A Nyikó vidékének közvetlen szomszédságában található a Gagymente, mondhatni azzal párhuzamosan, egy vízválasztóval nyugatabbra, Udvarhelyszék peremén, bár van még egy ütközőzóna, a Székely Partium sávja, amely elválasztja a régiót az egykori Szászföldtől, illetve Marosszéktől. Tulajdonképpen Szentábrahám község beosztott településeit foglalja magában ez a kis táj. Olyan vidék, amelyet az Udvarhelyszékre látogatók ritkábban keresnek fel. Egyrészt azért, mert kissé félreesik a forgalmasabb útvonalaktól. Pedig volt itt élet, van és lehetne a továbbiakban is. Újszékelytől Udvarhely felé ott a viszonylag jól karbantartott megyei út, meg a vasút. Olyan települések sorakoznak – Székelykeresztúr, Nagygalambfalva, Agyagfalva, Bögöz –, amelyek kulturális kötődéseik és épített örökségük által is egyértelműen közismertek, jól beágyazottak és fontosak. Holott ebben a mellékvölgyben, a Gagy mentén elhelyezkedő vidék is komoly természeti adottságokkal, történelmi és kulturális emlékekkel bír. Hogyha a mostani vizsgálódás fő irányát, a népi építészetet helyezzük előtérbe, akkor is komoly értékek rejlenek a látható felszín alatt/mögött. Illetve a hó alatt, mert volt szerencsénk két ízben is olyan időszakokban bejárni e településeket, amikor havazott, és viszonylag nehézkes volt a közlekedés. Viszont elmondhatjuk, hogy azért érződik a legutóbbi években lezajlott infrastrukturális fejlesztések hatása. Csak egy olyan szakasz van, ahol az útépítés nem sikerült úgymond – menet közben derültek ki bizonyos tervezési hiányosságok, illetve az is, hogy itt „meg kell fogni” a különböző kőzetrétegeket, amelyek időnként elmozdulnak, és gyakoriak most is a felszínt alakító földcsuszamlások. Firtosmartonos, két tanyabokor, Firtosi-láz és Soly­mosi-láz, Kismedesér, Gagy, Ma­gyar­an­drás­falva, Szentáb­ra­hám, valamint Cse­kefalva alkotja ezt a közigazgatási egységet. Első látásra és a kapcsolódó szakirodalmat tanulmányozva is jól érzékelhető, hogy itt a hagyományos udvarhelyszék-hegyaljai stílus mellett, amilyent a Sóvidék falvaiban, Farkaslaka, Oroszhegy, Zetelaka községekben láthattunk – illetve dokumentáltak az előttünk járók –, megtalálható, máig tetten érhető a Szászföld népi stílusának a hatása, de jóval visszafogottabban, jóval szerényebb kivitelben, mint ahogy a két Homoród-mentén járva láthattuk. Egyrészt könnyebb volt előállítani a téglát és a vályogot, másrészt nem állott itt annyi kő a helyiek rendelkezésére. Gyengébbek, kisebbek voltak a közbirtokosságok. A fenyőfa is ritkább, viszont a cserefával az itteniek jobban tudtak és szerettek bánni, de a tölgy használata ettől függetlenül státuszszimbólumnak számított, nem mindenki engedhette meg ezt magának. Hogyha főúri családok nem is, de azok leszegényedett oldalágainak képviselői, illetve a feltörekvő udvarhelyszéki kisnemesek közül több család is rendelkezett birtokokkal ezekben a falvakban, ami azzal járt, hogy jobbágy- meg zsellérréteg élt itt, illetve telepítettek ide – magyarokat, székelyeket, románokat, cigányokat egyaránt –, akik értelemszerűen szerényebb hajlékokban éltek, olyan házakban és életszerekben, amilyeneket a földesúr számukra biztosított. A Gagy és a Zongota patakok vizének folyása, a kialakult domborzati formák határozták meg az egyes települések létrejöttét és a kialakuló utcaszerkezetet. Feltűnő, hogy többnyire protestáns a vidék, a református és az unitárius gyülekezetek váltakoznak. Hol egyik népesebb, hol a másik. Helyenként pedig feltűnik szórványosan a római katolikus és a görögkeleti felekezet is. Nem releváns az, hogy milyen nemzetiség tartozik egy-egy valláshoz a környéken, az említett három fő népcsoport közül bármelyik előfordulhat ezekben a felekezetekben, bárhol, viszont bizonyítást nyert, hogy főleg a roma kisebbség az, amely bizonyos szolgáltatásokért, adott esetben a megmutatkozó anyagi előnyökért képes vallást változtatni, de látszólag akár identitást is cserél. Anélkül, hogy különösebben ragaszkodna a roma dialektusok valamelyikéhez, akár magyarnak, akár románnak is képes vallani magát. Volt már példa a felekezeti hovatartozás módosítása után olyan „anyanyelv” váltásra is, amely már egy generáción belül is megfordult. Míg 1990 előtt több cigány vallotta románnak magát, a