erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Akik elöl hordják a csuklyát
Évek óta igyekszem a lehető legkevesebb időt tölteni telefonnal a kezemben, céltalan, üres görgetéssel – persze kisebb-nagyobb sikerrel. Nem tagadom, eleinte kimondottan jól szórakoztam egy-egy bejegyzésből felém kacsintó, hibáktól hemzsegő mondaton, s az idők folyamán komoly kis kollekciót gyűjtöttem össze eme kincsekből. Természetesen nem vesztek kárba, tarkónkat súrolva, harsány röhögések közepette osztottuk meg ezeket egymással a hétvégi baráti röffenéseken – amolyan vérbeli nyelvtannácik módjára habzsoltuk a nyelvünk nyújtotta ínyencségeket. Ez azonban kizárólag a magunk szórakoztatásáért folyt, nem volt mögötte kioktató pökhendiség, legtöbbször még véleményezés sem. Nem volt fontos, ki írta, ahogy az sem, hogy miért – bár ezt gyakran többszöri olvasat után sem tudtuk megfejteni.
A mi kis falunk közösségi oldalán nemrég egy helyi lakos jelezte, hogy az egyik közeli játszótéren talált egy gyermekkabáthoz tartozó csuklyát. A bejegyzéséhez fotót is mellékelt, melyen egy szép kis ruhadarab szerepelt. Jótevőnk azt is megjegyezte, hogy a szóban forgó tárgyat a „jáccótér” szomszédságában levő boltba vitte, akinek hiányzik, ott megtalálja. A bejegyzést jó pár like kísérte, ám volt egy kommentár is. Rövid, száraz és hangos: Játszótér!
Elborult az agyam! Oda jutottunk, hogy a legnemesebb gesztusban is elsősorban (s végső soron is) a hibát keressük. Nem is a hibát… Egyenesen a hülyét! Megalázunk, kioktatunk, lebőgünk. Hangosan, pofátlanul, érzéketlenül, nagy mellénnyel. Kiütötte nálam a biztosítékot. Vadul pötyögve készültem a lesújtó replikára, ám megelőzött valaki, a főszereplőnk. Válaszolt a csípős megjegyzésre, s azt ugyanazzal az egyszerűséggel és jóindulattal tette, mellyel a jócselekedetét véghez vitte: „Elnézést, az útról írtam, siettem. Igaza van.”
Meggyőződésem, hogy üzenete nem ott ért célba, ahová szánta. Ám azok, akik a tettében kizárólag a jó szándékot látták, ugyanazt az egyszerű őszinteséget érezték a válaszában is. Sőt mi több, azt, ami egyre inkább kihalófélben van: az alázatot.
És nem, kedves Olvasó, az alázat nem egyenlő a meghunyászkodással. A hölgy nem tűnt sem álszentnek, sem együgyűnek, csupán valószínűleg volt neki hasznosabb és nemesebb dolga is, mint semmittevő, okoskodó odamondókkal vesztegetni az idejét.
György Emőke
