erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Ártámogatott boldogságpirula
Ha fentről nézzük a dolgokat: az ország fölött rossz idők járnak. Ha lentről: Romániában most már nincsenek jó helyek. Ha időben: mindez majd rosszabbra fordul, szürkéből feketébe. A perspektivikus pesszimizmus fenti összefoglalója nem tőlem származik, hanem – önöktől. Legalábbis az IRES közvélemény-kutató intézet szerint, amelynek friss felmérése adott ponton rámutat, hogy a romániai állampolgárok fele szerint a siker (ez esetben konkrétan a boldogulás, közvetett módon a boldogság) a szerencsén és a véletlenen múlik, vagyis azon, hogy jókor vagy-e jó helyen, vagy sem. Öt megkérdezett közül mindössze egy látja úgy, hogy siker dolgában a tehetség és az érdem a döntő. (Az IRES nem öt, hanem közel ezer, tizennyolc éven felüli állampolgárral végezte a felmérést, a minta tehát reprezentatív). És itt jön a megállapítás, amelynél lelöktem a kávéscsészét az íróasztalról (egyébként véletlenül, csak épp ekkor, és igen, beleláthatnak némi eleve elrendeltetést): a legtöbben a társadalmat vagy a sorsot okolják amiatt, hogy nem tudnak sikereket elérni, de még boldogulni sem, szegénységben élnek, és nincs semmilyen kilátásuk változásra – egyszóval boldogtalanok.
Az ország lakosságának több mint kétharmada úgy véli, igazságtalan világban él – jelenti ki a felmérés. A megkérdezettek 67 százaléka tartja igazságtalannak a jelenlegi társadalmat, és mindössze 26 százalékuk véli ennek ellenkezőjét. Ráadásul ezt a szemléletet a 35 éven felüliek, tehát a szellemi erejük és – ezek szerint nem létező – karrierjük magaslatán járók osztják, közöttük több nő, mint féri. (Ha ehhez hozzátesszük azt a 2-3-4 millió embert, akiknek többsége vélhetően hasonló indokokból választotta a kivándorlást, a külföldi munkavállalást, akkor nagyobb szorzót kapunk). A felmérésben részt vevők 44 százaléka úgy gondolja, hogy a következő években fokozódni fognak a társadalmi egyenlőtlenségek és az igazságtalanság, 29 százalék szerint minden marad a jelenlegi szinten, 19 százalék bizakodóbb, és úgy véli, hogy ezek csökkenésére számíthat. Az emberek kétharmada a jövedelem és vagyon szempontjából a középosztályhoz tartozónak tekinti magát, egyharmaduk úgy látja, hogy az alsó réteghez tartozik, és mindössze 2 százalék lát istencsászárt, ha a tükörbe néz.
Idáig bízván mondhatjuk, hogy egy ilyen jellegű közvélemény-kutatásból nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Egyébként nemrég látott világot az ENSZ sokkal nagyobb léptékű boldogságszint-felmérése, amely Romániát az 57-ik helyre, vagyis a középmezőnybe sorolja olyan mutatók alapján, mint az egy főre eső nemzeti össztermék, a szociális háló működése, egy egészséges élet perspektívája, az élet megváltoztatásának szabadsága, a nagyvonalúság és a bizalom. Szóval túl mély elkeseredésre nincs ok, mert van számunkra remény, több mint amennyivel mondjuk a dél-szudániak vagy a togóiak kalkulálhatnak. Mi láthatjuk a fényt az alagút végén, miközben náluk nincsenek is alagutak. A probléma csak az, hogy a mi alagutunkban a fény nagy sebességgel és sípolva közelít. Mert – és ezt már megint az IRES-felmérés mondja – a romániai polgárok azt várják el, hogy mentse meg őket az állam, miközben egyre kevésbé bíznak az intézményekben, vagy akár embertársaikban. „A bizalmatlanság egyfajta érzelmi pestist idéz elő, intoleranciához vezet, és azt eredményezi, hogy az emberek egyre kevésbé tudnak összefogni a közös cél érdekében. A szakszervezetek elveszítették a hitelüket, és a civil szervezetekre sem úgy tekintenek manapság, mint a 90-es években” – foglalja össze a felmérést ismertető szakember.
A saját boldogulás-receptünk szerint tehát azt kell tennünk, hogy szépen leülünk a nagyszobában a szőnyegre, nyugtázzuk a buksinkon végigsimító kezet, és kibontjuk az ajándékot. Ebben az ücsörgésben nem az a baj, hogy olyan államot szeretnénk, amely elkötelezett az állampolgárok anyagi és szellemi jóléte iránt, és erre irányuló társadalompolitikát és szociálpolitikát folytat – hanem az, hogy az ideálisnak, de legalább a jelenleginél jobbnak vélt helyzet megteremtését passzívan várjuk egy tőlünk kvázi független entitástól, amelyről igazából nincs is stabil fogalmunk. Figyelembe kell vennünk, hogy jóléti államban élünk – mint ahogy azt is, hogy a jóléti állam fogalma valójában csak ideáltípus. Igazából tehát a gondoskodás mértéke, megvalósulása az, amelynek terén kifogásokat emelhetünk. Joggal, ha arra gondolunk, hogy fényévnyire vagyunk pl. a skandináv modelltől. Eltöprengve, ha mondjuk csak a szüleink generációjának életminőségével, lehetőségeivel hasonlítjuk össze a mi jelenlegi státusunkat.
Ha ezen a gondolattengelyen nem haladunk végig alaposan, és minden utunkba eső közvélemény-kutatónak elmondjuk az elméletünket az igazságtalan társadalomról és azt, hogy boldogulásunk záloga csakis külső körülményeken múlik – gyermeteg gondolkodású állampolgároknak állítjuk be magunkat. Az elkámpicsorodott gyermeket pedig könnyen meg lehet vigasztalni egy stanicli édességgel. És ha a közelmúlt hazai gazdaságpolitikai intézkedéseire gondolunk, tisztán tetten érhető a jelenlegi kormány politikai cukorkaosztogatási hajlama. Lehet, keserű eredményre vezet majd, és nagyon hamar tapogatni fogjuk a kiürült cukroszacskót. A mindenkori kormány meg a kiutat. Bár gondolom, akkor adnak majd Xanaxot. Ártámogatottat, persze.
Burus János Botond
