Mellékletünk múlt heti számában részleteket közöltünk az egy élve elhunyt Nagy Ödön képzőművész életútját bemutató kötetből. Az alábbiakban folytatjuk a Székedi Ferenc által jegyzett rendhagyó monográfia részleteinek közlését. [caption id="attachment_72210" align="aligncenter" width="937"] Nagy Ödön és Bakó Klára közös kiállításának megnyitója, 1989[/caption] Nagy Ödön 1985-től a Medgyes fölé érkező kiskapusi koromfelhők helyett a jó levegőjű Csíkszeredát választotta lakóhelyéül; döntéséhez hozzájárult az is, hogy Hargita megye székhelyének ekkor már egyre rangosabb neve volt az erdélyi és a hazai képzőművészeti életben. Nagy Imre zsögödi festő és Kovács Dénes múzeumalapító festő után az 1960-ban Csíkszeredába érkező Gaál András nyitotta meg az új képzőművészeti hullámot, őt követte Sövér Elek és Márton Árpád, akik rendszeres kiállításokat honosítottak meg a városban. Az 1968-as megyésítés után egész sor, Erdély vidékeiről származó, fiatal képzőművész telepedett le Csíkszeredában, mások pedig a főiskola elvégzése után hazatértek. Bogáti Kispál Lajos, Mérey András, Vinczeffy Sándor, Kántor József, Károly Sándor és felesége, Gyöngyi, Bakos Erzsébet, Ferencz Ernő, Adorjáni Endre, László Zsuzsa, Dóczy András és mások itt kezdték vagy folytatták pályájukat. A Hargita Művészete szövetkezetben fiatal vagy középkorú, főiskolát vagy művészeti középiskolát végzett képzőművészek jutottak munkához és mindennapi megélhetéshez. Antal Imre, Benkő Szilágyi Éva, Bogáti Kispál Lajos, Hosszú Éva, Kántor József, Márton József, Randják József és többen mások, akik a népi formákból kiindulva igyekeztek olyan használati vagy az átalakuló lakáskultúrába illő dísztárgyakat készíteni, melyek iparművészeti hatásokkal próbálták tovább fejleszteni a hagyományos kerámiát és a népi textíliát. Azzal a reménnyel érkeztem a szövetkezetbe, hogy beindítom az üveggyártást. Ehhez adottak voltak a körülmények, a városba már bevezették a gázt, léteztek olvasztókemencék is. A medgyesi kollégáimtól a teljes dokumentációját megkaptam annak, miként kell megtervezni a hiányzó gépeket, hogyan kell elindítani egy gyártási folyamatot. Ennek a merész tervnek a kivitelezésébe azonban beletörött a bicskám, olyan vezetőséget találtam itt, aki ellenezte elképzeléseimet és az egészet lefújta. Pedig tele voltam ötletekkel, hogyan lehetne a földet, vagyis az agyagot ötvözni üveggel. És a szövetkezetnek megvoltak a maga nyersanyagellátási lehetőségei, hiszen a vidéken rengeteg a borvíztöltöde, én pedig a medgyesi kollégák tanácsára éppen erre az újra felhasználható üvegre mentem volna rá. Még a töltödék fizettek volna, hogy elpucoljuk a törött üveget, belőle pedig olvasztás, ülepítés, kezelés után újra olyan átlátszó üveget lehetett volna előállítani, amihez bármilyen színezék adagolható. Ez lett volna a nagy előnye a csíkszeredai üveggyártásnak, üvegművességnek, amiből azonban nem lett semmi” – emlékezett vissza Nagy Ödön csíkszeredai életének kezdeteire. Hogyan teltek el Nagy Ödönnek az 1989-es romániai rendszerváltásig terjedő évei? „Kollégáimtól, barátaimtól nagyon sokat tanultam, és nem csupán szakmailag. Minden mozgást megmutattak, mindenre figyelmeztettek: hogyan kell egy kezdő művésznek itt élnie, milyen emberekkel kell megismerkednie. Kik azok a személyek például, akik rendszeresen vásárolnak képzőművészeti munkákat. Kegyetlen világ volt: hajbókolni kellett a helyi hatalmasságoknak, illett őket időnként meglepni egy-egy festménnyel, grafikával, kisplasztikával. Az ember vagy fejet hajtott és táncolt, ahogy kívánták, vagy vállalta a kiközösítést, a rá nehezedő nyomást, a bajkeverő minősítést. A megélhetésért mindenki eljutott a megalázkodás bizonyos szintjéig, persze közben