rendszerváltozást követően, amikor kárpótláshoz és „magyar buletinhez”, illetve könnyített állampolgársághoz lehetett jutni, a magyar identitás ismét felértékelődött, és a tendencia megfordult. Először történik meg a sorozat elindítása óta, hogy két településre itt nem sikerül eljutnunk. Pedig három alkalommal is megfordultunk ezekben a hetekben Szentábrahám községben. Úgyhogy kénytelenek vagyunk a statisztikákra, az önkormányzati forrásokra és az egyházak adataira hagyatkoznunk. Nem sikerült a tanyavilágban helyszínen gyűjtött adatokkal szolgálnunk, és friss fotográfiákkal sem tudjuk teljessé kerekíteni ezt a riportot. A hagyományos szakirodalom, illetve az utóbbi évtizedekben készült írások azonban rendelkezésre állnak. [caption id="attachment_145483" align="alignnone" width="2560"] Utca Firtosmartonoson    Fotó: Simó Márton[/caption] A Firtosmartonosi-és a Solymosi-láz Kismedesértől északnyugatra található tanyabokor. Martonosból Etéd felé haladunk a 136B jelű megyei úton, ahonnan a bal felé letérő makadámút – amely inkább dűlőútnak néz ki a vékony hóréteg alatt – vezetne ki a tanyákhoz, amelyek a Láz-patak jobb oldalán és Jánosi-árka mentén sorakoznak. Csak a talaj felszíne fagyott meg ezen a délelőttön, ahogy kilép az ember a gépkocsiból, az alig fagyott hóréteg szétmállik a bakancsa alatt. Meg sem reszkírozzuk a kimenetelt. Ez a hely is jobb, illetve más időket látott valaha, hiszen azért népesedett be a 19. század elejétől, mert itt viszonylag könnyen lehetett földhöz jutni és érvényesülni állattartás és földművelés révén. Valamikor Martonos külterületi része volt. A letelepedni szándékozók a meglévő tisztások mellé új területeken irtották ki a lombhullató fákból álló erdőt és tették a helyet művelésre alkalmassá. Nemcsak a szomszédos falvakból, hanem Felsősófalváról és Gyergyóból is érkeztek a helyfoglaló telepesek. Azt tartják, hogy az 1924 és 1888 között élt Jánosi Ferenc volt az első lakója. A 19. század közepén, amikor közigazgatásilag Martonos része volt a tanyabokor, akár 200 főt meghaladó állandó lakossággal is rendelkezhetett. A 20. század első harmadában 30, 1947-ben 32 családot írtak össze. Viszonylag pontos népszámlálási adatokkal 1956-ból rendelkezünk – akkor 116 fő lakta, más adatok szerint 137 –, de hamarosan itt is érződik a kollektivizálás negatív hatása (1962), 108, majd 57 lakost regisztrálnak (1992), de 2002-ben már csak 49-et. Sepsiszéki Nagy Balázs feltehetően a hivatalos népszámlálást követően járhatott itt (2002. március), ő 41 állandó lakost említ a dolgozatában. A harangláb is megvolt húsz évvel ezelőtt, amelyet Martonosból telepítettek át, benne kis harang is (1910-ben készült), amelyet Szent György napjától (április 24.) Szent Mihályig (szeptember 29.) délben és este kongatnak meg. Kongattak meg. Akkor az unitáriusok voltak többségben, akiket a firtosmartonosi tiszteletes látott el, havi egy alkalommal tartottak istentiszteletet a szabadban, vagy a haranglábat gondozó családfő házánál. Említenek ugyanakkor 7 római katolikust, 8 reformátust, egyéb felekezetűeket 5 főt, akik tulajdonképpen Jehova tanúi. Akkor már iskola nem működött a tanyán, két-két elemi és általános iskolás tanuló volt itt, akiket iskolabusszal szállítottak Gagyba. A kevés gazdálkodó többnyire állattartással foglalkozik, a növénytermesztés teljesen ellehetetlenült, hiszen folyamatos a vadak jelenléte, a velük való kényszerű együttélés. Az ilyen félreeső kistelepülések fokozottabban ki vannak téve a vaddisznók, szarvasok és medvék garázdálkodásának. Ez a másik tanyavilág, a szintén meg nem látogatott Solymosi-láz, Szentábrahám közelében található, a Gagy vize felé folydogáló Ing-patak völgyében. Elnevezése abból származik, hogy a terület Kissolymoshoz tartozott egykor. A kitelepedés itt valamivel későbben kezdődhetett, a 19. század utolsó harmadában, mint a szomszédos tanyabokorban. Szintén a környező falvakról jönnek az első lakók, de találni köztük Bözödről és Gyergyóremetéről érkezetteket is. Mivel nem volt különálló település, nem rendelkezünk megbízható népességi adatokkal 1956 előttről, amikor 130-an lakták, 1977-re ez a helyben lakó népesség 93 lélekre apadt. Itt is beterelték a gazdákat a termelőszövetkezetbe, ami jórészt ellehetetlenítette