amelyek itt és most a keresztre feszítés és a fájdalom egyetemességét sugallják. Mint ahogyan nem hagyja érintetlenül az sem, hogy Danis János a technikailag tökéletesen kivitelezett madárfotói mellett hogyan veszi észre a másság, a hátrányos helyzetű élet rezdüléseit. És ráfigyel arra is, amint Hátszegi Csaba a mesterkézzel megörökített portrék mellett hogyan próbál ráfordulni elvont formákkal és ellentétes színekkel megfogalmazott, átértelmezhető mondanivalóra. Vagy észreveszi azt is, amint a zúzmarás-zimankós természetben vagy éppen a városi környezetben Andorkó Attila hogyan próbálja felfedezni a dinamizmust és a különlegességet. És ahogyan Forrai Tibor a kis, megszeppent csángó lányban talán arra a gyermekkorra emlékeztet, amelynek a kisebb és nagyobb megrázkódtatásain mi is átmentünk. Csupán néhány képet említettem, de hát azért vagyunk itt, és azért adja át képeit a homoródi fotóklub, hogy még többet felfedezzünk. Kertész Hajnalka: Esti fény Pataki Hajnal: Forgatag Bors Gyula: Gondban