igyekezett emberi méltóságát megőrizni.Nos, én őszintén mondom, nincs miért szégyenkeznem, annyira nem aláztam meg magam – fogalmazott 1998-as visszaemlékezéseiben. Ezekben az években sokat kísérletezett. Nem csupán kerámiával, grafikával, hanem olajjal, temperával; ekkor kezdett kialakulni sötét tónusú színvilága, amelyet az elkövetkező években sem hagyott el. A fekete, a sötétzöld, a sötétbarna különböző árnyalatai a legkülönbözőbb formákban hatoltak egymásba és súlyos mondanivalókat feszegettek. Nagy Ödönnek ez a látásmódja az elkövetkező években majd jóval nagyobb és nem csupán fából, hanem kőből, fémből készült munkáiban is megnyilvánul. Szobrászként kiválóan látja és becsüli meg a kisebb-nagyobb terekben létrehozott formák hatásait, ezt a külső világot pedig azzal a belső mikrokozmosszal hozza kapcsolatba, amely ott kavarog az ember értelem- és érzelemvilágában, és amelyből a témának megfelelően képes előtérbe állítani, megmintázni, formába önteni érzést és gondolatot. Számára a szobrászat nem a fölösleges részek eltávolítása arról az anyagdarabról, amelynek a méhében ott rejlik maga az alkotás, hanem a legkülönbözőbb anyagoknak, formáknak, a lehetséges hatásoknak, jeleknek és jelzéseknek a célokhoz, a tartalomhoz való újrarendezése és nem is akárhogyan, hanem mindig tiszteletben tartva az arányoknak, a felületek ötvöződésének, a fényhatásoknak és a bármiféle giccses látásmódot mindig elkerülő más összetevőknek az esztétikai jellemzőit. Az 1989 után meginduló jövés-menésben Nagy Ödönnek kapóra jött, hogy 1990 januárjában a már Kanadában élő Ferenc testvére meghívta magához. A meglehetősen hosszú nevű, a bennszülöttek nyelvén állítólag „rohanó folyóvizet” jelentő Saskatchewan állam sehol nem érintkezik a tengerrel, a tartományi főváros, a kétszázezer lakosú Regina viszont kimondottan jelentős ipari, kereskedelmi és kulturális központ. Ide érkezett Nagy Ödön, itt kellett beilleszkednie a Kanadára oly jellemző, a folyamatos bevándorlások nyomán kialakuló multikulturális életformába. Hagyományos művészeti eljárásait itt sem hagyta fel, színes kerámiavázákat és sok-sok pasztellt készített, egyrészt a magával hozott, emlékezetében megőrzött csíki tájakból és régi faluképekből kiindulva, másrészt pedig a teljesen más formájú, jóval magasabb kanadai hegyek és a más fényviszonyok uralta préri szolgált ihletforrásul. Kanadában nyilvánvalóan nem kerülhette el a jégkorongmérkőzéseket sem, sőt mi több, Calgaryban, színes ceruzáival lerajzolta minden idők leghíresebb jégkorongozóját, az akkor már hokilegendának számító Wayne Gretzky-t. (sz. 1961), aki alá is írta azt a rajzot, amely most egy kanadai gyűjtő tulajdonában van. Nagy Ödönből nem lett sem kanadai, sem amerikai polgár, még a Montrealban élő Sipos Sándorral sem találkozott, hanem rövid tétovázás után hazatért. Összesen fél évig volt távol, amikor azonban hazatért, meglepetés várta. A munkahelye megszűnt. „Kirúgtak. Holott jogom lett volna tanulmányi szabadságra, vagy akár fizetés nélküli szabadságra is. De már akkor megkezdődött az önkényes leépítés, egy klikk a saját kezére akarta játszani a szövetkezetet és minden kényelmetlen személytől igyekeztek megszabadulni. Én voltam az első.” A képzőművészek közül többen megváltak a szövetkezettől. A keramikus és üvegművész Benkő Szilágyi Éva átigazolt az átalakuló Hargita Megyei Művelődési Felügyelőséghez, pontosabban a mellette működő Népi Alkotások Házának lett az igazgatója, majd két esztendő múlva a Művészeti Középiskolánál kötött ki, ahol 1999-ben bekövetkezett, korai haláláig tanított festészetet. Szakmai társa, Nagy Ödön már nem írt le semmiféle kanyart, hanem Márton Árpád felkérésére 1991-ben az iskola mintázástanára lett.