Csíkban heavy metal ínség van, ez még a környékbeli motorosfesztiválokat figyelembe véve is igaz. Éppen ezért magamfajta negyvenes fotelrockernek mindig élményszámba megy egy helyi metalkoncert. Merthogy ez a szenvedély nem múlik el! Aki azt állítja, hogy már kinőtt belőle, annak soha nem a fémzene volt a fontos, hanem az arra bulizó társaság, amely aztán szétszéledt. Akinek viszont nem nagyon akadt ilyen csapat, akárcsak jómagamnak, annak maradt a muzsika (sokak szerint csak zaj) hallgatása a szobában. Persze a rajongás kialakulásához kellett rockzenéről beszélgető osztálytárs, kazettát kölcsönző szomszéd gyerek, rockzenei folyóirat. És aki úgymond nem nő ki belőle, az később – hogy, hogy nem – megfertőzi gyermekeit a kemény zenével. Ezért fontosnak érzi, hogy magával vigye az alig tízéves fiát a székelyföldi faluból a közeli város romkocsmájában meghirdetett metalkoncertre. Egy április végi hűvös napon el is jött ennek az ideje, egy legendás magyarországi előadó és zenekara fellépésekor. Felelős apukához méltón az egyik szemem a gyerkőcön, a másik a sörömön meg a zenekaron. (Nem, nem vagyok kancsal.) Ülünk, míg játszik az amúgy kiváló előzenekar, fogynak a sörök (meg is tisztelnek, nem lehet ellenállni), gyűlnek az ismerősök. Nem egyedül érkeztünk, a barátom is hozta a tízéves fiát, a kicsik együtt szoktak zenélni. Isszuk a sört. Következik a főzenekar, amelyért jöttünk. Fiaink már a padon állnak, hogy lássanak is valamit a felnőttek – köztük sok negyvenes – tömegében. Tovább isszuk a sört. (Ezzel erősítve a rockerekről kialakított sztereotípiákat.) Drága csemetém arra figyel fel, hogy mögötte az apja a többiekkel együtt üvölti a refrént: „Ördög testvér, játssz még! A hideg ráz, ha zenédet hallgatom.” Aztán a többi dal refrénjét. Ezúttal sem érdekel bölcsész lányok fanyalgása a „proli” szövegek miatt (régebb hallottam pár ilyen lesújtó véleményt), sem a társadalom e műfajt lenéző többségének véleménye – a hangulat fergeteges! Veszünk még egy sört, miközben a gyermekemnél korlátozom az üdítő fogyasztását, mert egészségtelen. Immár, felelős gyermekként, a fiam tartja szemmel az apját. Nincs vész, kölcsönösen ügyelünk egymásra. A padokon már felnőttek is állnak, vidáman integet onnan egy csápoló ismerős. Csak le ne rúgják az asztalról az italomat! A koncert utáni „még egyet”-iváshoz már csak ásványvizet merek rendelni. Aztán megható pillanatok következnek, amikor a híres énekeshez keveredek a bárpultnál. Talán az elfogyasztott sörtől, de kissé elérzékenyülve mondom neki, hogy a legutóbbi, két évvel ezelőtt megjelent albuma mennyire tetszett, és hogy az azon lévő egyik dal mekkora erőt adott egy válságos időszakban. (Kérem, itt nem nosztalgiazenekarokról van szó, a metalbandák többségének ugyanis új lemezei is vannak, amelyeket az elkötelezett rajongók ismernek, és az új dalok koncerten is felcsendülnek!) Már szinte könnyezem, amire a válasz egy halk „köszönöm”, utána kissé kínos csend fogad. Gyorsan elköszönök. Így ért véget apák és fiaik metalkalandja. Jó lenne, ha utóbbiak sem nőnének ki ebből.

Benedek-Székedy Sándor