borús égbolt
Ál-Svájc
Előszeretettel emlegetjük, hogy tájaink a svájci tájakkal vetekednek. Értem a megközelítést, és igazat adok a hasonló kijelentéseknek, még akkor is, ha bizonyos szempontból azért érezhető némi túlzás: 3-4 ezer méter magas alpesi hegységeket emlegetünk egy lapon a feleakkora hegyeinkkel.
Ugyanolyan szép, csak feleakkora. Mégis, ez a legkisebb gond a hegyeinkkel, szikláinkkal, tájegységeinkkel, hiszen a szépséget nem csak a nagyság hordozza. Nem tájainkban, hanem jellemünkben törpülünk el Svájccal szemben. Na, ez az, ami viszont mélységesen elkeserít.
Hétvégén ellátogattunk egy hegyi üdülőtelepre. Évekkel ezelőtt jártam ott, télen, jó nagy hóban. Talán ezért nem tűnt fel az, ami hó nélkül feltűnhet az embernek, de az is meglehet, hogy azóta változott meg az összkép. Minden esetre csúnyán meglepett, amit ott láttam. Az még hagyján, hogy a hétvégi házak egymás hegyén-hátán, rendszertelenül éktelenkednek, és hiába szépek egyenként, mert együtt tetszetősnek nem nevezhető összevisszaságot alkotnak… Ezen segíteni már csak nehezen és nagyon radikálisan lehetne, legfeljebb arra jó, hogy önkritikát gyakoroljunk. Ami ennél szomorúbb, hogy az apróságokkal sem törődünk. A kukák mellett halomban áll a szemét, a „főúton” és környékén mindenfelé fűrészpor, faágak, törmelék. Néhány éves, mutatós épületek tetején becsepeg a víz, az oda vezető ösvényről nincs a hó eltakarítva, holott az utat – fogjuk rá – takarítják, karbantartják. Tehát egyértelmű, hogy élet van a hegyen még télen is, viszont az is egyértelmű, hogy törődés nincs.
A Hargita-hegység egyik közismert, népszerű üdülője ez, sok ember áldozatkész munkája tette közismertté. Éppen az ő munkájukra való tekintettel érzem szükségét, hogy ne nevezzem meg a helyszínt, mert biztos vagyok benne, hogy számukra nagyon marcangoló a tudat, hogy bármennyire szeretnének fejleszteni, szépíteni, néhány elvetemült erdőkitermelő, hanyag építőmunkás, vandál szeszbetyár tönkreteszi a megvalósításokat, elfuserálja a mások pénzén rá bízott munkát, elrontja az összképet.
Nemsokára meglátogat a testvérem, és terveztem, hogy elviszem őt oda, mert még nem járt ott. Hát, ha rajtam múlik, most sem fog. És külföldi barátokat sem fogunk odavinni egy darabig, mert szégyen lenne.
A Svájc-képzetünk és a hazai valóság között ég és föld a különbség. Szerencsénkre erről tényleg nem a természet tehet. Történelmünk, társadalmunk a felelős érte. Írjuk csak be a Google képkeresőjébe Svájcot, és láthatjuk, hogy lélegzetelállító alpesi tájakat tölt be a világháló. Majd írjuk be keresőszóként Székelyföldet, és térképek jelennek meg, a svájcihoz hasonló gyönyörű tájakért lejjebb kell görgetnünk. De ott vannak, meggyőződhetünk róla!
Ezt hozta a történelmünk: magyaráznunk kell, hogy kik és hol vagyunk. Ezzel együtt kell élnünk, de ha pozitívan állunk hozzá, nem nehéz együtt élnünk vele, sőt izgalmas is lehet ez az identitás-játék.
A társadalmunkkal való együttélés – egész pontosan a benne élés – a fentinél sokkal nehezebb. Az lenne az igazán nagy dolog, ha nemcsak a tájaink, hanem a társadalmunk tekintetében is büszkén húzhatnánk párhuzamot Svájccal, és eldicsekedhetnénk a bárhonnan érkező turistáknak, hogy mi ugyanúgy tiszteljük, szeretjük és becsüljük a természetet, mint a svájciak. A Hargitát vagy a Csíki-havasokat tiszta lelkiismerettel csak akkor emlegethetjük egy lapon a svájci Alpokkal, ha magunkat is egy lapon emlegethetjük a svájciakkal. Nem kell olyannak lennünk, mint ők, csak hasonlóknak. És ez nem is lehetetlen, csak nem szabad megengedjük, hogy ellehetetlenítsék.
 (002).jpg)
