erős felhőzet
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
kevés felhő
Arcoskodóinkról
Már a kezdetektől követem az egyik közösségi oldalon az Erdővidéket. Az internet világában jártasak bizonyára valamilyen formában már találkoztak arról az oldalról származó videókkal. Mint tudjuk, idős nénik és bácsik mondják el élettörténetüket néhány percben. Az Európából való kivonulást fontolgató (bárcsak ma megtenné és vissza se jönne) közösségi oldal kevés haszna és értéke közé sorolható többek között az, hogy még az említett videók által meríthetünk egykori értékeinkből. Különösen kedvelem, ahogy az idősek ízes tájszólással megosztják az élet iskolájában szerzett tapasztalataikat.
Láthatjuk, hogy a kenyerük javát megevett emberek jócskán szenvedtek a nagybetűsben. Nem kímélte őket a háború, az árvaság, az éhezés, a gyermekként végzett kemény fizikai munka, a katonáskodás, a természeti csapások és betegségek sorozata. Például a szárazajtai Bogdán Berci bácsi kovácsmestert sem pátyolgatta a gyakran rongyos jelzővel is illetett élet: tíz alkalommal műtötték, volt, amikor már az orvos is lemondott róla, tizenegy naposan meghalt a lánya, hite miatt bántalmazták a katonaságnál, és ahogyan a videóban is látszik, néhányszor ütötte a vasat a mindennapi betevőért. Ja, és hatvan éve házas. Félreértés ne történjen! A házassága nem biztos, hogy nehézség volt az életében, de bizonyára ahhoz is kellett türelem, kitartás és alkalmanként az igazmondás helyett a béketűrő hallgatás.
Velünk sem bánik kesztyűs kézzel az élet. A mindennapi betevőért ma is sokan dolgoznak látástól – írnám, hogy vakulásig, de inkább – kukulásig, nem kímél sem a züllesztő kor, sem pedig a kór, kopog a háború, drága minden (csak az emberi élet egyre olcsóbb), szélsőséges az időjárás, és hidegebbek az emberi kapcsolatok is. Szóval, a mi életünk sem sokkal könnyebb, mint hat-hét évtizeddel ezelőtt. Talán abból a szempontból is nehezebb helyzetben vagyunk, mint elődeink, hogy kevesebb jó példát látunk a kapcsolatok, a házasság és a közösségi élet jó működtetésére, gyengébb a Gondviselésbe vetett hitünk, kevésbé vagyunk kitartók, nehezebben fér nyakunkra a lelkiismeretes munka, a józan paraszti eszünk helyett az okostelefonunkat használjuk, az egyszerű dolgokat – sokszor elégedetlenségből – elbonyolítjuk, és a jóérzésű viccelődést is gyakran gúnyolódásként fogjuk fel.
Talán érdemes lenne újra és újra elbeszélgetni nagyszüleinkkel, idős szomszédainkkal, a padláson felkutatott tárgyi emlékeket újraértékelni, hiszen lehet, hogy ez is fejlesztené – divatos szóval élve – a rezilienciaképességünket, azaz a nyűggel való megküzdési módunkat és a testi-lelki szenvedés utáni gyors felépülésünket.
Biró István
.jpg)
.jpg)