a hagyományos gazdálkodást. Ennek a telepnek annyi előnye volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években többen – a gyaloglást is bevállalva olykor Székelykeresztúron, Fehéregyházán, vagy éppen Segesváron levő munkahelyekre ingáztak. Az 1990 után földvisszaszolgáltatás sem hozta meg a várt hatást. Túl későn jött. Addigra már itt is ijesztő mértékben elszaporodtak a vadak. Nem éri meg gazdálkodni, illetve életveszélyes és kockázatos. Egyre kevesebben próbálkoznak a földműveléssel, az állattartás nagy nehézségekkel, kitartással hoz némi eredményt. Új jelenség a falusi turizmus, a vendéglátás meghonosodása. [caption id="attachment_145484" align="alignnone" width="1800"] Az unitárius templom Firtosmartonoson
Fotó: Szabó Károly[/caption] Végre két „rendes” falu – a község északi sarkában Firtosmartonosnak olyan gyönyörű unitárius temploma van, hogy arról mindenképp érdemes ejteni pár szót. Sokáig úgy gondoltuk, hogy a székelyudvarhelyi mintájára épülhetett. Ha jobban utánanézünk, akkor ez nem így van. A falunak, azaz a gyülekezetnek, az itteni egyistenhívőknek ez az 1900-as évek legelején épült hajlék a negyedik temploma, mert gyakoriak voltak a földcsuszamlások. A reformáció előtt Énlakán hallgathatták a szentmiséket. A 16. században fatemplom épült – vélhetően már a protestánsok számára –, ez azonban pár évtized múltán elpusztult. A feljegyzések szerint a 18. században már unitárius anyaegyház az itteni, 1789-ben olyan kántora volt a szentgericei Kuti András személyében, aki egyben iskolamester is. Felépül ugyan 1794-ben a második templom, de az 1823-ban már romokban áll; 1834-re újjáépítik, azt is földcsuszamlás rongálja meg, a gyülekezet 1861-ban másikat épít, de az sem bizonyul tartósnak. A falu negyedik temploma már akkor kész lett (1906), amikor Székelyudvarhely unitáriusai még mindig Kénos filiájaként léteztek, hiszen az önálló egyházközség megalapítására, és a szintén Pákei Lajos tervei szerint épült templomuk felépítésére – firtosmartonosi mintára (!) – 1908-ban kerülhetett sor a mai központi övezet szélén – a Bethlen Gábor utcában –, amikor az még a város pereme volt. Egyébként ez egy olyan kor, amikor a hosszú békeidőben prosperált az Osztrák–Magyar Monarchia, és benne a Székelyföld is. Az ellentmondásosság ellenére mégiscsak ez volt az egyik legnyugalmasabb és legeredményesebb korszak a nemzet életében. Bár megoldatlan gondok akadtak bőven Martonosban is. Az oktatás mindaddig zajlott óvodai és elemi iskolai szinten, míg volt hozzá elég gyermek. Az 1890-ben épült iskola ma üresen áll. [caption id="attachment_145485" align="alignnone" width="2560"] Kismedeseri falurészlet[/caption] A falu sosem volt túl népes: 1567-ben 16 kaput írtak össze, 1614-ben 14 családfőt – ez a becslések szerint ez mintegy 80 lélek; 1850-ben 714, 1900-ban 592, 1920-ban 641, 1942-ben 682, 1956-ban 670, 1966-ban 432, 1977-ben 325 lakosa volt, 1992-ben 273. 2011-ben már csak 216 fő. Székelykeresztúr viszonylagos közelsége (18 km) lehetővé tette az ottani munkahelyekre történő ingázást. Ennek volt némi lakosságmegtartó szerepe, majd a rendszerváltozást követően kialakult egy viszonylag stabil nyugdíjas réteg, amely napjainkra már erősen megfogyatkozott. Pillanatnyilag a magyar ajkú cigányok képezik a fiatalabb és munkaképes réteget. A lokálpatriotizmust erősíti, hogy elevenen őrzik néhány jelesük emlékét, köztük a Gálffy Mihályét (1817–1854), aki a Makk-féle összeesküvés kapcsán végeztek ki Marosvásárhelyen. Kismedesér helyzete még sanyarúbb. Ez a település is a 19. század második felében jött létre. Orbán Balázs, amikor a Székelyföld leírásakor bejárta a területet, falut nem látott, mindössze néhány nagymedeséri tanya tulajdonosával találkozhatott, akik az itteni irtásokon gazdálkodtak. A tehetős siménfalvi Jakabházy család egy cserépégető műhelyt létesített itt, amelynek üzemeltetése végett is érkezhettek állandó lakók. Az önálló település létrejötte 1875-re tehető, amikor a kirajzási helytől való megkülönböztetés végett, használni kezdték a Kismedesér nevet. Sokáig nem szerepel a népesség-nyilvántartásokban külön faluként. Ami megbízható adat: 1956-ban 130, 1966-ban 133, 1977-ben 93, 1992-ben 77, 2011-ben már csak 52 fő. (Folytatjuk)

Simó Márton