fotók és szöveg: Andrei Pungovschi Mohamad Alili, a 24 éves szír menekült hatodéves orvostanhallgató és önkéntesként dolgozik egy temesvári kórház Covid-betegeket kezelő intenzív osztályán. Temesvárról azt tartja, hogy ez az első város, amelyben biztonságban érezte magát több évnyi exodus után.

Ez volt az első hely, ahol biztonságban éreztem magam 2011 óta. Attól a perctől, hogy kitört a háború, soha nem éreztem biztonságban magam. Szíriában még alvás közben is, a nagyszüleim házában is azt néztem, s azon gondolkodtam, melyik az a sarka a lakásnak, ahol a legkisebb az esélyed meghalni egy támadás esetén. Ha így alszol két-három éven át, nem érzed magad biztonságban. Aleppóban három év alatt ötször vagy hatszor költöztünk, minden félévben költöztünk.     Az egyik unokatestvérem Ukrajnába került, s volt egy barátja, aki szintén aleppói volt, s aki itt tanult. Ő adta meg a szükséges információkat, beiratkoztam az orvosi egyetemre. Így kerültem ide. Nincs hely számomra a rendszerben. Ez a menekültes dolog nem létezik, már ami a bürokráciát illeti. Az egyetemen, az egészségügyi ellátási rendszerben, a biztosítások terén, a közigazgatásban kérnek tőled egy papírt, amelyhez egy, kettő, három újabb papírt kell beszerezned, de a harmadik más hivatalhoz tartozik, s onnan meg nem kapod meg, ha nincs meg az eredeti papír. Mindig idegen maradsz. Nem fordul elő túl gyakran, de néha megadatik, hogy részt vegyél egy műtéten, ami jelentős motiváció egy orvostanhallgató számára.     Vannak olyan tanárok, akiknek nagyra tartom jelenlétét az egészségügyi rendszerben, többnyire fiatalok, készek arra, hogy tanítsanak, hogy megosszák ismereteiket.     Ayham van a bal oldalamon, Abdullah van jobbról. Apánk vitt volt el Aleppóban egy fényképész műterembe, hogy képet készítsünk valamiféle igazolványba, s azt mondta, készítsünk egy csoportképet is. Nem ők az egyedüli testvéreim. Még van egy nővérem és egy fivérem apám első feleségétől. Ők is nagyon kedvesek számomra, de kevesebb időtt tölthettem velük. Az elmúlt hat évben csak egyszer láttam a szüleimet, Szaúd-Arábiában látogattam meg őket úgy három éve.     Ayham öcsém 21 éves, 2018-ban érkezett Temesvárra. Eleinte iránytű voltam számára, nagyon fiatal volt, gondterhelt, de azért vagyok itt, hogy segítsem. Tudom, hogy apám, aki mindent megtett értünk már nem tud támogatni olyan mértékben mint eddig, s most rám hárul ez a felelősség. Ez motivál a továbblépésre. Nagyon boldog lennék, ha segíthetném a testvéreimet és a családomat. Így boldogulok az életben, rugalmasan, egy szó németül, egy angolul, egy arabul, próbálok túlélni.     Nehezemre esik megtanulni németül, de célom van vele. Németországban szeretnék rezidens lenni, dolgozni. Az évfolyamtársaim húsz százaléka német nyelvleckét vesz, ugyanaz a céljuk. Aleppo már nem az otthon számomra, Szíria sem az otthonom, nem kötnek már azok a helyek. Én, aki onnan elmentem, s én, aki most itt vagyok, az két teljes mértékben különböző személy. Lehet, hogy a bizonytalanság otthonommá vált, számomra az az otthon, ha egyik helyről a másikra ugrom. Az otthon fogalmához legközelebb Temesvár áll, az egyedüli hely, amelyik stabilitást nyújtott. Szeretem Temesvárt, soha nem éreztem itt, hogy megvetnének, a fiatalok nagyon nyitott gondolkodásúak és soha nem éreztem köztük, hogy én más lennék. Persze, még élvelődnek velem, ha például hátizsákkal érkezem a kórházba, de a románok inkább saját magukon nevetnek, talán ők azok, akik a legnagyobb mértékben ezt teszik az általam ismert népek közül. Tehát rendben van. Beoltattam magam, mert ezt tartom helyesnek, no meg az apám is nagyon idegeskedett, amikor megtudta, hogy önkéntesnek jelentkeztem az intenzív osztályra.  

  Nem vagyok hős. Több okból is vállaltam az önkéntes munkát. Elsősorban valami újat akartam tanulni, hogy tapasztalatra tegyek szert az intenzív terápiai munkában, no meg beleuntam az online tanulásba is. Másodsorban bizonyos vagyok benne, hogy az elkövetkező 10–20 évben újabb világjárvány lesz, s akkor már orvos leszek, s orvosként hasznomra válik majd az itt szerzett tapasztalat, no meg fiatalon megismerem a rendszer működését. Végül pedig tudatában voltam annak, hogy személyzethiány van a kórházban, és bármilyen segítség jól jön, akármilyen kicsi is legyen az, s jöjjön bár egy negyedéves orvostanhallgatótól. Diáktársaim véleménye ellenére nagyon sokat tanultam az intenzív osztály orvosaitól és nővéreitől, nagyon sok ember az ő erőfeszítéseiknek köszönhetően élte túl a kórt. Az intenzíven munkát vállalni volt az elmúlt három-négy évben hozott döntéseim legjobbika, s ez az egy dolog fog hiányozni nekem ebből a járványból.     Nem számítottam arra, hogy érzelmileg felmondom a szolgálatot az intenzív osztályon végzett munka miatt, de megtörtént ez is velem, és tanultam belőle. Azt, hogy szakszerűen kell bánni, viselkedni a betegekkel, megtenni mindent, amit tudsz az ő érdekükben, de nem hagyhatod, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtad a történtek miatt, valahogy távolságot kell tartanod tőlük.     Néhány beteg megjegyezte, hogy különös hangsúllyal beszélem a román nyelvet. Egyszer egy idős hölgy megkérdezte, hogy hová valósi vagyok, hol élnek a szüleim, mikor láttam őket utoljára, meg hogy vágyom-e utánuk? Sajnos, meghalt. Aztán egy fiatal beteggel ugyanez történt. Nagyon sok kérdés. Válaszoltam, közel kerültünk egymáshoz. Ő is meghalt, és nagyon nehéz volt számomra látni, hogy a kezem között halnak meg, főként a fiatalok.   Eleinte nem tudtam, de most már tudom, milyen fantasztikus érzés látni, hogy gyógyultan megy haza a beteged, egy olyan beteg, aki lélegeztetőgépen volt, aki nagy szenvedésen ment át és három hét után elhagyja a kórházat. Nem túl gyakran fordul elő, de ha megtörténik, remek érzéssel tölt el.   A Common Ground nyolc dokumentumfotóban elmesélt történetet jelent arról a közös terepről, amelyet különböző etnikumú emberek keresik a helyüket. A fotókat Fodor Zsuzsánna, Ioana Moldovan, Andrei Pungovschi, Mircea Reștea és Bogdan Dincă készítette. A Documentaria projektjét a News Spectrum Fellowships és az International Press Institute támogatta. Link a teljes projekthez: https://www.commonground.documentaria.ro/wp/